Mikortól mondhatjuk, hogy szexuális erőszak történt?

A sorozat alapja Sarah Vaughan 2018-as Egy botrány természetrajza című politikai-pszichológiai thrillerre, ami röviddel azután jött ki, hogy lerántották a leplet a híres filmproducer szexuális zaklatásairól, Harvey Weinsteinről. Mint kiderült, a brit parlamentben is jócskán akadtak, akiknek vaj volt a fülük mögöttük. Így a sorozat lényegében a #metoo-ra épült, aminek forgatókönyvéért David E. Kelley-nek jár dicséret, akinek hírnevét olyan produkció öregbítik, mint a Ally McBeal, a Mr. Mercedes vagy a Hatalmas kis hazugságok.

Nem is olyan könnyű megállapítani a nemi erőszak tényét

A sztori középpontjában a Whitehouse család áll, akik a megtestesült brit álmot élik. Szép házban élnek, a jó családból származó anya meg apa a tökéletes házasság megtestesítői, két kis édes gyerekkel. Legalábbis egészen addig, amíg ki nem derül, hogy a férj – aki nem mellesleg a belügyminiszter -, több hónapon keresztül csalta a feleségét az egyik beosztottjával. Sophie – akit Sienna Miller alakít -, az összetört és megalázott családanya ezt még be is nyelné, de azt már nem, hogy ország-világ előtt megjelenik a sajtóban férje erkölcsi eltévelyedése, amit később megfejel a vád: erőszakot követett el.

Villámgyorsan a tárgyalóban találjuk magunkat. Tegyük hozzá, nem kevés megcsalt feleség lenne képes végigülni a tárgyalásokat, és azt hallgatnia, férje hogyan és mikor szórta a magvait egy „szenvedélyes szerelmi viszony” keretei között. Hiába, a szerelem már csak ilyen, nem múlik a megcsalás tényére, ahogy az egyébként működő, és boldog családot sem rúgja fel szívesen az ember. Még akkor sem, amikor akarata ellenére is összerakja a darabkákat, amelyek a fájó igazsághoz vezetnek: vagyis amikor a drága férj túlórázott, épp az asszisztensével hentergett egy hotelban. Sophie szenvedésével könnyű azonosulni, aki igyekszik az érzelmeit elfojtva kiállni férje mellett, miközben szép lassan felőrlődik lelkileg.

Majd elérkezünk a tárgyalóteremben a legfontosabb kérdésekhez, amiket többek között a Downton Abbey Lady Mary-je, Michelle Dockery intéz, aki az áldozatot képviseli, és lenyűgözően formálja meg a hidegfejű, csavaros észjárású ügyvédet. Olyan rafinált, és elgondolkodtató kérdéseken kell töprengenünk, minthogy milyen esetben válik valaki áldozattá? Mikor lesz a szexből erőszakos cselekedet? A bugyi elszakadása, a harapásnyomok a szenvedély vagy az erőszak jelei? A „Ne itt” azt jelenti, hogy egyáltalán nem akarja vagy azt: igen, benne van, csak ne ott, azon a helyen és időben. Erőszaknak minősülhet az, ha az ex-szeretőjével közösül a liftben néhány hét szakítást követően?

Durva belegondolni, mennyire összetett ez a kérdés, és milyen mélységekig lehet árnyalni. Azt hinnéd, az igen és a nem szó határozott kijelentés, de sajnos nem. Az igazságszolgáltatásban dolgozók és az ügyes manipulátorok brutálisan sokféleképpen értelmezik ezeket a kijelentéseket.

Szóval tisztázzuk: ezek alapján, ha a férj elkapja a feleségét, aki annyit mond neki „Most ne”, de mégis megtörténik az aktus, az is erőszaknak minősül? A sorozat tökéletesen rámutat arra, mennyire nem vagyunk tisztában mindezzel, mennyire félreérthetjük egymást, és ezek alapján akár vissza is élhetünk a helyzetünkkel. Jusson eszedbe, hány olyan incidenst lehetett hallani a kirobbant #metoo mozgalom után, amikor elég volt egy mosoly, egy vállon érintés vagy egy kedves, figyelmes megjegyzés a főnök részéről, és máris perbe fogta az alkalmazottja szexuális zaklatás címén. Talán valóban így volt, és a nő végre csak észrevette, mi történik vele. De az is lehet, hogy egyszerűen farkast kiáltott, mivel félreértette a főnöke viselkedését.

Mindannyian mások vagyunk és másképp is értelmezzük a jeleket. Ami az egyiknek kőkemény flört, a másiknak szimpla figyelmesség. Épp emiatt nem lehet teljes mértékben szilárd határvonalakat húzni.

Még mindig bedőlünk a látszatnak?

A legszebb az egészben, miszerint James Whitehouse – ahogy gyakran a való életben is lenni szokott – pokolian megnyerő, hiteles. Maga a színész Rupert Friend is zseniálisan formázza az alázatos és szenvedő gyanúsítottat, miközben mesterien manipulál. Az ilyen egyének esetében hajlamosak vagyunk a megbocsátásra. Jól van, bakizott, de tényleg szánja-bánja a dolgot, megérdemel még egy esélyt. Hiszen nem jelentett neki semmit. Csak szex volt. Különben is, velem (a feleségével, a legjobb barátjával, a macskájával) mindig őszinte volt. A másik a gonosz, amiért féltékenységből, bosszúból megzsarolta.

Az ilyen alakok a manipuláció nagymesterei, és mindig képesek úgy forgatni a szavakat, egyúttal csűrni-csavarni a helyzeteket, hogy mások (újabb) hitelt szavazzanak nekik. De lássuk be: hinni is akarunk. Ezért szurkolunk a vitathatatlanul gonosz és bűnös szereplőnek, hogy mentsék fel, bizonyosodjon be az ártatlansága. És ezért esik nehezünkre elhinni, ha egy orvos, vagy nagy becsben, nagy tiszteletben álló férj, ügyvéd, akárki lehet nyakig sáros. Még mindig képesek vagyunk bedőlni a látszatnak, miszerint a gazdag, szép, sikeres, látványosan jóságos ember nem képes bűnelkövetésre, pedig fogadjuk el: képes rá. Nagyon is.

De bizony azt is le kell szögezni – valamiért még mindig nem egyértelmű -, a kiváltságos pozíció senkit sem jogosít fel az erőszakra.

Tényleg mindannyian hazudunk és a hazugság a lételemünk?

Végül a birkatürelmű feleségnél is betelik a pohár, mikor hazugságon kapja a férjét. Már az első rész óta nyilvánvaló volt: valaki hazudik. Vagy ő, vagy a szeretője. Sophie pedig azt hitte, kiváltságos. Bár a férje a politikus és tisztában van azzal, hogy a hazugság, a ferdítés az eszköze, de azt remélte, legalább vele szemben nem használja. Felmerül a kérdés, mennyi hazugságot bír ki egy kapcsolat? Az is igaz lenne, amit James mondott: mindenki hazudik? Az embernek lételeme az őszintétlenség? Megbocsátható az, ha valaki notórius hazudozó, mert gyerekkora óta így nevelték, és nem látott jó példát?

Összességében nézve hamar ledarálós sorozatnak mondanám. Hamar beindul a sztori, és nagyon pörgősen alakul. Jót tesz neki a gyakori visszaemlékezések a múltba, amelyből megismerhetjük a szereplőket. Habár sokan kritizálták a rendezést, hogy túlságosan törekedtek az ledöbbent, elveszett, sokkolódott, és különböző érzelmeket képileg is érzékeltetni, valójában nem lett volna rossz, ha kb. nem minden egyes érzelemnél alkalmazzák ezt. Egy-két alkalommal is megállta volna a helyét, amikor a szereplők azt érzik, menten elsüllyednek, megfulladnak, de amikor már repülnek, és fejjel-lefelé forognak, azzal valóban túltolták az érzékeltetést.

Mindenesetre az Egy botrány anatómiája révén betekintést nyertünk az igazságszolgáltatás turpisságaiba, és újfent zsebre kell tennünk azt az ősi igazságot, miszerint semmi sem az, aminek látszik. A szép család, a megbízható férj, a politikus, akit jó embernek hiszünk vagy éppen a nemi erőszak.

Szerző: Wadolowski-Balogh Orsolya