Osvárt Andrea: „csak egy lány vagyok”

Szerencsém volt vele egy műsor kapcsán is dolgozni, és akkor érett meg a gondolat, hogy muszáj beszélgetnem ezzel a lánnyal, akit annyira rokonléleknek érzek. Aztán majd kiderül. Jól éreztem. Beszélgettünk arról, milyen nőnek lenni 2022-ben, és magyar színésznőnek lenni, de arról is, hogy szerinte mi változott a #metoo óta.

Az elmúlt években a nők sérelmei elhallgatásának feloldódása és jogainak érvényesítése körül egy miniforradalom zajlott le. Te nagyon erős nőnek tűnsz. Hogy érintettek téged ezek a változások? Van saját történeted?

Én 2016-ban örömmel írtam ki, hogy #metoo, és azóta azon tűnődöm, elmeséljem-e, hogy egyszer egy főnök belenyalt a fülembe. Természetesen nekem is voltak negatív élményeim. Valóban kemény nőnek tartom magam, és ezek az esetek még inkább megkeményítettek, mégis, kevésbé a szakmabeli eseményektől erősödtem meg, mint inkább a magánéleti helyzetektől. Mint sokaknak, nekem is volt például nárcisztikus exem.

Sajnálom. Ez egy fontos téma most, talán egyre fontosabb. Sokan érintettek, egyre többen mernek beszélni róla.

Csak a kontaktus teljes mellőzése az egyedüli megoldás, bár ezt, amennyiben családtag a nárcisztikus személy, nem lehet mindig megoldani.

Mi történt a #metoo óta veled ezen a téren? Éltél meg azóta hasonlót?

Ez mindig attól függ, én hogy élek meg egy konkrét szituációt. Mert ha például egy jóképű színész partnerem ír esemest arról, hogy legszívesebben velem ébredne reggel, az lehet hízelgő – de ha ezt egy idősebb, pocakos producer teszi meg, azt már visszaélésnek érezném?

Vagy miért épp jobban visszaélés, mint más…

Ezeket nem molesztálásként vagy bántalmazásként kellene elkönyvelni, hanem egyszerűen, határozottan visszautasítani. Sajnos ezt nem igazán tanítják meg a gyerekeknek, a lányoknak. Merjünk nemet mondani! Nekem sem tanították meg, későn kezdtem el határozott nemeket mondani. Ma már merek, így most már azt kapom meg a férfiaktól, hogy mindig lepattintom őket. De az nem baj szerintem, ha az ember szűr.

Mennyire gyakori egyébként, hogy a forgatásokon összejönnek a színészek?

Ugyanannyira, mint más közegben. Vannak a nyílt titkok, aztán a nyilvánossá váló kapcsolatok. De jellemzően ezek zátonyra futnak, mert véget ér a projekt, és a két színész másfelé megy, földrajzilag és lélekben is. Ösztönös folyamat is lehet, hogy beleszeretsz a partneredbe, amikor nem tudod, meddig tart a karaktered és hol kezdődsz te…

Téged egy bántalmazó kapcsolat erősített meg annyira, hogy ma már ilyen tudatos és erős vagy?

Főleg az. Elárulom, nekem van erről egy anonim blogom. Facebook-csoport is indult és egy weboldalt is készítettem 2015-ben. Én voltam az első, aki annak idején lefordítottam a nárcisztikus terminológiát angol nyelvről magyarra, mint például a repülő majom, vagy a szürke kő módszer… Mára viszont már kiírtam magamból a traumát, már nem posztolok aktívan, 2019-ben tettem utoljára, de azért ez valóban nem tűnik el nyomtalanul az ember lelkéből.

Szerintem én ismerem ezt az oldalt, de lövésem sem volt, hogy te vagy mögötte.

Azért anonim az oldal, mert úgy gondoltam, nem hiányoznak a beszólások a nevem miatt, vagy amiatt, hogy nem vagyok pszichológus. Azoknak viszont segít, akiknek szükségük van rá – és ők rá is találnak. A mai napig kapok a Facebook-oldalra üzeneteket, melyekre igyekszem válaszolni. Ez egyfajta szublimáció volt a részemről, az engem ért negatív töltéseket sikerült áttranszformálni valamivé, ami pozitív, remélve, hogy másokat segíthet a tapasztalatom és a végigjárt utam. Tudom, hogy sokaknak tudok ezzel erőt adni és utat mutatni. Volt több olyan eset is, hogy letiltott számmal felhívtam valakit, aki mélyponton volt és segítséget kért. Ők nem tudták, hogy Osvárt Andreával beszélnek órákon át, amikor épp azt hitték, hogy mindjárt belehalnak a fájdalomba és nem élik túl a napot. Az, hogy érdek nélkül abban a pillanatban segít valaki, aki tudja, hogy ez milyen érzés, nekem is jót tett. Aztán később belecsúsztam abba, hogy napi több órát foglalkoztam másokkal, a saját dolgaimat meg elhanyagoltam, így le kellett szoknom erről, de azóta is sokat gondolkozom a jelenségen. Az évek alatt megfogalmaztam bizonyos dolgokat, mint például hogy azok az emberek, akik rendszeresen visszacsúsznak érzelmileg vagy fizikailag bántalmazó, illetve nárcisztikus kapcsolatokba, valahol saját magukat bántalmazzák.

Lehet, hogy szuperérzékeny vagy? Ezek alapján nagyon erős benned az önfeláldozás felé hajló empátia.

Empata vagyok, az biztos.

Az erőd azért páncél is, ugye?

Igen.

Farmerdzseki és nadrág: LEVI’S – Van Graaf

A világ úgy ismeri Osvárt Andit, mint fegyelmezett, kiegyensúlyozott, harmonikus lényt – de közben nyilván ő is egy ember, bizonytalanságokkal.

Amit kifelé mutatok, az egy imidzs, amit jól és tudatosan felépítettem, és működött is sokáig, az emberek tisztelnek. De belül egy ugyanolyan hétköznapi nő vagyok – akármennyire is mondhatják ilyenkor, hogy sznob vagyok, hogy ilyeneket idézek –, mint Julia Roberts a Nothing Hillben, aki odaáll és azt mondja, hogy „I’m just a girl…”, azaz „Csak egy lány vagyok”. Ugyanúgy megvannak a saját problémáim, bizonytalanságaim, sérüléseim. Az életem egyes vetületeit eddig nem mutattam meg, mert nem akarom, hogy visszaéljenek vele.

Bizalmatlan vagy, amit megértek, mert visszacsap a nyilvánosság, ha eláruljuk a gyengeségeinket, pedig nem így kéne, hogy legyen.

A közösségi média mostanra olyan mértékben elburjánzott, hogy ha bármivel kapcsolatban kinyitom a számat, biztos, hogy valamilyen negatív visszacsatolás érkezik rá, akár egy kommentből. Persze nem mindegy az sem, ki kritizál: ha olyasvalaki, akit ismerek, annak számít a véleménye és mélyre tud menni. Viszont nem akarok táplálékot adni azoknak a nárcisztikusoknak, akik kommentekkel tudják csak felhívni magukra a figyelmet. Rengeteg dolgot tanultam abból a tapasztalatból, amit a nárcisztikus bántalmazás által szereztem: inkább ignorálom a negatív kommentet, mert tudom, hogy az nem rólam szól, hanem az illető lelkivilágának a kivetülése. Az utcán vagy élőben azért szerencsére még viselkedünk egymással. Online viszont megengedett, hogy anonim módon bántalmazzuk egymást. Szerintem ez hosszú távon nagyon nem jó irány.

Ez tökéletesen kimeríti a verbális bántalmazás fogalmát.

Igen. Egy közszereplő vagy egy színésznő, aki abból él, hogy a nyilvánosság előtt szerepel és közvetít, ma már konkrétan kénytelen görcsölve átgondolni, hogy mikor mit, hogyan mond, és ezért nem is mindig lehet teljesen őszinte: előre át kell gondolnia és előre védekeznie kell a bántalmazásokkal szemben. Amikor még nem létezett a Facebook, csak a nyomtatott sajtónak nyilatkoztunk, azt mondhattunk, amit akartunk, és hogy utána a fodrásznál ki mit mondott rólunk, nem jutott vissza hozzánk. Ma viszont a közösségi médiával megnyílt egy ajtó, ami olyan, mintha beengedném a saját házamba a vadidegen, bántalmazó embereket. Ha pedig letiltom a nekem nem tetsző hozzászólásokat, jön a kritika, hogy ez egyoldalú, nem demokratikus… Nem lehet megfelelni. Ugyanakkor a mi szakmánkban sajnos a logaritmusok nagyon is számítanak. Egy castingnál a producer vagy a rendező igenis nézi, hogy mennyi követő, illetve aktivitás van az adott személy oldalán, és sokszor ez ellentmondásos a minőség-mennyiség tükrében. Nekem felelősségérzetem van az értéket képviselő, minőségi tartalommal szemben, ami az oldalamon megjelenik. Éppen ezért nem vagyok eléggé megosztó, így nem is generálok akkora forgalmat.

Számomra a Maternity Blues-beli alakításod volt a legátütőbb. Kemény feladat: egy szülés utáni depresszióban szenvedő, gyilkos anya drámája.

Első hely nálam is, kérdés nélkül. Ritka az ilyen film… Ez egy magánpénzből készült, állami támogatás nélküli mozi volt. Mégis a Velencei Filmfesztiválon vetítették, és remek kritikákat kapott. A kényes téma miatt azonban nem vállaltak nagy kockázatot vele a forgalmazók. Kis kópiaszámmal ment kevés moziban, de nagyon büszke vagyok rá. Ugyanakkor, mivel kevesen látták, kevesen is látják belém ezt a drámai szerepkört.

Komoly témákat említettél, amikor a nehéz sorsúak mellé álltál, de van még más is…

Tényleg van… szeretem felkarolni azokat, akiknek épp szüksége van rá. Most például egy ukrán lány vendégeskedik nálam határozatlan ideig. Amikor valami jót cselekszem, a sors mindig megjutalmaz valamivel. Én ebben hiszek.

A cikk eredetileg a GLAMOUR magazin 2022-es májusi lapszámában jelent meg.

Szöveg: Szajki-Vörös Adél

Fotó: Pejkó Gergő

Sylist: Csillag Szilvia

Smink: Kása Viktória

Haj: Végh Virág

Osvárt Andrea szeretne értéket képviselni és minőségre törekedni