„Meg akartam találni a valódi önmagamat” - Seema Mathew festőnővel, mellrák túlélővel beszélgettünk

Mesélj egy kicsit, mindig is érdekelt a művészet, vagy csak a diagnózisod után mélyültél el igazán a festészetben?

Már gyerekkorom óta minden lehetőséget megragadtam az alkotásra. Nehéz sorsú családból származom, otthon mindig rengeteg teendő volt, az iskolában is sokat tanultam, de igyekeztem időt szakítani a rajzolásra. A szűkös anyagi helyzet miatt, arra buzdítottak otthon, hogy olyan karrierem legyen, amiből majd meg tudok élni, és ne a művészetnek szenteljem az egész életem; könyvelő lettem, habár sosem illett hozzám az irodai munka. 2004-ben diagnosztizáltak először mellrákkal, akkor még csak 30 éves voltam, és akkor nem is vettem annyira komolyan. Miután kigyógyultam, ugyanúgy dolgoztam, buliztam tovább, mint azelőtt, egyáltalán nem figyeltem oda a mentális és fizikai egészségemre. Majd, 2012-ben kiújult a rák, de ezúttal valami más volt és rengeteg műtéten kellett átesnem. Ma már tudok azzal viccelődni, hogy egy igazi „kollázs” vagyok, annyiszor szabtak már át – az „Origa-me” című alkotásom is ezt az állapotot mutatja be. Másodjára is felépültem, és elkezdtem gondolkozni, hogy vajon a helyes úton járok-e? Drasztikusan megváltoztattam magam körül mindent: bezártam a kis indiai galériámat, ami hoteleknek árult képeket, és helyette felvettem az ecsetet és festeni kezdtem. Nyolc évvel később még mindig úgy gondolom, hogy életem legjobb döntését hoztam akkor.

Külön kitanultad ezt a kínai technikát, amiben alkotsz, vagy pedig belülről, érzésből jött az egész?

Azon kívül, hogy részt vettem pár hétvégi festőkurzuson, nem igazán tanultam a szakmát. Gyakorlatilag saját magamat képeztem, így, amikor már főállásban kezdtem el festeni, azt sem tudtam, hol kezdjem! Mindig is vonzott az absztrakt formák nyers érzelmi világa, de képtelen voltam ellent mondani az ösztöneimnek, átadni a kontrollt. A festéssel egy időben elkezdtem rendszeresen meditálni és mélyebben foglalkozni a spiritualitással. Meg akartam találni a valódi önmagamat. Anélkül, hogy direkt leszoktattam volna magam, abbahagytam a tévézést, már évek óta nem követem a híreket sem. Pár hónap elteltével már sokkal könnyebben ment a kontroll elengedése, végre sikerült az ösztöneimre hallgatni és szabaddá válni– ma is egyfajta kreatív energia vezérel alkotás közben.

A diagnózis utáni időszakban elképzelni sem tudom mennyi minden járhatott az eszedben; a halandóságod, félelem a betegségtől, harag, hogy miért pont veled történik mindez. Hogyhogy nem kezdtél el törni-zúzni, hogyan találtad meg magadban a kínai tinta festményekhez szükséges békét?

Igen, voltak olyan időszakok, amikor mérges voltam és igazságtalannak tűnt minden, de végül sikerült elfogadnom, hogy az életben történnek dolgok, amelyeket nem tudok befolyásolni – csak a reakcióimat. Az életem során rengeteg érzelmi és fizikai megpróbáltatás ért, ezért sokáig áldozatként tekintettem magamra. Kemény belső munka után tudtam igazán elfogadni, hogy megvannak az eszközeim, melyekkel túlélhetek bármit: ezek bennem vannak. Egy csodálatos terapeuta segítségével végre találtam egyfajta belső békét, és segített begyógyítani a sebeket – most már ez az egész művészetem alapja.

Nemrégen kezdtél el intenzív színekkel kísérletezni, ami éles kontraszt a korábbi aprólékosan kidolgozott, monokróm képekhez képest. A színek bátor felvállalása a gyógyulás jele, vagy valami teljesen másé?

Gyönyörű indiai hímzett textilekkel kezdtem el dolgozni, van bennem egy nagyon erős vágy, hogy visszatérjek az indiai gyökereimhez. Inkább ez a váltás annak a jele, hogy honvágyam van, a vírushelyzet miatt két éve nem látogathattam haza. Ugyanakkora a színekkel az élet örömét is ki tudom fejezni, hihetetlenül hálás lehetek, hiszen tavaly nyitottam meg az első saját kiállításomat Hong Kongban!

Mit gondolsz, a diagnózis nélkül is rád talált volna a festészet, vagy csak más stílusban alkotnál?

Egy művésznek a saját alkotásai mutatják az életútját: ha nem lettem volna beteg, biztosan máshogy nézne ki ma az utam. Mint túlélő, szembe kellett néznem a halállal, és pontosan ez motivált, hogy keményebben dolgozzak, hogy elérjem az álmaimat. Talán még mindig csak hobbiból festenék. Ám, ma már a nap nagy részében teljesen átadom magam az alkotás folyamatának, vázlatokat készítek, új technikák után kutatok, azokkal kísérletezem. Számomra ez maga a meditáció, vagy talán már szenvedély, de a festészetnek hála rengeteget fejlődtem az elmúlt években.

Szerző: Csibra-Kaizler Tamara