Nagymamáid lehetnének, de lazábbak, mint te valaha leszel
A zeneipar fiatalságkultusza közismert, persze szeretjük a legendákat, de valójában a leggyakrabban őket is fiatalon szeretjük. Azokat a dalaikat, klipjeiket hallgatjuk, nézzük, amiket sikereik csúcsán, jellemzően fiatalon tettek le az asztalra.
Ezeket láttad már?
Egy 50, 60, sőt akár 70 feletti sztár koncertjeitől mindenki nosztalgiapartira számít, hogy azokat a dalokat hallja majd, amiket kislánykorában hallott, ami még a mamája kedvence volt. Ebből az elvárásból nem könnyű kitörnie az előadóknak, ha csinálnak is új lemezeket, általában igyekeznek a nosztalgikus elvárásoknak megfelelni, így aztán sajnos sok esetében tényleg kevésbé izgalmasak az "őszikék". A férfiaknak még ebben az esetben is könnyebb dolguk van, egy kiöregedett punknagypapát mindenki lazának tart, de a nagymamakorú nőknek nehezebben fogadják el, ha még mindig lilára rúzsozzák a szájukat, és az unokák pesztrálása helyett a színpadon ugrálnak. De szerencsére vannak olyan női ikonok is, akik nagy ívben tesznek az elvárásokra, és nemcsak azt bizonyítják be, hogy még mindig érdemes elmenni a koncertjeikre, hanem azt is, hogy igenis tudnak ma is érvényes lemezeket készíteni - hármat közülük be is mutatunk.
Nemrég ünnepelte a 72. születésnapját a new wave-diszkókirálynő, aki már igazi ikonnak számít, de esze ágában sincs a régi sikereiből élni. Persze, a Heart of Glass nélkül ma sem lehet Blondie koncert, de aki azt gondolja, hogy a 80-as években véget is ért az említésre méltó korszaka a zenekarnak, az nem is tévedhetne nagyobbat. Debbie Harry és csapata 1999 óta folyamatosan jön ki új lemezekkel, de az idei, amely az első lemeze az énekesnőnek 70 felett, mindennél nagyobbat üt.
A Pollinator az év egyik legerősebb A oldalát szállítja, az első 6 dal elképesztő slágerparádé, a Fun, a Long Time, az Already Naked, a nyitó Doom or Destiny olyan felszabadító dalok, amelyek egyből bulihangulatot teremtenek. Tökéletes vendégdalszerzők, közreműködők segítették a lemez elkészítését: itt van Sia, a The Smiths gitáros legendája, Johnny Marr, és a The Strokes dalszerzője, Nick Valensi. A Blondie nem találja fel a spanyolviaszt a Pollinator lemezen, de azt bőven bebizonyítja, hogy a szintipop, new wave, elektropop-hullám feltörekvői még mindig csak a hátukat nézik. Ebben a műfajban verhetetlenek és csodásan frissek ma is, Debbie Harry pedig még mindig a műfaj királynője. Valószínűleg illetlenség ilyet mondani, de most, 70 felett is neki van a legszexibb, legkacérabb hangja.
A 70-es évek egyik legnagyobb alternatív diszkóikonja sajátos, groteszk megjelenésével mindig is elütött a tucatsztároktól. A jamaikai származású, Debbie Harryhez hasonlóan egykori go-go táncos és modell letaglózó színpadi jelenléte semmit nem változott, hiába telt el lassan 30 év a legnagyobb sikerei óta. Grace Jones nagyon moderáltan jelentkezik új anyagokkal, de akkor bizony hatalmasat szól. Idén a Gorillaz Humanz című lemezén vendégeskedik, az idén 69 éves énekesnő lassan 10 éve adott ki utoljára lemezt, de attól még most se tértünk magunkhoz.
A 2008-as Hurricane megjelenésekor 60 éves énekesnő nem egyszerűen egy jó albumot készített, hanem talán az egész pályafutásának legegységesebb, legjobb lemezét. Minden benne van, amitől Grace Jones igazi legenda, a varázslatosan meleg hangja az R&B-felé kacsintgató dalokban kap kellő hangsúlyt, ugyanakkor nem hiányoznak az olyan furcsa, elektronikus, sötéten hömpölygő dalok, amik igazán passzolnak hozzá, meg persze a gyökereire reflektáló új hullámos reggea-s lüktetés is megvan. A Hurricane megjelenése óta eltelt csaknem 10 év alatt veszíthetett volna a frissességéből, de egyáltalán nem ez történt, annyira vagány és kiérlelt, tökéletesre csiszolt lemez, hogy most is elvarázsol. Nincsenek is igazi csúcspontok, hiszen a Williams´ Blood, vagy a Corporate Cannibal voltak talán a legismertebb dalok, de aki végighallgatja, az tudja, hogy a Well, Well, Well vagy a Sunset Sunrise , és az összes többi is mestermű.
Nem könnyű zenei karrierbe kezdeni, ha papád a világ egyik legismertebb énekese. Frank Sinatra lányának egyszerre volt könnyű, de mégis pokoli nehéz dolga. Rengeteg slágere, mint a These Boots Are Made for Walkin` vagy a Sugar Town, énekesnőként is sikeressé tette, a 60-as években valóságos szexszimbólum volt, de nagyon úgy tűnt, hogy soha nem fogjuk megtudni, milyen is volna az igazi Nancy Sinatra, hiszen a viszonylag aktív, 1960-as évek utáni sikereivel együtt továbbra is a papa árnyékában élt. Aztán már 60 felett, 2004-ben gondolt egyet, és hosszú-hosszú évek után csinált egy lemezt, nem egészen olyat, amit vártak volna tőle.
Ki számított volna rá, hogy Nancy Sinatra kilép a jól bejáratott komfortzónából, és az alternatív, indie zenészekhez fordul? Valószínűleg senki. A 64 éves énekesnő azonban olyan dalszerzőkkel működött együtt, mint Jarvis Cocker, a The Smiths legendája, Morrissey, a zajgitár istene, Thurston Moore, a Calexico zenekar, vagy a U2. Minden előadó remek dalokat hozott az énekesnőnek, egyszerre volt egy kicsit a komfortzónán belül, és a komfortzónán kívül is. Az egyszerűen csak Nancy Sinatra névre keresztelt lemez rengeteg váratlan és szép pillanattal ajándékoz meg. Szinte biztosan ez az ikon pályafutásának legjobb lemeze, és talán ez mutatja meg a legjobban, hogy mi lett volna, ha (ahogy erről egy akkoriban készült interjújában Nancy lemondóan nyilatkozott) a kortárs zene legjobb dalszerzői komolyabban vették volna. Ez az album viszont szerencsére megszületett, és kiállta az idők próbáját, most is élvezhető, és izgalmas minden pillanata.
