Meseboltból az indonéz álomvilágba - interjú Lehőcz Zsuzsa és Takács Dániel színészekkel

Hol és mikor sajátítottátok el a színészet alapjait?

Zsuzsi: A Kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Színművész szakának elvégzése után kerültem a szombathelyi Mesebolt Bábszínház társulatába. Itt minden produkció új kihívást jelentett, és olyan alkotókkal dolgozhattam együtt, akiktől rengeteg gyakorlati és szemléletbeli dolgot tanultam. Kovács Géza igazgató mindig figyelt arra, hogy társulatának minden tagja olyan feladatot kapjon, amilyenre fejlődése szempontjából leginkább szüksége van, és ne csak olyat, amit a legkönnyebben meg tud oldani. Ebben a társulatban fontosak voltunk egymásnak, akartunk és tudtunk közösen dolgozni, kísérletezni. Nagyon örülök, hogy az egyetem utáni éveket egy ilyen nyitott szellemiségű műhelyben tölthettem el, azt gondolom, ez hatással volt a további útkeresésemre is.

Dani: Kezdettől fogva nehézséget jelentett, amikor a középiskolában azt mondták, érettségi után választanom kell színház és zene között. Szerencsére ezt a döntést sosem kellett meghoznom. Úgy alakult, hogy a szombathelyi egyetem ének-zene, karvezetés szakára vettek fel, és épp abban az évben indult az egyetemi színészképzés Zsurzs Kati vezetésével. Közben megalakult a Weöres Sándor Színház, ahol még hallgatóként kezdtem dolgozni, innen szerződtem át a Mesebolt Bábszínházba. Megtetszett a kis társulatban való koncentrált munka és a bábjátékból adódó sajátos gondolkodásmód. Mindeközben a zene sem szorult háttérbe. Olykor a szerepeim során is hangszert ragadok, és mint bábszínházi zeneszerző is számon tartanak. Azt hiszem, mint előadó és mint alkotó, legjobban ebben az absztrakt világban tudok kiteljesedni.

Hogyan ismerkedtetek meg, mióta alkottok egy párt?

Dani: Már 2 éve együtt dolgoztunk, amikor valami megváltozott. Emlékszem, az Akárki című szabadtéri előadást próbáltuk 2012 nyarán egy iskolaudvaron, és mindig együtt bicikliztünk a próbákra. Akkor kezdődött…

Zsuzsi: Hét és fél éve élünk és dolgozunk együtt. Kezdettől fogva teljesen természetes, hogy a munkában és a magánéletben is társai vagyunk egymásnak. De sokszor vállalunk egymástól függetlenül is munkát. Az ezzel járó távollét mindig ráébreszt arra, hogy mennyire fontosak vagyunk egymásnak.

Sok éven át a szombathelyi Mesebolt Bábszínház társulatának tagjai voltatok. Mitől különleges számotokra a bábszínészet?

Zsuzsi: Prózai színészként végeztem Kolozsváron. A szombathelyi társulattal való munka során értettem meg, milyen kifejező ereje van a maszknak, a bábnak: olyan végletes állapotok megmutatására képesek, amelyekre az emberi test korlátainál fogva már nem alkalmas. Így olyan állapotokat és érzéseket is meg lehet fogalmazni általuk, amelyek a színészi test és lélek kifejezőerejét megsokszorozhatják egy színpadi műben. A báb és a maszk egy színházi formanyelv és gondolkodás eszközei, akárcsak a tánc, amelyek lehetőséget teremtenek a színházi alkotóknak arra, hogy kitágítsanak, elemeljenek egy-egy helyzetet, pillanatot, érzést, eltérjenek a mindennapi történések realitásától és érzelmi síkon hozzák közelebb azt a nézőhöz.

Hogyan kerültetek tízezer kilométerre a hazátoktól? Pontosan milyen programban vettetek részt?

Zsuzsi: Vágytunk egyfajta szemléletváltásra, amely kitekintést enged a szokványos vagy független színházi keretekből. Barátainktól hallottunk a Darmasiswa ösztöndíjprogramról, amely egy közel egyéves tanulmányút egy indonéziai egyetemre. Danival megpályáztuk és így egy évet Közép-Jáván, a Surakartai Művészeti Egyetemen töltöttünk.

Dani: A pályázatot itthon az Indonéz Nagykövetség hirdeti meg, bárki számára elérhető. A mi esetünkben a szakmai tapasztalat nyomhatott valamit a latba, de Magyarországról egyébként is sok pályázót fogadnak, tavaly a több mint 650 ösztöndíjasból 32 magyar volt. Az eredeti tervünk az volt, hogy wayang kulitot, azaz tradicionális árnyjátékot tanulunk majd az egyetemen; megérkezve viszont megismerkedtünk a többi közép-jávai művészeti ággal - tánccal és gamelán zenével; ezen túl már csak az okozott gondot, hogy hogyan állítsuk össze úgy az órarendünket, hogy minél több zene, tánc és báb-óra férjen bele.

Voltak menetrendszerinti, átlagos napjaitok is Indonéziában vagy minden nap újdonságokkal teli volt?

Dani: Nem tudtunk sokat az országról az odautazásunk előtt. Nagyjából úgy képzeltük, hogy pálmafákra kötött függőágyakban ukulele mellett kókuszlevet szürcsölgetnek majd az emberek, ha éppen nincs kedvük jógázni a homokos tengerparton vagy szörfözni egyet az óceánban. Természetesen távolról sem így élnek ott az emberek. De az egyetemi hétköznapok sem voltak szürkék. Nagyon inspiratív volt elhivatott 18-24 éves fiatalok százai között tanulni; mi vendégdiákként szabadon szemezgethettünk a különböző karok tárgyai között - így olyan dolgokat tanultunk, amelyek nagyon érdekeltek. Ezáltal minden nap izgalmas volt.

Zsuzsi: Tulajdonképpen egy évre beköltöztünk az egyetem termeibe, közösen gyakoroltunk az osztálytársainkkal, a tanárainkkal, próbáltuk ellesni tőlük az autentikus mozdulatokat, az igazi jávai stílust. Úgy éltünk, mint a helyi diákok.
Azért persze a két félév közötti szünetben utaztunk is egy hónapig, de Indonézia olyan nagy és olyan sok a látnivaló, hogy a 18 ezer szigetből csak hatra jutottunk el.

Mennyire eltérő az indonéz kultúra a magyartól?

Zsuzsi: Indonéziában is olyan emberek élnek, mint nálunk, ugyanúgy megvannak a félelmeik, rituáléik, szokásaik. De természetesen gyökeresen más nézőpontból közelítik meg a dolgokat. Ezt persze mindannyian sejtjük, de amikor a mentalitásbeli különbséget testközelből tapasztaltuk meg, az mégiscsak nagyon erőteljes érzés volt.
A klíma és az időjárás, azt hiszem, nagyon nagy mértékben befolyásolja az emberek gondolkodásmódját. Az, hogy nincs tél, amire készülni kell, felmenti az ottani embereket a tervezés szüksége alól. Minden nap ugyanolyan hosszú, állandó a hőmérséklet, valahogy benne van a levegőben az időtlenség. És az emberek nem sietnek sehová, hiszen időből van ott a legtöbb.

Dani: Ebből adódik a legnagyobb kulturális különbség, ami egyszerre csodálatos és félelmetes: az, hogy az emberek elégedettek azzal, amijük van, amit úgymond a "sors" rendelt. Emiatt viszont egy alapvető vidámság és boldogság jellemzi az egész társadalmat.

A kint töltött idő alatt több földrengés is pusztított Indonéziában, hogyan éltétek meg?

Dani: Jáván semmit nem éreztünk, Sumba és Celebesz is több mint ezer km-re van Solotól, ahol laktunk. A katasztrófákról napokkal később értesültünk, amikor a helyi jazzfesztiválon találkoztunk az egyetemista ismerőseinkkel, akik gyűjtést szerveztek a károsultak és rászorulók javára. Nagyon szimpatikusan csinálták: a Soloban élő celebesziek felöltötték a helyi népviseletet, a többiek az egyetemi egyenruhában, transzparensekkel és pénzgyűjtő ládákkal álltak a frekventált helyeken vagy járták a forgatagot. Mi is támogattuk őket, de nem voltunk ezzel egyedül, ez a hozzáállás arrafelé természetes. Hogy mennyire számít mindennaposnak, nem tudom, de valahogy úgy fogják fel az emberek, hogy ezzel meg kell tanulni együtt élni.

Mi volt a legszebb közös kinti élményetek?

Dani: Rengeteg különleges élményünk van, nehéz egyet kiválasztani. Robogóval gázolni a térdig érő esővízben a hegyi szerpentinen, végigstoppolni Balin, úszni az óriásráják közelében, rituális táncot járni a helyiekkel Flores szigetén egy eldugott kis faluban, ami nincs is rajta a térképen... De ugyanilyen felemelő érzés átélni, amikor tízezer kilométerre az otthonodtól egy kis közösség, az összes kulturális és nyelvi gát ellenére befogad.

Jelenleg a Csokonai Nemzeti Színházban játszotok. Hogyan zajlanak ott a mindennapjaitok?

Zsuzsi: A Csokonai Színházban való munka elég intenzíven indult. Szerdán szállt le a repülőnk, csütörtökön már Debrecenben próbáltunk. Egyszerre ismerkedtünk a drámai anyaggal, a rendezővel és az új kollégákkal, a zegzugos színházépülettel. A város felfedezésére már csak a bemutató után jutott idő.

Dani: Szerencsére különleges helyre kerültünk. Nagyon barátságos a légkör, tele szimpatikus emberekkel. Élvezzük az ottani munkát. Ráadásul nem kellett lemondanunk a bábos munkáinkról sem, ami teljessé teszi az egyensúlyt.

Zsuzsi: Amikor éppen nem próbálunk, igyekszünk kiépíteni a rendszerességet az életünkben: futunk a Nagyerdőn, piacra járunk, ismerkedünk és barátkozunk a büfében, játsszuk a saját előadásainkat, gyakorlunk; lassan visszarázódunk az itthoni kerékvágásba.

Milyen terveitek vannak a jövőre nézve?

Dani: Ez jó kérdés… A tervezés sosem volt az erősségünk. De sok ötletünk van. Jól érezzünk magunkat a Csokonai társulatában, reméljük, megmarad ez a kötelék. Szeretnénk saját előadást készíteni a jávai inspirációkból, tovább játszani a már meglévőket. Nemrég kaptunk felkérést, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tartsunk kurzust alkalmazott zenéről.
Zsuzsi: Pár éve dolgozunk egy független csapattal, amelyben mindenfajta megkötés nélkül hozunk létre előadást - ezt a munkát is szeretnénk folytatni. Szerencsére sok feladat van, mindig az jelenti a legnagyobb nehézséget, hogy mindenre elegendő időt tudjunk fordítani.

Nyul Debóra