Nagyon hosszú út vezetett a görcsölés mentes karácsonyhoz, de megérte

Újra itthon! Tele vagyok izgalommal, hogy találkozom a családommal és a barátaimmal, ráadásul pár nap és karácsony.

Már megtettem a kötelező köröket Pesten, ezalatt értem az egy-két hátramaradt apró ajándék beszerzését, illetve a libatepertőt lilahagymával és fröccsel a legjobb barátnőm társaságában a Bélában.

Az ajándékbeszerző utamon elég nagy kontrasztot érzékeltem Amszterdamhoz képest. Rengetegen vannak az utakon, a vásárokban és abban az egy plázában is, ahova én is bemerészkedtem (utólag megbánva). Nagyon sok siető, ideges, vásárolni AKARÓ emberrel találkoztam.

Néhány évvel ezelőtt még az én családomban is ez volt a jellemző. Görcsölés, hogy mit fogunk majd enni, 28 fogás elég lesz-e, biztos jó-e az az ajándék, jaj valaki többet kap, mint a másik stb. Nem volt jó.

Most teljesen más, a szüleimet nem tépi az ideg, még azt sem tudjuk mi lesz a vacsi Szenteste. Mindenkinek apróságokat, személyre szóló ajándékokat készítettünk, vagy kis csomagokat állítottunk össze, és alig várjuk, hogy odaadhassuk őket a többieknek, mert fix, hogy mindenki odáig lesz.

Ha utánagondolok, nagyon hosszú út vezetett idáig, rengeteg veszekedés, gyakran karácsonykor is. Ez az az ünnep, amikor az emberekből kijön minden, elfáradunk a készülésben, meg az egész évben, és az asztalnál kiborul a bili, és minden lesz csak nem idilli együttlét.

Szerintem majdnem mindenki elmondhatja magáról, hogy volt már a családjával nehéz időszaka, amikor nem akart annyit velük lenni, vagy akár egyáltalán nem tartották a kapcsolatot.
Én nagyon sokáig nem fogadtam el a családomat, és valamelyest ők sem engem. Nagyon mások vagyunk, de ugyanakkor nagyon egyezünk és ez 16 éves koromban úgy ütközött ki, hogy elköltöztem otthonról, Székesfehérvárról Budapestre.

Egy évvel később elkezdtem terápiára járni, ugyanis rengeteg félelmem volt. Féltem az egyedülléttől, féltem a sötétben, féltem a megfeleléstől, a nem megfeleléstől, a kudarctól és a sikertől. Ahogy teltek az évek egyre többet beszéltem a szüleimnek arról, hogy mi az, ami nekem jó és mi, az ami nem, hogy szerintem én ki vagyok és ki nem, és miért nem baj az, hogy más vagyok hozzájuk képest.

Az elején nagyon nehéz volt, nem találtuk a közös hangot és általában az ajtócsapkodás maradt, meg az, hogy ülök a vonaton Pest felé. De nem adtuk fel – se ők se én – és folytattuk, próbálkoztunk, megmondtuk egymásnak, ha valami nem tetszik, és körülbelül négy év alatt a blokk köztem és köztük egyszer csak eltűnt. Megértettem a szeretetnyelvüket és ők is az enyémet.

Sok barátom gondolkozik úgy, hogy kerülik a konfliktust, mert "legyen egy nyugodt ünnep", egy fogszívós, hasfájós, de közben mosolygós "legyen már január 2-a" érzetű karácsony. Nem éri meg. Szerintem nem éri meg nem kimondani, és nem dolgozni azon, hogy a sok sérelem, a kimondatlan szavak ott legyenek bennünk és belülről marjanak. Nem akarok olyan gejlnek tűnő, nagy szavakat írni, hogy azért vagyunk a Földön, hogy szeressük egymást és jót tegyünk a létezésünkkel, de igazából mi másért is lennénk itt, ha nem ezért? Azt sosem érdemes várni, hogy ha az ember veszi a bátorságot, kimondja azt, ami a lelkét nyomja, majd minden egy csapásra más lesz. De ha nem adjuk fel, és őszintén tudunk beszélni egymással a valós problémáinkról, akkor egy idő után elmúlik a görcs, lekerül a maszk és ott lesz két ember, akik igazán látják egymást.

Köszönöm, hogy olvastátok a bejegyzéseimet, most egy rövid időre visszavonulok, töltekezem, és januárban újra jelentkezem! Boldog karácsonyt és új évet kívánok nektek! Csók!!