Olyan vegyes érzéseink vannak az új Szex és New York miatt, hogy az őrület!

A sorozat akkor már négy éve ment az USA-ban, hatalmas sikerrel. Néztem belőle vagy tíz percet, aztán fanyalogva csatornát váltottam. Felszínesnek, irritálónak és szánalmasnak találtam. Huszonhárom éves, végzős egyetemista voltam. Egy boldog párkapcsolatban éltem. Az intellektuális dolgok, a kiállítások, az irodalom érdekeltek, épp a nyelvvizsgámra készültem, másnap pedig meglátogatott a szerelmem, és megnéztük a hatórás orosz Háború és békét videón. Ez volt az én világom. Nem a gagyinak tartott Szex és New York! Utána évekig néztem hitetlenkedve, hogy anyám – aki végigolvasta az egész világirodalmat és művészfilmeken nőtt föl – nagyokat kacag a tévé előtt Carrie Bradshaw és barátai történeteit hallgatva. Néha odaültem mellé, hogy megértsem, mit lehet ezen a sorozaton, ezeken a nőkön szeretni, de nem sikerült.

Most tekerjünk előre négy évet. A szerelmemmel drámai körülmények között szakítottam, egészen Londonig menekültem, hogy még többet szenvedjek, miközben éjszakai bárokban pultoztam, reménytelenül szerelmes voltam és belém is reménytelenül szerelmesek voltak, végül pedig jól összetörték a szívemet, és hazajöttem. És egyszer csak ott találtam magam 2006 tavaszán a Liszt Ferenc tértől pár lépésnyire, egy aprócska kis lakásban, amit a hozzám hasonlóan szingli barátnőmmel közösen béreltünk. Egyik este betette videón a Szex és New Yorkot. És úgy néztük, tátott szájjal, mintha a saját életünk peregne a szemünk előtt. Persze, felturbózva, kiszínezve, nem a budapesti belvárosban, hanem Manhattanben, nem Zarában, hanem Manolo Blahnikban és Gucciban. Azért kedveltem meg ezt a sorozatot, mert az életem és a barátnőim élete a kétezres évek közepén olyanná vált Budapesten, mint Carrie-é, Mirandáé, Samantháé és Charlotté a kilencvenes évek végén New Yorkban. Nem mintha akartuk volna. Egyetlen barátnőmről sem tudok, aki ne egy stabil, szeretetteli párkapcsolatban szeretett volna élni, és összebújva művészfilmeket nézni a kanapén ahelyett, hogy a gin tonicos poharát szorongatta a dohányfüstös ChaChaChában, hajnali háromkor. Szerdán.

A szingli kultúrát – és vele együtt többek között a Szex és New Yorkot – nagyon sokan félreértették ebből a szempontból: sohasem arról volt szó, hogy valaki direkt szingli akar lenni, és élete célja, hogy cinikusan és lefigymálóan tekintsen a párkapcsolatokra, a házasságra vagy a szerelemre. A Szex és New York sem szólt erről soha, éppen ellenkezőleg: a főszereplők néha már irritálóan hajszolják a szerelmet. Az úgynevezett szinglikultúrát nem a „szingli hordák” termelték ki, hanem a megváltozott társadalmi szokások. Az emberek jellemzően egyre későbbi életkorban köteleződnek el, egyre később vállalnak gyereket, és egyre több vélt vagy valós lehetőségük van másokkal ismerkedni, szexuális kalandokba bocsátkozni anélkül, hogy erkölcstelennek ítélnék őket. A szex és New York is csupán annyit állít: facérnak lenni nem szégyen, nem egy stigma, és a nőknek ugyanannyi joguk van kivenni a részüket a kötetlen ismerkedésből és szexből, mint amennyi a férfiaknak. Tudom, már ez is kicsapta és kicsapja most is a biztosítékot egyeseknél.

Sok igazság volt ebben a sorozatban. És sok hazugság is, persze. Túlzások, leegyszerűsítések, felszínes okoskodások. Mondjuk, azt sohasem értettem, miért kérnek számon rajta több realisztikusságot, amikor a röhögőgépes sitcomok úgy mennek a mennybe, hogy legtöbbször a valóságosság legminimálisabb szintét sem kell megugraniuk. Az azonban mindvégig érezhető volt, hogy a sorozat egyes epizódjaiban elmesélt történetek valós elemekből építkeztek, a benne szereplő férfi- és nőtípusok sokunknak ismerősek voltak, a benne ábrázolt viszonyok és kapcsolatok történései sokszor nagyon logikusan követték egymást, tehát valódi, pszichológiai értelemben is hasznos tanulságokkal szolgáltak. Nekünk is voltak Aidenjeink és Bergereink, a szerencsésebbeknek még egy Bigje is. Mi még odáig is elmerészkedtünk a barátnőmmel, hogy referenciaként használjuk a történeteket. Sose felejtem el, amikor telefonon panaszkodtam neki a rendkívül furcsa pasim miatt, és a beszélgetés végén azt mondtam: figyeld meg, az lesz a vége, hogy post-iten szakít velem (ahogy az önbizalomhiányos, sérülékeny, „vékonybőrű” nárcisztikus tendenciákat hordozó Berger tette Carrie-vel). Pár hónappal később kiderült, hogy túl sokat nem tévedtem.

A húszas éveim közepétől a harmincas éveim elejéig éltem ebben a kicsit szürreális világban, amihez néha nehéz volt tiszta szívvel és józan ésszel alkalmazkodni. Tele volt mulatságos és megrázó történetekkel, igaz és hamis szerelmekkel, nagyon sok sírással és röhögéssel, amihez néha aláfestésnek betettük a Szex és New Yorkot, hogy azon szórakozzunk, ez a négy nő pont úgy bukdácsol Manhattanben a szerelem és szex útvesztőiben, mint ahogyan mi tesszük ugyanezt Terézvárosban. Nővérem egyik emlékezetes poénja marad, amikor harmincadik születésnapomra a sorozat összes epizódját tartalmazó DVD díszdobozzal lepett meg.

Több, mint tíz év telt el azóta, a Szex és New York ősbemutatója óta pedig több, mint húsz. A legendás Kálvin téri ChaCha rég bezárt, a Piafot átnevezték Edith-nek (amúgy is, ki akarna már onnan reggel nyolckor hazasétálni egy szenvedélyesen átbeszélgetett éjszaka után? Ha este tizenegykor nem fekszem le aludni, egész nap használhatatlan vagyok). Itt ülök pizsamában a laptopom előtt, ahogy annak idején Carrie. Most már rajtam is van olvasószemüveg. Csak hát azt nem tudom, mit írjak. Örülök, hogy a lányok visszatértek a képernyőre, mert így én sem érzem azt, hogy visszahozhatatlanul elmúlt, elveszett a fiatalságom. Igaz, most is van köztünk jó tíz év korkülönbség, de éppúgy nem vagyok már feszes bőrű huszonéves, ahogy Carrie, Miranda és Charlotte sem szexi harmincasok többé, hanem vonzó és csinos, decens ruhákba bújt ötvenesek. Igaz, az életem megint fényévekre van attól a luxustól, ahogyan ők élnek (még akkor is, ha Miranda metróval jár, és ez akkora újdonság a SATC univerzumában, hogy a Vanity Fair külön cikket szentelt a jelenségnek). Jó volt újra látni a szereplőket (persze Samantha nagyon hiányzik), de arra két rész után sem tudtam válaszolni, hogy a sorozat kiknek szól? A korábbi rajongóknak? Nekik ugyanazt már nem lehet nyújtani, hiszen ők is idősebbek lettek húsz évvel, és Carrie-éknek sem állna már jól az életvitel, amit 1998-ban folytattak. Aki viszont a humoros és realisztikus, középkorú nők problémáit taglaló sorozatra kíváncsi, annak ennél sokkal jobbakat is kínálnak már: például a kedvencemet, az ugyancsak az HBO-n futó Jobb időket Pamela Adlontól. Az első szó, ami eszembe jutott az új Szex és New Yorkról, az a vértelen. Nem volt ciki, nem éreztem szekunder szégyent, miközben néztem, de a figyelmem sokszor elkalandozott, mert rengeteg üresjárat volt a sztoriban, és a két rész alatt mindössze háromszor nevettem fel. Napokkal később megnéztem néhány régi epizódot, és rájöttem, hogy a sorozat poénjainak jó része ma már egyszerűen nem lenne elég politikailag korrekt ahhoz, hogy elhangozzon. Ami egyáltalán nem baj. A világ változik ugyanis. A baj az, ha ehelyett nem tudnak az alkotók mást kitalálni. Ha nem tudják úgy tálalni a viccet, hogy az píszi legyen, de mégsem unalmas és vértelen. Az És egyszer csak… nem üt el teljesen a korábbi sorozattól, de éppen azok az elemek markánsak benne, amelyek szerintem például a régiben is gyenge pontok voltak: a „csajos” cukiságok, a bárgyú romantika, a kevés kivétellel gyenge közepes színészi játék.

Ennek ellenére a sokak által utált Nagy Fordulat nekem tetszett. Persze kicsit durva megoldás, és maga a jelenet több sebből vérzik, mégis másképp egyszerűen nem lehetett volna folytatni Carrie, Charlotte és Miranda történtét, mert akkor tényleg halálra untuk volna magunkat.

Ráadásul ehhez kötődik a legjobb poén – csak azt sajnos nem az epizód készítőinek, hanem az edzőgépeket gyártó Peloton márka reklámjának köszönhetjük. Ezt viszont már tényleg csak azoknak érdemes megnézni, akik látták a szóban forgó részt.

Ahogy az egész munkássága alatt a teljes giccs és a még éppen emészthető romantika határán egyensúlyozó író, Nora Ephron nyilatkozta egyszer: amikor a hősei már megtalálják párjukat, és beteljesült szerelemben élnek, ott nincs értelme folytatni a sztorit, mert abban semmi érdekes nincs. Szóval én adok esélyt az új Szex és New Yorknak, hátha olajozottabbak lesznek a kissé berozsdásodott kerekek, és kisül belőle valami jó és friss, mint annak idején. Ha meg nem, akkor még mindig ott vannak a régi részek.