Még csak július van, de az már biztos, hogy ez az év egyik legfontosabb sorozata
A #metoo, és általában a nemi alapú erőszak elleni küzdelem egyik legindokoltabb kritikája, hogy a férfi áldozatokkal nem vagy alig foglalkozik, sőt. Fordulniuk sincs nagyon hova, ha áldozattá válnak, és ha segítséget kérnek, abban sincs sok köszönet. És bár nagyon is létező jelenség, de szinte szó sem esik a körükben tapasztalható látenciáról. Pedig a szenvedésük nagyon is valóságos. Csak hát a fiúk jobban teszik, ha nem sírnak, ezer és egy okból. Ezért (is) különösen fontos, hogy elkészült Baby Reindeer (Szarvasbébi) című Netflix sorozat.
Ezeket láttad már?
A nőjogi szervezetek itthon is azzal szokták lesöpörni a férfiakat érő nemi alapú és kapcsolati erőszakot, hogy a fizikai bántalmazás áldozatai döntő többségben nők. A helyzet az, hogy a statisztikák szerint minden harmadik nő és minden negyedik férfi tapasztalt már valamilyen fizikai erőszakot intim partnere részéről. Ez magában foglal egy sor viselkedést (pl. pofon, lökdösődés, taszigálás stb.). Hét nőből és huszonöt férfiból egynek okozott már sérülést intim partnere, és miközben tíz nőből egyről tudjuk, hogy előfordult, hogy az aktuális partnere megerőszakolta, a férfi áldozatokról nem állnak rendelkezésre adatok. Azt viszont tudjuk, hogy négy nőből és hét férfiból egy esik élete során súlyos fizikai erőszak (verés, összeégetés, fojtogatás) áldozatává intim kapcsolaton belül.
De ez hangsúlyozottan a (súlyos) fizikai erőszak, amelyről azért pontosan tudjuk, hogy a nő áldozatok abszolút többségben vannak. Azonban amint a verbális erőszakra térünk, az áldozatok nemek szerinti aránya hirtelen jóval kiegyenlítettebb lesz. (Ahogy a gyerekeket a felnőttek részéről érő lelki és fizikai erőszak esetében is jóval heterogénebb az elkövetői kör.)
Nem nőárulás, ha beszélünk a férfiakat érő erőszakról
A bántalmazás az bántalmazás, nem számháború. Legalábbis olyan értelemben biztosan nem az, hogy a kisebb létszámú csoportokkal nem vagy aránytalanul kevesebbet kell foglalkozni. A magam részéről sokszor tapasztalom, hogy ha a férfiakat érő erőszakról vagy a körükben tapasztalható látenciáról próbálok beszélni, rendre megkapom, hogy nőáruló vagyok, meg a patriarchátus szekerét tolom.
Miközben csak annyit állítok, hogy a férfi áldozatok is a patriarchátus áldozatai (a fiúk nem sírnak), és még kevesebb jogsegélyhez, terápiás megsegítéshez, szociális támogatáshoz jutnak, mint a nők. És hogy ehhez társul a társadalmi stigma, amely szerint az a férfi, aki “hagyja”, hogy bántalmazzák, netán nem élvezi a zaklatást vagy nemi erőszakot - persze csak ha “jó nő” az elkövető -, az nem is férfi. Így marad ez olyan téma, amiről eleve keveset tudunk, részben, mert nem nagyon van, aki ezt kutassa, részben, mert a férfiak tényleg annyira nehezen beszélnek a bántalmazott státusukról.
Köszönjük, Netflix!
A Baby Reindeer azért rendkívül fontos, mert szinte az összes, a témába vágó társadalmi tabut feldolgozza, és végre egyszer szinte tökéletes pontossággal mutatja be, hogy mi történik, amikor egy férfi válik áldozattá. Látjuk, mennyire nem veszi komolyan a férfi áldozatot a környezete és akár a hatóságok sem, és hogy mindenki tőle várja, hogy oldja meg a helyzetét.
És még én is a hajamat téptem a - teljesen érthető okokból - elkövetett hibák láttán, amelyek miatt csak egyre rosszabb lett a lényegében magára utalt főhős helyzete, a zaklatás pedig egyre durvább.
Számos oka van annak, hogy a férfiak gyakran még a nőkhöz viszonyítva is nehezebben beszélnek arról, ha bántalmazás áldozatai lesznek. Az egyik ilyen ok, hogy a társadalmi szerepelvárás az, hogy ne picsogjanak, ne rinyáljanak, rendezzék le a zaklatójukat vagy bántalmazójukat – így vagy úgy. Az asszonysors évszázados téveszméje a szemünk előtt bomlik le, miközben a fiúk nem sírnak jóval nehezebben oldódik, a férfiszemérem ma is a legfőbb erények közé sorolódik, ha pozitív a hatása, ha nem.
A nők edukációja örvendetes módon évről évre egyre több csatornán és egyre szélesebb körben történik. Vörös zászlók, figyelmeztető jelek, bántalmazási formák, lehetséges kiutak, az erőszakspirál megszakítása, a szabadulás eszközei, a hatékony segítségkérés és -nyújtás módozatai és fórumai: mára külön tudománya van a nők elleni erőszak mibenlétének és az erőszak hatékony megelőzésének, miközben a társadalomtudatosítás, vagyis a tudományos kutatások “lehozása” az ismeretterjesztés szintjére sosem látott mértéket öltött. És hála az égnek, ezek egyre közkeletűbb ismeretek.
A férfiak edukációja azonban többnyire továbbra is kimerül abban, hogy miképpen ne váljanak elkövetővé. Az áldozattá válásról nem sok szó esik. Ez a diskurzus a közbeszédben lényegében a nullához konvergál.
Ezt a trendet töri meg végre a Baby Reindeer, egyelőre sajnos kuriózumként. A sorozat akkor lehetne még jobb, ha a zaklatót nem egy sztereotipizált “bányarémként” ábrázolná, ez ugyanis azt az előítéletet erősíti, hogy a férfi áldozatokat akkor kell csak sajnálni, ha az elkövető nem számít szexuálisan vonzó, “dugnivaló” nőnek.
Pikáns üzeneteket küldeni, meglepni őt a munkahelyén - te érzed a határt, ha zaklatásról van szó?
Pedig ez nagyon is létező jelenség, elég rápillantani az irigykedő és/vagy az áldozat férfiasságát megkérdőjelező hozzászólásokra, amikor hébe-hóba bekerül a hírekbe, hogy “a szexi tanárnő” lefeküdt (helyesen: megerőszakolta) egy kiskorú fiú tanítványával.
Az, hogy a színházi monodráma-komédiát és a forgatókönyvet is jegyző Richard Gadd játssza a főszerepet, amelyben önmagát alakítja, különösen átérezhetővé teszi a történetet, hiszen az önéletrajzi háttér minden filmkockán látszik, ettől - is - annyira hiteles. Az egyik legfontosabb üzenete szerintem pedig az, hogy érhet (szakmai díjesőben, kritikusi méltatásban és nézettségben is kifejezhető) férfit is elismerés azért, mert bátran felvállalja, megmutatja az őt ért traumát.
Még csak július van, de az már biztos, hogy ez az év egyik legfontosabb sorozata, az pedig a bónusz, hogy közben moziként is kiváló.
