Fotózott a Vogue-nak és a Diornak, most édesapjával nyílik közös kiállítása a világhírű magyar fotósnak
Martin Wanda neve a divat és alternatív zene iránt érdeklődő közegnek ismerősen csenghet – az olasz és portugál Vogue-tól kezdve a legnagyobb nemzetközi divatházak fotóanyagain át (Dior, Saint Laurent, Marc Jacobs, Louis Vuitton) egészen az Universal Musicig az összes jelentős cég és márka publikálta a fotóit.
Ezeket láttad már?
A high-fashion címlapfotók és míves editorialok után egy szívmelengetően őszinte, nosztalgikus és dinamikus anyagnak lehetünk szemtanúi, amely a Mai Manó Ház kiállítóterében kapott otthont. Az Örök Fiatalság Balladája című tárlaton Martin Wanda és édesapja, Martin Gábor fotóin keresztül szívhatjuk magunkba a fiatalság esszenciáját. A fotóanyag visszarepít minket a 2010-es évek Kelet-Londonjába, valamint az 1970-es évek Békés-megyéjébe: egy szerelmes levél az elmúlt ötven év fiatalságához.
Vissza tudsz emlékezni, melyik specifikus momentum volt a fotóesszé-tárlat indítórugója? Édesapád fotóinak tanulmányozása közben eszméltél rá, hogy nem kevés hasonlóságot vélsz felfedezni a két időszak között, vagy esetleg egy-egy táncjelenet, kelet-londoni esemény láttán ért a felismerés?
Engem alapvetően divatfotográfusként ismernek a szcénában, az utóbbi években a zenei fotográfia és portéfotózás irányába is nyitottam, emellett persze megvannak a saját projektjeim is. Általában ugyanazok a témák merülnek fel mind az alkalmazott, mind a személyes munkáimban: a youth culture, a különböző zenei szubkultúrák, az identitás keresése, kívülállás és tartozni akarás vágya, valamint a szerelem és szexualitás kérdésköre.
A kiállításon prezentált képek nagy része 2015-2017-ben, a kelet-londoni térségben játszódik. A 35 mm-es fényképezőgépem a legtöbb helyi szórakozóhelyre elkísért, a koncertek és bulik során spontán pillanatokban fotóztam, dokumentáltam a barátaimat, érdekes karaktereket. Édesapám a hetvenes években, Békés-megyében kezdte fotóriporterként a pályafutását – ekkoriban még nem ismertem ezt az anyagot.
Az elmúlt években több kiállítás és fotóalbum készült a munkáiból, ennek apropóján kerültek elő a régi képei, amelyek a hetvenes évekbeli gyárátadásoktól kezdve tanyasi-paraszti tematikájú jeleneteken át békés megyei szórakozóhelyeken készült fotókat is tartalmaznak. Ekkor konstatáltam, milyen megdöbbentő párhuzam húzódik a két időszak között, a visszatérő hajviseletek, öltözködési stílus, amelyre persze az analóg fotótechnika is rásegít: így született meg a közös kiállítás gondolata.
Bár alapvetően ez egy általam kurált projekt, mind a tárlat, mint a kiállítás anyagát összefoglaló könyv az én gondozásomban készült, de mindketten úgy éreztük, ez a téma egy egészen egyetemes dologról mesél: a fiatalokról, a hétköznapokból kiszakadás vágyáról, szerelemről, politikai rezsimektől és határoktól függetlenül.
Milyen volt ötven év után ismét elővenni ezeket a fotókat?
Míg apa nem találta különösebben érdekesnek az anyagot, én teljes extázisba kerültem a képek láttán. Eleinte nem értette a reakciómat, hiszen a kiállításon bemutatott fotók számára inkább emlékképek, nem érezte a súlyukat, mert nem vette figyelembe, hogy a közben eltelt negyven-ötven év is mennyire érdekessé tehet egy-egy fotót. Végül amikor belépett a kiállítótérbe, azt mondta: „egész ütős lett ez az anyag.”
A képeket szemlélve igyekeztem játékosan kisilabizálni, hogy melyik fotó melyik időszakhoz és fotóshoz tartozik: néha sikerült, néha viszont csúfosan elvéreztem.
A saccolgatás egy természetes reakció, az installálási koncepció meghatározásánál tudatos döntés volt, hogy nem jelöltük a képek alatt sem az alkotó nevét, sem az időszakot (persze minden szobában elhelyeztünk egy-egy mini térképet). Ezzel az eszközzel kívántam játékra hívni a nézőt, hiszen éppen ez a kiállítás lényege, a két időszakot egy anyaggá fésülni, hangsúlyozni, milyen szépen kiegészítik egymást a narratívák.
Megosztottátok egymással a tapasztalataitokat, hogy milyen volt az egyes időszakokban fiatalnak lenni, milyen generációs különbségeket véltek felfedezni?
A fiatalokban mindig is égett a vágy a világ megváltoztatásával kapcsolatban – nevezhetjük lázadásnak – ami jelentősen összefügg az imént említett zenei szubkultúrával. Persze a szocializmusban volt egy kézzel fogható rendszer, ami ellen lázadni lehetett, ez például egy nagyon izgalmas kontraszt az akkori és az aktuális generáció fiatalsága között.
Ma már nincsenek ilyen korlátok, azok lehetünk, akik akarunk, ott élünk, ahol akarunk, sokszor már-már bénító a lehetőségek végtelen tárháza mellett létezni. Talán éppen a szüleink valósága ellen küzdünk: nem szeretnénk nyolctól ötig egy konvencionális munkahelyen dolgozni, megházasodni, gyereket szülni, és sokkal kecsegtetőbbnek tűnik akár egy digitális nomád életmód.
Ha a kétlaki életmódodat tekintjük, számomra ez abszolút az említett „szabadságvágyat” példázza. Megjelent benned az elvágyódás a hetvenes évekkel kapcsolatban, vagy te lélekben mindig is ehhez a generációhoz tartoztál?
Igen, a kétlakiság remekül reflektál az említett elköteleződési problémákra. A kiállítási anyagban egy tetovált fiút ábrázoló egész falas kép is megjelenik: az egyik tetoválásán az áll „All we ever wanted was everything” (amit talán úgy fordítanék, hogy „mindig, mindent is akartunk”) – szerintem remekül megragadja a fiatalság esszenciáját. Ez eredetileg egy Bauhaus dalszöveg, egy univerzális igazság az aktuális generációval kapcsolatban, amelyet olyannyira magaménak éreztem, hogy már az én alkaromat is ez az idézet díszíti.
A tárlaton mindketten analóg technikával készült fotókat prezentáltatok. Mit gondolsz, digitális fényképezőgéppel is ugyanígy érzékelhető lenne a két időszak között húzódó párhuzam, hasonlóság (vizuálisan)? Mennyire volt tudatos az eszközhasználat a retro hangulat megteremtése érdekében?
Fontos kiemelni, hogy a kiállításon digitális technikával készült képek is szerepelnek, így nem teljesen analóg az anyag. A bulifotókat analóg kamerával készítettem, ugyanis ezzel az eszközzel jóval egyszerűbb elkapni a spontán pillanatokat. Persze, ennek praktikus okai is vannak, másrészt abban a pillanatban, hogy az ember előránt egy tisztességes fényképezőgépet, a környezete elkezd „viselkedni”, míg egy 35 mm-es point and shoot kamerának nem érzik a súlyát, mindenki megőrzi a természetességét.
Emellett a fekete-fehér színválasztás remekül összefésüli az anyagot, és kétségkívül hajaz a retró képek esztétikájára. Tudom, most nagyon trendi analóggal fotózni, a megrendelői körben is kimondottan szeretik, de az általam követett iskola szerint nem számít, mire fotózunk, sokkal inkább az üzenetben és a képi tartalomban rejlik a valódi érték. Hozzáteszem, sokszor a szemlélő nem tudja eldönteni, egy digitális-effektelt képet, vagy egy analóg anyagot néz, de nem is fontos, a hordozó másodlagos, elvégre a nap végén ez ugyanúgy csak egy médium.
Amatőr felhasználóként, amikor analóg gép kerül a kezembe, sok várakozás előzi meg a megfelelő kompozíciót, míg a digitális fotótechnikáknál egyetlen jelenetnél akár egymás után tízszer is lenyomom a gombot – nincsen akkora súlya, talán azért sem, mert nem jár anyagi inveszttel, mint egy kép előhívása. Amikor egy bulijelenetet fotózol, honnan tudod, melyik pillanatban kell elkattintani a fotót?
A bulianyag fotózásánál én magam is szórakoztam a barátaimmal együtt, így legtöbbször abszolút nem volt tudatos cselekedet, nem vártam ki a megfelelő pillanatot. Amikor a koncepció elkezdett kikristályosodni, én is tudatosabbá váltam fényképezés terén, de akkor már sokszor el is veszett a képek spontaneitása.
A legerősebb fotók azokról a filmtekercsekről kerültek elő, amelyek tényleg véletlenszerű kattintások eredményeként születtek. Ezzel szemben a portréfotó műfaj egy jóval átgondoltabb történet: mindenki tudatában van a fotózásnak, modellek, sminkesek, stylistok dolgoznak a helyszínen, így ezekben a helyzetekben csak akkor váltok át analógra, amikor már bemelegedtünk, és már elkészült pár sikeres digitális kép is.
Ma már zenei szubkultúrák százai léteznek (hardcore punk, techno, stb.) – milyen alapon választottad a kelet-londoni fotózások helyszíneit? Tudatos volt a törekvés, hogy az édesapád által a hetvenes években fotózott bulik hangulatát idézd meg, vagy teljesen organikusan alakult így?
Teljesen személyes indíttatásból alakult így a tematika. A kiállításon hallható lejátszási listán egy általam kedvelt zenéket tartalmazó playlist szerepel, a hatvanas-hetvenes évek muzsikájával, a nyolcvanas évek post-punk dalaival, sok-sok rock-és punkzenével. Figyeltem rá, hogy főleg olyan dallamok csendüljenek fel, amelyeket apukám is kedvel, vagy éppen ő maga mutatta nekem, ő is hallgatta ennyi idősen, tehát a zenei oldal is egy közös metszet legyen.
Számomra soha nem volt kérdés ez a választott szubkultúra, elvégre én magam is a részese vagyok. Amikor tizennyolc évesen felköltöztem Budapestre, koncertre járó tinédzser voltam – az első általam fotózott zenekar a Heaven Street Seven nevű magyar alternatív underground rockbanda volt, amelyet később a 30Y, Supernem, Blahalouisiana, Middlemist Red és az Ivan and the Parazol követett. A londoni költözésem után (organikusan) olyan klubokat látogattam, ahol az általam jól ismert közeg köszönt vissza, így találtam új barátokra, ismerősökre.
Ha egy kicsit visszatérünk a magyar helyszínre: milyen lenne ma egy békéscsabai táncház? Léteznek még egyáltalán ilyen helyszínek (és emberek) egy aktuális magyar vidéki környezetben?
Szerintem ma már nem léteznek a képen látható táncházak, sőt, a békéscsabai Ifjúsági Házat is lebontották, az elmúlt évtizedekben sajnos a legtöbb szórakozóhely eltűnt ebben a térségben. Nem tudom, milyen tendencia jellemző a többi vidéki városra, bár már Budapesten is kihalófélben van ez a műfaj – egészen más zenei sodor hódít.
Ma már az én képeimen szereplő helyszínek sem léteznek ebben a minőségben, ugyanis a gazdasági válság és a Brexit teljesen átalakította a kelet-londoni közeget. A lakosok, a fiatal zenészek és kreatívok nem tudják megengedni maguknak a londoni életet, így kiszorultak vidékre, más európai országokba költöztek.
Hogy született meg a kiállítási installáció koncepciója?
Mivel Canon nagykövet vagyok és a Canon szponzorálta a nyomtatást, valamint a Mai Manó Ház igazgatója és a kiállítás kurátora, Baki Péter eléggé szabad kezet adott, szabadjára engedhettem a fantáziámat kiállításrendezés tekintetében.
Voltak referenciáim, sőt, maga a címadás is ennek megfelelően született: Az Örök Fiatalság Balladája Nan Goldin fotós leghíresebb „The Ballad of Sexually Dependency” című sorozatára reflektál. A kis szoba installálási metódusa Ed Templeton fotográfus látásmódja előtt tiszteleg – volt szerencsém ellátogatni egy kiállítására tizenöt évvel ezelőtt az Ernst Múzeumban: a kiállítás katartikus hatást gyakorolt rám.
Hiába fekete-fehér színtartományban készült fotókat nézünk, minden jelenethez jellegzetes színeket, hangokat, illatokat társíthat a befogadó, akkor is, ha húsz évvel később születtünk. Milyen eszközökkel érted el ezt a szinesztézia-jellegű hatást?
Egyértelműen a zene által teljesedett ki az installáció, nem tudtam volna elképzelni a kiállítóteret enélkül – főleg a buliszobát. Ebben a teremben a vörösre festett falak, a hatvan kis-és nagyméretű, már-már zsúfolt elrendezésben installált kép a bulik kaotikus hangulatára reflektálnak.
Az egész falakat beterítő képek a XX. század poszter-esztétikájára hajaznak, ezzel is jelentősen erősítve a zenei vonalat. Emellett a teljes kiállítási enteriőrben nem szokványos mennyiséget, összesen 130 fotót sorakoztattunk fel, valamint a vörös és szürke falak és a háttérzene miatt elég sok inger éri a nézőt.
Az említett vörös nemcsak emblematikus színem, hanem a kommunizmusra is reflektál – egy kis szimbolikus részlet, amely erősíti a tematikát. Persze vannak olyan képek apukám sorozatából, amelyek egyenként is nagyon hatásosak, és ezt az időszakot példázzák, ilyen például a DJ fotója Lenin portréjával a háta mögött, de a legtöbb kép úgy érzem, hogy a zsúfolt installálási metódussal, narratívan egymást erősítik.
A kiállítás tematikája nemcsak magára a fiatalságra, hanem az emberi kapcsolatokra is épül – a bulik mellett nagyobb szerepet kapott a szerelem témaköre.
Az utolsó terem egy kibontakozó szerelem történetét meséli el – a cigarettázó kisfiú képe a félmeztelen napozó nők fotója mellé helyezve egy mókás utalás a gyermekkori érdeklődés fellángolására. A fő falon a kiteljesedett szerelem számos fotója látható, míg ha balra fordulunk, egy kiábrándulás folyamatának, szívtöröttség állapotának lehetünk szemtanúi: az utolsó kép egy egyedülálló édesanyát ábrázol, aki egyedül tologatja a babakocsit. Igyekeztünk különböző történeteket, aspektusokat bemutatni egy témában.
Egy Till Attilával készült videóanyag is felbukkan a térben. A felvételen a divatfotózás műfajáról is szó esik, a beszélgetés szerint a tárlaton bemutatott anyag jóval közelebb áll a te érdeklődésedhez, art poeticádhoz. Hogyan tudod ezt a dinamikus életkép hangulatot, impressziót egy olyan statikus, komponált műfajban megjeleníteni, mint a divatfotó?
A divatfotózás véletlenszerűen csöppent az életembe – az első lakótársam divattervező volt, és egyszer megkért, hogy készítsek pár fotót a ruháiról, pusztán azért, mert volt egy jó fényképezőgépem. Utána organikusan fejlődött ez a terület, más divattervezők, stylistok is felkértek a közös munkára: ma már a legtöbb megkeresésem divattal kapcsolatos.
Maga a divat témaköre kevéssé foglalkoztat, nem követem az aktuális trendeket, kollekciókat, bemutatókat. Ezt is sokkal inkább a szubkultúrák oldaláról közelítem meg, elvégre az öltözködés, hajviselet szerves része az önkifejezésnek, rengeteget mesél a személyiségről, származásról, hovatartozásról, még akkor is, ha valakit nem érdekel a divat, és normcore-módon öltözködik.
Az munkáimban egy festői romantikus vizualitás keveredik a rock’n’roll attitűddel és stíluselemekkel. Nem rajongok a tökéletes szépségért, narratíva szempontjából nem dobogtatja meg a szívemet, míg egy tradicionális szépségideáltól eltérő, érdekes karakterű arcban jóval több lehetőség rejlik.
Jelenleg én vagyok a los angeles-i FOXES magazin kreatív igazgatója, náluk ki lehet bontakozni ebben a műfajban. Az idoljaim sok esetben dokumentarista fotográfusok, például Bruce Davidson, aki az ötvenes-hatvanas években szubkultúrákat fotózott, például new york-i gangeket: a Szerelem teremben bemutatott, egy vintage autó hátsó ülésén csókolózó párról készült fotóm az ő egyik képének állít hommage-t.
Kiállítás megtekinthető 2024. augusztus 19-éig, keddtől vasárnapig 12-től 19 óráig. Augusztus 1-én pedig a fotóalbum bemutatóján is részt vehetsz.
Yohji Yamamoto: „Az igazi divat eltűnőben van, de amíg élek, harcolok érte”