„A modell csendes és gyönyörű” — Testképzavarról szóló fotósorozatáról mesél Mucsi Ágota
Mucsi Ágota a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem idei friss diplomása. „Álmomban már repültem” című fotósorozata a testkép- és evészavarral való küzdelmét mutatja be.
Ezeket láttad már?
Mucsi Ágota új fotósorozatával a testképzavar kérdéskörére reflektál, a nyers valóságot mutatja be kendőzetlenül őszinte, néhol egyenesen húsba vájó képeivel. Művei egyszerre fájdalmasak, reményt adók és gondolatébresztők. Exkluzív interjúnkban mesél az alkotói folyamatról és a fotósorozat üzenetéről, miközben mély gondolatain keresztül a testkép- és evészavarral küzdők nehézségeibe is betekintést nyerhetünk.
Miért választottad diplomamunkád témájának a testképzavart?
Korábbi sorozataimban már kerülgettem ezt a témát. A munkásságomra kétfajta témaválasztás jellemző: érdekelnek egyrészt a társadalmi problémák vagy az olyan történelmi korszakok, amik valamilyen hatással vannak a jelenünkre - főleg az érzelmi hozadékai. A másik témám pedig a meztelenség köré épül. Érdekel, hogy milyen a kapcsolatunk a fizikai valónkkal, és hogy a történelem folyamán ez hogyan változott; ehhez kapcsolódik a mostani sorozat is. Igazából ez az eddigi legszemélyesebb fotósorozatom; számomra egy szembesülés, felvállalás és feldolgozás is.
A fizikai valónkkal való kapcsolathoz kötődik, hogy úgy döntöttél, te is szerepelsz a fotókon?
A sorozatom alapjául a saját történetemet vettem, a saját emlékeimet, ezekből inspirálódtam, de nem szerettem volna, hogy ez egy öncélú alkotás legyen. Úgy gondolom, hogy mint karakter vagyok jelen a sorozatban és nem feltétlenül rólam szól, de a személyesség az fontos eleme, mert ezáltal jobban is tud kapcsolódni hozzá a néző, és így én is őszintébben tudok beszélni dolgokról.
Fontos továbbá, hogy a személyes történetemmel objektív aspektusokra akartam utalni - nem szerettem volna általánosítani, mert szerintem a testképzavar nagyon sokrétű, több dolog is katalizálhatja, és sokféle formában lehet jelen, testesülhet meg. Az én esetem nem tud általános érvényű lenni, csak egy esettanulmányként viselkedhet. Azokat a dolgokat, amiket megfogalmazok, az én történetemre igazak, és nagyon sok mindent mutathatnak objektíven arról, hogy ez a mentális betegség milyen. De nem csak ezek képezhetik a testképzavart.
A fotókon láthatunk szülőt, babaházat, spagettit, arcmaszkot… hogyan függ mindez össze? Mit jelentenek ezek a szimbólumok?
Ebben a sorozatomban is támaszkodok a megrendezés eszközére. Egyrészről jeleneteket komponálok, amik eseményekre utalnak, másrészről pedig szimbólumokat veszek. Bár a spagetti nem szimbólum, mint kompozíció, a spagettibe rejtett gilisztával akartam egyfajta undort kiváltani a nézőből, az evés nehézségére reflektálva. Az arcmaszknak nem feltétlen van szimbólum értéke, de próbáltam olyan pszichológiai aspektusokra reflektálni, amik nemcsak erre a testképzavarra jellemzőek, hanem olyan társadalmi elvárásokra, jelenségekre is, mint a plasztikai műtétek, vagy modellkedés.
A babaház viszont egy szimbólum - egy “ház a házban” érzés van végig a sorozatomban. Az összes képemet egy elhagyatott budapesti polgári lakásban készítettem, ezzel akartam utalni erre a fajta zárt gondolkodásmódra, fojtottságra és magányra. A polgári lakás egyfajta elmeállapotot jelképez, minden, ami ebben a térben megjelenik, az valójában a külvilágnak egy abszurd értelmezésévé válik a képeken, ezért sokszor nem odaillő, vagy szorongató ránézni a képekre, vagy értelmetlennek tűnik, hogy miért történik valami az adott térben.
Mint más mentális betegségeknél, itt is az adott személy torzítja el a saját valóságát vagy a valóságból vett elemeket önmaga saját értelmezése mentén rakja össze. A babaház pedig a gyermekkor jelképe — arra szerettem volna utalni, hogy egy törés vagy trauma van jelen, ami gyerekkorban vagy tinédzserkorban éri a lányokat, és amik befolyásolják az önmagukról kialakított képet.
Egy másik fotón a téglafalból nő ki valami…
Az egy nárcisz. Az egóra szerettem volna utalni. Az, hogy mutatunk egy tökéletes képet magunkról, amivel védjük magunkat, de a szépség hajszolása egy abszolút…
nárcisztikus...? A szójátékkal élve.
Mondhatni… de másrészről pedig ha csak a virág értékét nézzük, van ebben a képben egy remény is számomra, hogy mindezeken túl kivirágozhatunk.
Nem feltétlenül egót jelképez, hanem…
gyógyulást is. Közeledhetünk is a természetesség felé.
Akár úgy is lehet értelmezni, hogy van ez a tér, amibe betör a természet, a természetes szépség.
Igen, abszolút.
Talán a legbeszédesebb fotó az, amelyiken vonásaidat az ujjaiddal húzod feszesebbre - a napjainkban preferált plasztikai műtétek vonalai mentén pozícionálva a szemöldököd, az ajkaid. Azt hiszem, sok nő és lány számára lehet ismerős ez a tudattalan mozdulat. Mesélnél a képről?
Valószínűleg nemcsak én, hanem sokan nők nézegetjük magunkat, méregetjük a testünket és vizsgáljuk azt, hogy hogyan lehetne bizonyos részlete szebb vagy ideálisabb, és ez szerintem a betegséghez is kapcsolódik. Ez egyfajta kényszeresség, amit én sem vetkőztem le teljesen. Egyrészről erre szerettem volna utalni, másrészről a képen nagyon fontos elem a tekintet, ami az egész sorozatom egyik építőeleme - az üres tekintet, az érzelemmentesség.
Talán ez árnyaltabban igaz, mert néha azért felfedezhető a főszereplő karakter arcán egy halvány félelem vagy szorongás, elkeseredettség, de főként üresség van jelen, ezen a képen meg főleg. Ezzel ennek a póznak az értelmetlenségére szerettem volna utalni. Ebben a kényszerességben a végén már nem tudjuk, hogy mi is az esszenciája a dolgoknak, és ezt a pózt fenntartani nagyon nehéz. Könnyen elveszítjük magunkat ebben, és kiüresedünk. Szerintem ez nem jó.
Egy másik képen egy téglafalakkal körbevett térben állsz valamilyen munkalapon, egy szál alsóneműben, fésült hajjal, feszes pózban. Mintha egy nemlétező közönség előtt állnál modellt. Pontosan mi történik a fotón, és mit akarsz vele üzenni?
A modellszakmában egy nagyon ismert pózt mutatok meg, ezt a szende, „eltakarjuk a keblünket” beállást - ami érdekes számomra, mert van benne egy ilyen „ne nézz rám”, „ne nézd bizonyos testrészeimet" érzés, ugyanakkor van benne egyfajta "szexizés" is, hogy de azért nézd a többit.
Mégis csak ott vagy félmeztelenül.
Igen. És itt szintén kitérnék a tekintetre. Van benne egy ijedtség, egy félrenézés. Inkább a fiatal lányok szexualitására, szexuális bizonytalanságára szeretnék rávilágítani - amikor nővé érnek, és takarnák magukat, de közben már látszódik a nőiesség. Szerintem ez egy kitett helyzet, főleg a modelleknél. Meg egy nehéz átbillenés is a nőiességbe.
A vakuhasználattal rá szerettem volna erősíteni a kukkolás effektusra, mintha egy megtalált viaszbábu lenne félrerakva egy terembe. Van szó ezáltal tárgyiasításról is, de egy állandóság is megjelenik azáltal, hogy van egy alapzata ennek a próbababának, visszautalva: szintén az örökké fenntartani vágyott pózról beszél.
Több fotón is megjelensz hajcsatokkal, egy nálad idősebb urat átölelve. Ha minden igaz, egy apa-lánya kapcsolatot illusztráltál. Miben kötődik ez a nőiséghez?
Alapvetően a szülői minták, az apa és az anya ketten együtt, de külön-külön is befolyásolják azt, hogy milyen képet alakítunk ki a nőiességünkről vagy esetleg milyen hiányokat élünk meg ebben. A képen viszont támogató szereplőként jelenik meg az apa, nem egy abuzáló üzenettel rendelkezik. Egyfajta szülői támogatást/megmentést akar jelképezni. Szorosan öleli a lányt. Egyébként szerintem az evészavarnak, az anorexiának fontos eleme, hogy a nőiességet teljesen elutasítja az adott illető, és egy gyermektestet idealizál. Visszavágyódik, ragaszkodik ahhoz, hogy ne változzon meg.
Az apa karakter kétségbeesést is mutat számomra a szülői oldalról. Hogy bármennyire is erősen tartjuk a gyermekünket, mégsem tudjuk megmenteni. Nehéz befolyással bírni, segíteni ezen a dolgon.
Más nőkhöz is rengetegszer hasonlítjuk magunkat, ez is megjelenik a sorozatodban. Mit gondolsz az elvárásokról, a versengésről, a megfelelési kényszerről?
Azt gondolom, hogy az, hogy összemérjük esztétikailag a külsőnket, sokkal erősebb a nőknél, mint a férfiaknál. Nagyon káros, hogy azonosítjuk is magunkat ezzel a kinézettel. Egy sorozat inspirált egyébként a témában: a Szupermodellek. Valahogy így hangzott benne egy mondat; „a modell csendes és gyönyörű”. Számomra ez valami olyasmit mond, hogy „egy üres váza”. Egy esztétikus valami, amiben ennél több nincs. Amikor kikerültem ebből a toxikus gondolatkörből, akkor jöttem rá arra, hogy azért értelmetlen ilyen módon megragadni a kontrollt, mert semmilyen töltete, tartalma nincs. Kiüresedést éreztem a végén.
Tekinthető ez a fotósorozat terápiás jellegű munkának is? Hogyan változott a kapcsolatod önmagaddal, miután láttad a végeredményét?
Abszolút volt egy terápiás jellege, de azt gondolom, hogy az alkotás nem feltétlen helyettesíti a terápiát, viszont kiegészítése lehet esetleg. Nekem inkább egy múltra való visszatekintés és annak egyfajta értelmezése volt ez. Fontos azt megemlítenem, hogy alkotóként úgy kezdtem bele, hogy nem önmagamat akartam megfogalmazni. Kommunikálni szerettem volna valamit, egy véleményt, egy álláspontot, nem az öncélúság vezetett, hogy csak a problémáimat akartam elmesélni.
Inspirálódtam a saját rajzaimból, az írásaimból, abból az időszakból, amiket visszanéztem. De pont ezért nagyon sok olyan képi ötletet elvetettem, ami specifikusan az én történetemre reflektál, mert az emberek nem tudtak volna hozzájuk kapcsolódni. Szerintem fontos, hogy alkotóként, ha egy személyes történetbe kezdünk, tudjunk külső szemmel is ránézni a saját munkánkra, különben azonosítanánk azt önmagunkkal. Így a kritikát is nehezebben fogadjuk be, illetve abban az esetben nem sikerül jól vagy érthetően összerakni egy történetet. De ez az én személyes véleményem.
Ki inspirált az alkotói folyamatban? Mihez nyúltál, amikor esetleg úgy érezted, elakadtál?
Már említettem a saját rajzaimat, álmaimat: a sorozat címe is az, hogy „Álmomban már repültem” - ez kicsit metaforikus cím. A jövőben szeretném ezt a sorozatomat folytatni, ami később nyer majd értelmet, mert szeretném azokat az írásaimat is hozzáadni, amikben beszélek a visszatérő, repüléssel kapcsolatos álmaimról - azokban az években, amikor én küzdöttem ezzel a betegséggel -, hogy miként reflektáltak magára a betegségre.
Szerintem nagyon érdekes tudatalatti folyamatok ezek, és egy szép szimbólumnak is találtam, mint címet. Ami még nagyon sokat segített, azok a konzultációk voltak - tanárokkal is, meg amikor a barátaimmal, alkotó társaimmal beszélgettem a témáról. Nagyon érdekes volt számomra, amikor mások hozták a saját élményeiket, hogy miket éltek meg. Jó kapcsolódási pont volt; itt mindig egymásra találtunk mint nők, de új ötleteket is adott egy-egy ilyen pillanat.
Alkotók közül Aneta Grzeszykowska inspirált. Ő egy lengyel fotográfus, és az anyaság, nőiesség témájában alkot különböző, elég abszurd megfogalmazásokban. Szerintem elképesztően gyönyörű, és furcsán diszkomfortérzetet adó képei vannak. Én is ilyesmi hatást szerettem volna elérni, és a sorozat folytatását is ilyen irányban vinném tovább.
Mucsi Ágota fotósorozata a MOME diplomásainak kiállításának keretein belül július 8-22. között tekinthető meg a Nyolcésfél Inspirációs Övezet és Alkotótérben.
Ha segítség kell
Ha úgy érzed, segítségre lenne szükséged, hívd a krízishelyzetben lévők részére rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123 telefonszámot, akár mobiltelefonról is!
A babával egy új család is megszületik, de hogyan maradhat erős a párkapcsolat az első gyermek születése után? Beszélgetés Rády Eszter pszichológussal