Vélemény: Mi a legnagyobb baj a Will Smith-féle pofonnal az Oscar gálán?
Hogy mindenkinek fáj, nem “csak” annak, akin csattant. Fáj azoknak a bántalmazottaknak, akik napok óta azt olvassák véleménycikkekben, posztokban és több ezer hozzászólásban, hogy létezik “megérdemelt” vagy kiprovokált pofon. Fáj azoknak, akik azt látják, hogy sokak szerint, ha nincs is rendben mások betegségén és külsején viccelődni, az ilyesmi nem több, mint “rossz vicc”. Fáj azoknak, akiknek a King Richard egy fontos alkotás a fekete emberek emancipációjáról. És fáj azoknak, akik azt látták a tévében, élő adásban, hogy a híresekre és gazdagokra egészen más szabályok vonatkoznak, mint az átlagemberre.
Ezeket láttad már?
Ha Will Smith nem Will Smith lenne, hanem egy bármilyen - mondjuk standup - előadás közönségéből felálló néző, aki, miután a mellette ülő felesége külsején élcelődtek, felmegy a színpadra, hogy lepofozza a fellépőt, bilincsben viszik el, ez nem kérdés. Az sem kérdés, hogy az esemény szervezői azonnal feljelentést tettek volna, a közönség pedig álló taps és meghatott könnyek helyett minimum kifütyüli, ha nem egyenesen meglincseli az illetőt.
Egyvalami fájdalmasan hiányzott az esetet kommentálók jelentős részénél: annak a leszögezése, hogy a közvetlen önvédelmet - ide értendő a más testi épségének védelme is - leszámítva nem létezik olyan, hogy jogos erőszak. A nyílt, tenyeres pofon fizikai erőszak, ha a célja nem is a súlyos sérülés okozása. (Smith nyilván tud ütni, hiszen az Ali című film kedvéért eléggé meg kellett tanulnia, bizonyára telik neki többre is, mint az argóban csicskalángosnak vagy parasztlengőnek becézett, hangos, de annál kevésbé fájdalmas tasli.)
Az ilyen pofon célja a másik fél megalázása, az eredője viszont ugyanaz a jogosultság tudat, amit a házastársukat az elsózott leves miatt pépesre verő bántalmazók, brutális gyerekverők és úgy általában, mindenki, aki egyoldalú fizikai erőszakot alkalmaz, érez. Mindeközben, a riasztóan félrecsúszott diskurzus mentén, ami jelenleg arról szól, hogy emberek milliói ünneplik a nyílt agressziót, ezer fontos kérdés sikkad el.
Nem beszélünk arról, hogy mit jelent együtt élni egy betegséggel, ami bármit teszünk, megváltoztatja az életünket. Milyen megtanulni elfogadni, hogy már nem leszünk azok, akik voltunk? Mekkora fájdalmat okoz a mások érzéketlensége, miért lenne fontos edukálni a társadalmat, hogy legalább egy kicsit végre tapintatosabb legyen? Mert bizony sokszor a legnagyobb jószándékkal, öntudatlanul mondanak sokan rendkívül bántó, akár a szóbeli bántalmazás fogalmát is kimerítő dolgokat.
Amikor Chris Rock azt mondta, “Szeretlek Jada, alig várom, hogy láthassalak a G:I. Jane második részében!”, valószínűleg nem fájdalmat akart okozni, legalábbis elképzelhető, hogy ezzel arra a (nyilvános) kiállásra célzott, amivel Jada Pinkett-Smith megküzdött a megváltozott egészségi állapotával és külsejével, és Rock ezt a bátorságot, harcoshoz méltó erőt szerette volna méltatni. Éppen csak nagyon rosszul oldotta meg. És ha nincs az az ominózus saller, most lehetne higgadtan beszélgetni erről. De sajnos nem lehet, pedig kellene.
Így ugyanis elsikkad az is, hogy például mi a nagy különbség aközött, hogy huszonöt éve Demi Moore a G.I. Jane címszerepéért leborotválta a fejét, és aközött, hogy Jada Pinkett-Smith (és a vele szolidarító lánya, Willow Smith) kényszerűségből, a legkevésbé sem jókedvében leborotválja az alopecia nevű autoimmun betegség miatt csomókban hulló haját. Nem erről beszélünk, mert miután a “viccen” első körben hahotázó Will Smith meglátta a felesége eltorzuló arcát, úgy döntött, (!) ököllel - na jó, tenyérrel - vesz elégtételt a sérelemért.
Nem beszélünk arról sem, hogy az erőszak MINDIG egy döntés következménye. Pedig ez különösen nyilvánvaló olyankor, amikor valaki kis spéttel feláll a székéből, komótosan felsétál egy színpadra és lekever egy pofont.
Az emberek egyik fele arról beszél, hogy ki ne “védené meg” a családját, hogy ilyen az igazi FÉRFI, és ha Smith nem torolja meg a sérelmet, most mindenki puhapöcsnek tartaná. A másik fele meg arról kénytelen beszélni, amiről azt hitte, régen meghaladtuk már. Hogy a szavakra sosem lehet fizikai erőszak a válasz. A világ egyik legnépszerűbb színésze révén sokunkat pofán vágott a valóság, és ezért most alapvetéseket vagyunk kénytelenek újratárgyalni. Mert nem, úgy látszik, még mindig nem magától értetődő az, hogy senkit sem lehet megütni azért, mert olyat mondott, ami sért, bánt, sőt, fájdalmat okoz. Arról pedig kevés szó esik a nagy zajban, hogy mi mindent lehetett volna tenni ebben a helyzetben - és ez kinek a dolga lett volna.
Ha a Smith-házaspár feláll, és elhagyja a termet, - annak ellenére, hogy Smith a zsebében érezhette az Oscart -, az nagyon erős üzenet lett volna. Ha Smith mégis felmegy a színpadra, elkéri a mikrofont, és elmondja, milyen fájdalmas volt nézni a felesége szenvedését, mi ez a betegség, és miért elfogadhatatlan mások egészségi állapotán és külsején viccelődni, Chris Rock ott helyben megsemmisül. Ha pedig Pinkett-Smith teszi ugyanezt, és mond öt kemény mondatot arról, milyen megélni ezt a betegséget, és milyen megkapni az ilyen végtelenül tapintatlan megjegyzéseket, Rock nem csak megsemmisül, de talán el is süllyed szégyenében, a világ pedig Jada Pinkett-Smith-t ünnepelné egy emberként.
Ehelyett Serena és Venus Williamstől, a Smith által alakított apjuktól, Richard Williamstől, rajtuk keresztül pedig minden színes bőrű amerikaitól - és nem amerikaitól - elrabolta a pillanat emelkedettségét ez az ócska, emberi gyarlóságtól ragacsos történet. (Abba bele se menjünk, hogy a rasszistáknak, akik most a viselkedni képtelen feketéken - ők nyilván az n-betűs szót használják, amit nem vagyok hajlandó leírni - köszörülik a nyelvüket, micsoda grátisz jutalomfalat az eset.)
Egyetlen pozitívuma van ennek a szomorú botránynak: hirtelen az is elkezdett beszélni erről, aki eddig soha nem élt át ilyet, vagy nem nagyon tudja, hogy a verbális abúzus is abúzus. Hogy Rock suttyósága túlmutat az egyszerű suttyóságon, és hogy sokszor a szavak jobban és tovább fájnak, mint egy pofon. Ez fontos, mert ez bizony igaz, ha sokan elvitatják is a verbális erőszak okozta fájdalom mélységét.
A gála másnapján Will Smith - miután tomboló jókedvvel átbulizta az est hátralévő részét - kényszerűen, vagy önként, ő maga, vagy a menedzsmentje és a jogászai, de közleményt adott ki. „Az erőszak minden formája mérgező és romboló. A múlt esti viselkedésem az Akadémia díjátadóján elfogadhatatlan és védhetetlen volt. A rovásomra elsütött viccek benne vannak a pakliban, de a Jada egészségi állapotával kapcsolatos vicc túl sok volt, hogy el tudjam viselni, és indulatból reagáltam. Szeretnék tőled nyilvánosan bocsánatot kérni, Chris. Átléptem a határt és hibáztam. Szégyellem, hogy a tetteim nem arra az emberre utalnak, aki lenni akarok. A szeretet és kedvesség világában nincs helye az erőszaknak. Szeretnék továbbá bocsánatot kérni az Akadémiától, a műsor készítőitől, minden jelenlévőtől, és világszerte az összes nézőtől. Szeretnék bocsánatot kérni a Williams családtól és a King Richard filmes családjától. Mélyen bánom, hogy foltot ejtettem ezen az egyébként mindannyiunk számára gyönyörű utazáson. Dolgozom magamon.”
Ez a bocsánatkérés formailag amúgy rendben is van, az őszinteségét megítélni pedig nem dolgunk. Ugyancsak másnap az Akadémia is elhatárolódott a fizikai erőszaktól, közleményében további, várható következményekre utalva. A Smith ellen feljelentést nem tevő Chris Rock részéről azonban - bár terjedni kezdett az interneten egy neki tulajdonított, de nem tőle származó szöveg - mindeddig nem érkezett reakció, sem bocsánatkérés, sem egyéb nyilatkozat formájában. Pedig ideje lenne, nem csak a bocsánatkérésnek, hanem a régóta vitatott kérdés átgondolásának is, hogy mi az a vicc, ami belefér, ami a szörnyű, szomorú, tragikus és a többi téma ellenére is gyógyító, és mi az, ami csak bánt, rombol, fájdalmat okoz.
Chris Rock egy igazi bully, erről fontos lenne beszélni, de ugyanakkor amellett sem szabad elmenni, hogy ahogy az iskolában, úgy a felnőttek világában sem az a megoldás, hogy lecsapjuk azt, aki szekál, piszkál, szóban bántalmaz.
Rengeteg tanulsága van az ügynek, most egyet emelnék ki: a világon semmi értelme nincs a különböző erőszakformákat egymással versenyeztetni. Értelmetlen azon rugózni, hogy a pofon a rosszabb, vagy a szóbeli bántalmazással felérő - sőt, méltán annak minősíthető - “vicc”. Mert a helyes válasz az, hogy egyik sem elfogadható, és egyik sem lesz elfogadhatóbb attól, hogy a másikra később vagy korábban sor került.
Az erőszak az erőszak. Ne relativizáljuk.
Szöveg: Mérő Vera
A meg nem értett addikció, ami épp annyira alattomos és veszélyes, mint a drog, vagy az alkohol: a társfüggőség