Milyen érzés dívának lenni? – interjú a Dívákkal és Kőrösi Mátéval

Dívák forgatása óta már eltelt majdnem négy év, már többször is láttátok a filmet. Hogyan látjátok, miben változtatok azóta?

Máté: Nálam azért más a helyzet, mert négy éve volt, hogy elkezdtünk dolgozni, majd volt egy féléves intenzív időszak, amikor forgattunk, és utána már csak kisebb felvételeket vettünk fel. Az azt követő két évben folyamatosan a filmet vágtam, ezzel foglalkoztam teljes munkaidőben. Számomra most zárult le ez a folyamat, még nagyon friss a dolog. Inkább ürességet és teljes motiváció vesztettséget érzek, mert annyira hosszú és intenzív volt ez a periódus, hogy fogalmam sincs hogyan tovább. Most van először időm felnézni, és a következő lépést megtenni.

Tina: Szerintem a film óta anime-függő lettem; és folyamatosan sírok és drámázok, hogy senki sem ért meg. Meg egy csomót utaztam vagy egyedül, vagy valakivel, valakihez. Mi változott még? Lett egy cicám, amitől nagyon boldog vagyok, és a lányok sokat segítettek, hogy felkészítsenek. A macskám meg kicsit hülye, de nagyon szerethető. De ezenkívül nincsen semmi, úgy érzem le vagyok nyugodva. Én jónak éltem meg a filmet, csak csendben szorongtam, mert úgy érzem nem voltunk eléggé felkészítve ekkora figyelemre. Nekem a film jó visszajelzés, hogy milyen voltam a húszas éveimbe belépve, most leszek huszonnégy, és látom a változást. A film segített abban is, hogy most már jobban meg tudom fogalmazni mi az, ami bánt.

Szani: Szerintem elnyomtam az anyukámmal történt dolgok feldolgozását, és ez mostanában kezdett újra foglalkoztatni, ami miatt pánik rohamaim vannak. Igyekszem kevesebbet káromkodni és már lassan 60 napja nem iszom alkoholt. A filmben is jól látszódik, hogy az akkori fájdalmaimat és nehézségeimet az alkohollal akartam elnyomni, nem pedig megoldani azokat. Ezért most úgy döntöttem inkább abbahagyom, és szembenézek a problémákkal.

Emese: Talán, amit kiemelnék, hogy lett egy párkapcsolatom, ami nagyon meglepő nálam. Küzdök ezzel, de sokat javultak a személyiségemnek a nárcisztikus pontjai, hogy végre hajlandó lettem erre a típusú nyitottságra. Sokkal higgadtabb lettem, de a folyamatban jobban felszínre kerültek a szorongásaim is.

Szani: Szóval nem igaz, amit Tina mondott, hogy vagy szingli leszel vagy halott, mert neked van a legboldogabb párkapcsolatod, és új céljaid is lettek.

Visszanézve a filmet, van olyan, amit megváltoztatnátok benne?

Szani: Én mindig azt mondom, hogyha nem lett volna méteres műszempillám, meg műkörmöm, akkor valószínűleg soha nem jövök rá, hogy ez nem néz ki jól. Igazából nem változtatnék semmit, mert az, aki akkor voltam, segített, hogy azzá váljak, aki most vagyok.

Nagyon őszintén beszéltetek olyan kényesebb témákról, mint a mentális egészség vagy a szexualitás. Forgatás közben nem frusztrált, hogy majd mit szólnak az ismerőseitek, amikor megismerik majd ezt az oldalatokat is?

Szani: Az elején egyáltalán nem fogtuk fel, hogy ez egy nagyobb dolog lesz. Amikor szóba jött, hogy az HBO is beszállna, már el is felejtettük, hogy mi van a filmben, vagy miket mondtunk.

Emese: Nem tudott volna ennyire őszinte lenni a dokumentumfilm, hogyha ezek nincsenek benne. Nagyon fontos elemei, és nyilván nehéz volt utána bizonyos kijelentések miatt. De azt gondolom erről, hogy pont az volt a feladatunk, hogy háttérbe helyezzük az egonkat, ne azon aggódjunk, hogy milyen reakciókat fogunk kapni az emberektől. Hanem hogy belehelyezkedjünk a filmbe. Tisztában vagyunk vele, hogy felnagyítottuk bizonyos személyiségjegyeinket a filmben – de ahhoz, hogy ilyen legyen a Dívák, szükség volt erre.

Máté: Amikor elkezdtem forgatni, akkor csak diplomafilmnek indult, de a forgatás második felében már arról beszéltünk, hogy mi lenne, ha fesztivál film lenne, és mehetnénk a fesztivál vetítésekre.

Szani: De Máté azért elmondta egy csomószor, hogy ne várjunk semmit, úgysem lesz nagy durranás.

Emese, mit értettél az alatt, hogy felnagyítottatok dolgokat?

Emese: Ez nem rajtunk múlt, hanem a vágón és rendezőn, sarkítani kellett a személyiségünket, hogy egy könnyen fogyasztható tartalom álljon össze a végén, ami miatt néha nehéz volt megküzdenünk azzal, amit a vásznon láttunk

Szani: Mondjuk kivághatták volna a káromkodásaimat.

Emese: Szani, akkor te meg sem szólaltál volna.

Máté: El nem tudod képzelni, így is mennyi káromkodást irtottunk ki a filmből.

Máté, neked írtam először az interjúval kapcsolatban, és te rögtön felajánlottad, hogy bevonnád a lányokat is. Miután ekkora sikere lett a Díváknak és felkértek az első interjúkra, volt benned olyan, hogy te inkább nem beszélnél a lányok helyett, hiszen az ő életüket örökítetted meg?

Máté: Fontosnak tartottam, hogy minél többször nyilatkozzunk együtt. Nagyon hirtelen jött és elsöprő ez a figyelem, amit kapunk, kapnak a lányok. Az, hogy ők mennyire jönnek közönségtalálkozókra, interjúkra, csak a levegőben lógott eddig. Viszont most jött el az a pont, hogy teljesen természetes, hogy együtt mozgunk ezekben a helyzetekben.

Van olyan oldalatok, amit úgy éreztek kimaradt a filmből? Vagy nem valósan lett bemutatva?

Máté: Ehhez annyit fűznék hozzá, hogy Emese nagyon sokáig azon aggódott, hogy az ő intelligenciája nem fog átjönni a filmből. Az első megjelent külföldi kritikában viszont úgy hivatkoztak rá, hogy a „super smart girl, Emese”.

Emese: Ami a személyiségemből nagyon jól kijön a filmben, hogy bipoláris zavarral küzdök. Pont ez a zavarom és az ebből fakadó dolgaim, mint az idealizmusom és a figyelemzavarom, az, amiket nagyon irritál a film: rosszul vagyok a nem kontextusba helyezett dolgoktól. Valahol rosszul viselem, hogy bármi ki lett belőlem vágva, viszont tisztában vagyok ezen vonásaimmal ezért végeredményben nem sajnálok semmit, ami ki lett vágva.

Tina: Nekem nincs ilyen, én teljesen meg vagyok elégedve.

Szani: Ami kimaradt részemről, hogy a film úgy mutat be, mint aki mindenkit utál; pedig én úgy gondolom, hogy irtó nagy szívem van, azokhoz, akiket szeretek.

Máté: De az utolsó jelenete a filmnek, mégis az, hogy hangosan megvéded Emesét az utcán.

Nem csak a film, de gondolom a forgatás elején sem számított senki arra, mi fog történni Szani anyukájával. Máté, te, mint rendező, hogyan tudtad kezelni: mekkora váratlant csavart adna a diplomamunkádnak, ugyanakkor hogyan ábrázolhatod a történteket szenzációhajhászás nélkül?

Szani: Amikor Tina írt Máténak, utána nagyon tiszteletben tartotta, és távolságot hagyott nekem. Amikor Mátéval megbeszéltük az egészet, és már jó sok idő eltelt, akkor volt egy ilyen megszólalása: „Ez azért a film szempontjából nagy dolog.”

Máté: Mondtam ilyet?

Szani: Igen, de ezt mindketten poénra vettünk.

Máté: Nem, nem így volt, de akkor elmondom én hogyan emlékszem. Ott ültünk a Murokban, Szani akkor azt kérte semmi olyat ne használjak a filmben, ahol ő negatívan nyilatkozik az anyukájáról. Mondtam neki, hogy természetesen. De amikor pár hónappal később újra találkoztunk, akkor már engedte, hogy használjak bármit, amit szeretnék.

Szani: Igen, mert ahogy a fosztóKÉPZŐben (Koma társulat színdarabja, amiben Tina és Szani szerepeltek) is elhangzik, Anya otthon hagyott a dadussal hetekre amikor hatéves voltam mert külföldön dolgozott Amikor öngyilkos lett, aznap volt a darab főpróbája. És én reggel, amikor tudtam, hogy anya mire készül azt a döntést hoztam, hogy a saját életemet fogom végre élni és ezért a próbára mentem. Én tisztában voltam vele, hogy mi fog történni, de mélyen azért mégis reménykedtem, hogy nem teszi meg. Akkor sokat sírtunk, hogy legyen-e premier, és végül én mondtam, hogy igen, legyen, ha már ennyit dolgoztunk érte. Annyit kértem csak, hogy a negatív részek ne legyenek benne, mert nem tudnék róla beszélni. Végül mindent benne hagytunk, de írtam hozzá egy köszönetnyilvánítást, ez a darabba aztán nem került be mert pont elég volt, hogy kiírtam magamból.

Miért döntöttél végül úgy, hogy mindez benne maradhat a filmben? Nem szeretted volna inkább, ha az egész történetszál kimarad?

Szani: Nem, mert az egész filmet és a darabot is Anya miatt vállaltam, ő kiskoromban mindig azt mondta, hogy színésznőnek kéne lennem. Mivel ez lebegett a szemem előtt, úgy éreztem valamilyen kontextusban muszáj szerepelnie.

Máté: Nem magyarázkodni akarok, csak elmondani az én részemet. Szaninak mondtam, hogy voltak olyan megjegyzések, ami talán túlzás, ha belekerül a filmbe, mert problémásak lehetnek számára. Például, amikor Anyukája öngyilkossággal fenyegette. Erre mondta Szani, hogy „Hülye vagy? A történet szempontjából ez igenis lényeges.”

Szani: Fontosnak tartottam, mert akkor válik egyértelművé: nem hirtelen ötlet volt számára, hogy akkor öngyilkos lesz, hanem engem ezzel folyamatosan mentálisan manipulált. Nem ez volt az első alkalom, hogy ezzel fenyegetett.

Máté: Most már én is egyetértek, nekem ott vált nyilvánvalóvá, hogy Szani tisztában van ezeknek a pillanatoknak a szerepével a filmben. Ott éreztem először, hogy zöld utat kaptam, hogy ez a szál is benne lehet. De amikor ez az egész megtörtént, akkor elgondolkodtam, hogy abba is hagyom inkább a filmezést. Ezt viszont nem tehettem volna meg, mert amit közösen összeraktunk, már az én felelősségem volt, hogy végig vigyem. Tisztában voltam, hogy ez egy fontos fordulat, de ezt nem tudtam összeegyeztetni magammal. Soha nem lehet fontosabb a film, mint ennek a három lánynak az élete. Ez egy hangzatos mondat, és nem mondom. hogy tíz alkalomból tízszer így cselekedtem, mert néha én is eltévedtem ebben – viszont tiszta a lelkiismeretem, mert mindennap erre törekedtem.

Volt Máté, hogy átléptél egy bizonyos határvonalat?

Máté: Persze, iszonyat sokat zaklattam őket, hogy küldjenek, nekem videós anyagokat, mert azt gondoltam először, hogy ezekből fog felépülni a film.

Lányok, számotokra mikor jött el a fordulópont, amikor befogadtátok Mátét, és már nem egy külső szemlélője volt az életeteknek?

Máté: Mikor lettem Díva? Erre én is kíváncsi vagyok.

Szani: Én tényleg kerültem szorosabb kapcsolatba vele, amikor átjött a ruhákat szortírozni. Akkor láttam az ő szemszögéből a dolgokat, hogy nem okolhatom őt mindenért.

Tina: Amikor elmentünk a Duna-partra longboardozni, hogy Máté rövid felvételeket készítsen. Eleve jobban szeretem az embereket, amikor kicsit bénák, és aznap Máté nagyon esetlenül nézett ki, ahogy ült a bicikli hátsó kerekén. A mini klipek forgatása után még beszélgettünk, és akkor éreztem először, hogy Máté nem csak egy srác, aki kamerával követ minket. Meg amikor Horvátországba mentünk.

Akkor egészen a forgatás végéig tartott, mire Mátét befogadtátok?

Emese: A szarajevói premier után volt egy nagy konfliktusunk, és utána Máté átjött és az volt a nagy áttörés a kapcsolatunkban, és jobban beengedtem, mint a legtöbb embert. De alapból elég jól kijöttem Mátéval már az elejétől fogva. Volt egy ilyen kis közösségünk, én voltam a beépített embere: ha valamit el akart érni, mindig velem beszélt. Szani mindig nagyon kiállt magáért, Tina meg nem annyira áll bele a dolgokba, és valahogy én voltam a legegyszerűbb kommunikációs csatorna. Meg a forgatás miatt lettünk igazán barátok a lányokkal. Előtte csak együtt jártunk ebédelni, mind a hárman vegán kaját kerestünk. A pszichológiában is vannak erre kísérletek, hogy a közös ellenségkép, mennyire összekovácsolja az embereket – nekünk ez lett Máté. Ebéd közben leülhettünk és volt kit szidni.

Szani: És ezt a mai napig így csináljuk.

Lesz Díváknak folytatása? 10-15 év múlva?

Szani: Persze, akár három év múlva is.

Emese: Igen, határozottan. Az lenne az ideális, hogy mikor harminc évesek leszünk kijön a második rész, a harmadik rész a negyvenedik szülinapunk előtt. Már csak azért is vállalom, hogy magyarázkodhassak.

Máté: Beszéltünk már erről a lányokkal, a második résznek még a címén is elkezdtünk gondolkodni. Abban is egyetértettünk, hogy a legközelebb nekem is jobban részt kell majd vennem a filmben, erre a lányok azt mondták, akkor végre kereshetnénk egy „rendes rendezőt”.

Szani: Lehet enyém az utolsó szó?

Szerző: Csibra-Kaizler Tamara