A válság következtében tovább gyengült az alulfizetett nők munkavállalói helyzete

Milyen alapvető különbségeket látsz a hazai nők helyzetére és jogaira vonatkozóan a jelen állapotot és a húsz évvel ezelőttöt összehasonlítva?

Vajda Róza: Óriási különbség mára a hivatalos retorika megváltozása, ami önmagában jelentős visszalépés és borús jövőt vetít elénk.

Unásig ismerjük a nemek között fennálló egyenlőtlenségek főbb vonatkozásait, újra és újra meg kell írni, el kell mondani, hogy milyen területeken és miért szenvednek hátrányokat a nők a férfiakhoz képest. Az állandósul problémák, mint az aránytalanul nagy mértékben végzett fizetetlen munka, akadályozott munkahelyi előmenetel, egyenlőtlen bérezés és mögöttük a nemi sztereotípiákból fakadó felemás szerepelvárások, a nők alárendeltsége, elnyomása a politikai, gazdasági életben vagy otthon - ezek olyan összefüggő rendszert alkotnak, amelyen kitartó munkával, jól koordinált intézkedésekkel, és főleg a demokratikus értékeket szem előtt tartó politikával lehet csak változtatni. Hiába az olyan részsikerek, mint a női foglalkoztatottság növekedése. Azzal, hogy az egyenlőség elve, mint általános célkitűzés deklaráltan nem érvényes, félresiklik az amúgy is döcögősen haladó emancipáció.

Ráadásul erősen beavatkozó intézkedésekkel a változás motorját is meg lehet fékezni.

Az utóbbi évtizedekben a nők és férfiak egyenlőségének előmozdítói a civilek voltak,

azok a szervezetek, amelyek nem csak számon kérték a vezetőkön a nemek egyenlőségére vonatkozó európai és nemzetközi normákat, hanem az állam szerepét átvállalva tettek is a megvalósulásukért. Az ő ellehetetlenítésükre tett sorozatos kísérletek ártanak a nőknek, visszavetik a jogok érvényesülését, ugyanakkor összefogásra, a hatalom kérdésének és a szolidaritáson alapuló célkitűzéseknek az átgondolására ösztökélnek.

A pandémia szerinted hogyan hatott a női szerepekre?

VR: A hirtelen beköszöntött, covidos új világban előtérbe kerültek hagyományosan a nőkre osztott szerepek, munkakörök, de ez nem jelenti azt, hogy fel is értékelődtek volna. Az otthoni számítógépek képernyőjén egyszeriben követhetővé vált a pedagógusok munkája, az ápolásban dolgozókról, akik kint küzdöttek a frontvonalban, szóltak a napi tudósítások. Nekik kellett egyik napról a másikra, a személyes gondjaikat félretéve alkalmazkodniuk az új helyzethez, és persze őket érte kritika, támadás, ha valami félrement. Az is szembetűnő volt, mennyire nem biztosították az alapvető támogatást, ellátásokat, a biztonságos munkakörülményeket ezeknek a zömükben női munkavállalóknak.

Kevésbé látványosan pedig a gondoskodásban mindig is jeleskedő anyák látták el az otthonukba szorult gyerekeknek most már a tanulási szükségleteit is. Ugyanakkor, részben a nagymamai segítség kiesése miatt, a pandémia alatt az apák is kimutathatóan nagyobb részt vállaltak az otthoni munkákból - más kérdés, hogy ez vajon tartós változáshoz vezet-e a nemek közötti munkamegosztás terén.

Összességében a válság következtében világszerte tovább gyengült a nők - különösképpen az alulfizetett szakmákban, biztonságot nem nyújtó alkalmazásban dolgozók - munkavállalói helyzete. Főleg ott, ahol - mint nálunk - nem enyhítették kellőképpen segélyekkel a személyes veszteségeket.

Márpedig a növekvő kiszolgáltatottság nem kedvez az igazságtalan nemi szereposztás átalakításának.

A személyes életben, munkádban hogyan jelennek meg a női lét nehézségei, szépségei, számít-e egyáltalán?

VR: A női létet és annak szépségeit magamban erősen relativizálom: hogy mit köszönhetek női vagy emberi mivoltomnak, azt csak bizonyos esetekben fontos tudnom. Azóta foglalkoztatnak gender-kérdések hivatásszerűen, amióta friss szociológus diplomával, tettre készen, ámde (még nem láthatóan) terhesen a munkaerőpiacra vetettem magam, és mindjárt szembesülnöm kellett azzal, hogy ez utóbbi körülmény, amint az orrukra kötöm, visszariasztja reménybeli munkaadóimat. Szerencsére akadt egy női munkavállalói jogokra kihegyezett nemzetközi projekt, ahol, gondoltam, csak nem lesz ez akadály. Fel is vettek kutatónak, bár utóbb itt sem bizonyult sima ügynek a gyermekes lét, és nem is a munka és magánélet összeegyeztetésének keservei miatt. A gondot inkább a főnököm, kollégáim fejében létező szerepkonfliktus, a nőt mint anyát és mint dolgozót övező merev képzetek összeegyeztethetetlensége okozta.

A munkámban a nemi hovatartozásból fakadó kérdések ugyanolyan módon érdekelnek, mint a más társadalmi törésvonalakból eredő problémák: azaz az egyenlőtlenségek kialakulásának egyik aspektusaként. Mondhatnám, hogy a női lét szépsége a számomra az, hogy beszélhetek ezekről a nehézségekről - csakhogy ez nem volna igaz, hiszen ehhez nem szükséges nőnek lennem.

Jó volna, ha minél több férfi is vállalná a “nőügyeknek” nemigen minősíthető gender problémák felkarolását.

Mik a legfontosabb dolgok szerinted, amin változtatni kell a gyerekeink, kamaszlányaink jövője érdekében?

VR: A tájékoztatásban, a nyitott gondolkodás előfeltételeinek megteremtésében látom a kulcsot. Az internetnek köszönhetően a mostani gyerekek, kamaszok számára elvileg kitárult a világ, ugyanakkor rettenetesen magukra vannak hagyatva ebben a kusza és képlékeny információkkal, de nagyon is valós veszélyforrásokkal teli térben. Megfelelő támpontok, kritikai gondolkodás nélkül nem boldogulhatnak, nem tudják megvédeni magukat. Nem elég, hogy mennyi avítt marhaság kapcsolódik a nőiséghez és a férfiassághoz, hogy egyszerre kell szembeszegülniük a női testet áruként kezelő piaci hatásokkal és átértékelniük az otthonról hozott mintákat, az olyan, megértést segítő diszciplinálkat is “levették a műsorról”, mint a gender.

A mai fiatalok sok tekintetben felvilágosultabbak, mint mi voltunk.

Ugyanakkor, ha nem adatik meg nekik a gondolkodás szabadsága, nem vérteződhetnek fel a női létet az anyaságra, a szerelmi kapcsolatokat a heteroszexuális házasságra redukáló propagandával szemben. Rémes, hogy már a saját érzéseik, testük, vágyaik megismerése, megértése sem megengedett nekik. A közoktatás gúzsba kötése folytán csak a renitens tanárokra, az árnyaltan gondolkodó szülőkre, gondviselőkre, a kritikus sajtóra és a saját józan belátásukra számíthatnak, ha meg akarják ismerni, mi folyik a világban, és mi történik velük.

Szöveg: Artner Szilvia