„Lehet, hogy a mi felvételeink adják majd az utolsó lenyomatát annak, milyen is volt a cigány zene” - Lakatos Mónika művészete a cigányság lelkét tükrözi
Lakatos Mónika világsztár. Zenéje, hangja és munkássága miatt 2020-ban első cigány előadóként vehette át a világzenei díjak legrangosabbikát, a Womex-életműdíjat, aminek köszönhetően az autentikus cigány zene és a kultúra olyanokhoz is eljuthat, akikhez eddig nem.
Ezeket láttad már?
Lakatos Mónika gyorsan leszögezi, hogy amit elért, az piramisként épül fel, amelynek legfontosabb része Rostás Mihály, vagy ahogy mindenki hívja, Mazsi, aki Mónika férje, menedzsere, zenésztársa, és a cigány dal napjának megálmodója, és alappillérei a Romengo zenekar tagjai, akik kitartása, odaadása és a tagok személyisége nélkül Mónika szerint ő sem tartana itt. Az interjú elején azt is megbeszéltük, hogy az, hogy az ő életét a zene végigkísérte, szintén akkor dőlt el, mikor Mazsival megismerkedtek a Holdvilág Kamaraszínházban, ahova unokatestvérei hívták, hogy énekeljenek.
A Womex-életműdíjjal kapcsolatban mi minden kavargott a fejedben? Inkább imponáló szakmai elismerésként gondoltál rá, vagy lehetőségként, ami utat törhet a többi cigány zenésznek?
Mindkettő. Nagyon boldogok voltunk a szakmai elismerés miatt is, mert ez egy fontos visszajelzés számunkra, hogy érdemes továbbra is úgy zenélnünk, hogy amit mi egyébként is csinálnánk otthon, azt színpadra visszük. De valóban a közösség számára is példaértékű lehet, és fiatalokat ösztönözhet arra, hogy ők is bátrabban vállalják azt, hogy megjelenítsék a cigányságukat nemcsak otthon, de a színpadon is. Sok fiatal próbálkozik zenéléssel, együttest alakítanak, aztán eltűnnek, mert nincs ösztönzés, nincs, ami fenntartsa és motiválja őket. Azért is fontos ez a díj, mert ezzel a kultúránkat díjazták. Nem engem, hanem az egész közösséget kiemelték vele, hogy itt van egy nemzet, akik itt élnek Magyarországon, Európában, a világban, együtt élünk, és a díj talán megmutatja, hogy bár igazából nem ismerik sokan a kultúránkat, érdemes odafigyelni rá.
Szerinted hogyan kellene a társadalomnak többet foglalkozni a cigány zenével vagy a cigányság helyzetével kapcsolatban?
Akarva-akaratlanul a zenénk miatt jobban reflektorfénybe kerül a cigányság is, és talán emiatt azt gondolják az emberek, hogy mi sokat foglalkozunk társadalmi kérdésekkel is, de ez nem szándékos. Azok a kérdések, hogy mi mindent kellene tenni, az adja magát, de nagyon nehéz megválaszolni, ha eddig azok sem tudták megoldani, akiknek ez a dolguk. Azt szoktam mondani, hogy mindkét fél részéről a nyitottság hiányzik. Az emberek hajlamosak félni attól, amit nem ismernek, de ha kicsit bátrabban és nyitottabban állnak hozzá már csak a saját környezetükben is, és mernek kérdezni, máris ismerősebb lesz minden. A zenénk a kultúránkat tükrözi, nemcsak a mi esetünkben, de a régi népdalok esetében is. Aki hallgatja a dalainkat és megismeri általuk a múltunkat vagy a szokásainkat, az azt hiszem, máris egy lépéssel közelebb került afelé, hogy megismerje a kultúránkat.
A többségnek a cigány zenéről a vidámság és a mulatós ugrik be, te viszont balladákat is énekelsz, amik másoknál nem nagyon jönnek elő.
Három-négy formációnk van, ezeket próbáljuk elkülöníteni. A Romanimo ötlete úgy indult, Mazsi kérte, hogy énekeljek fel balladákat, hogy azt ő az autóban hallgathassa az én előadásomban. Aztán úgy gondolta, hogy ezt talán érdemes lenne lemez formájában is kiadni. Nagyon-nagyon ritka, amikor a zenészek megmutatják egy-egy dal erejéig azt a világot, ami igazából a cigányság lelkét tükrözi. Mi ezekkel a dalokkal nagyon sok mindent kifejezünk, nemcsak a szomorúságot vagy a vidámságot, hanem olyan dolgokat is, amiket egymásnak nem mondunk, nem illik, vagy Istenhez szólunk vele. Ezt kevesen merik színpadon megmutatni, mert egyrészt elvárás a cigányzene felé, hogy a bulizásról szóljon, ezért sokan ezt követik, másrészt nagyon mély érzelmeket közvetítenek ezek a balladák, egy zárt közösség olyan világa, amit ők értenek és éreznek igazán, csak az lát bele, aki benne van, és megéli. Ezt nehéz másoknak előadni.
Az egész világon ismernek, azonban a nyelvi korlátok miatt csak kevesen értik, amiről énekelsz. Ez okoz nehézséget?
A zene egy olyan eszköz, amit Isten ajándékul adott nekünk, embereknek, hogy mindazt, ami a lelkünkben van, el tudjuk mondani, még akkor is, ha nem értjük egymás nyelvét. A zenét nem érteni, hanem érezni kell, és a legfontosabb dolog, hogy úgy tudjuk ezeket a dalokat közölni, hogy át is menjen, amit közölni szeretnénk vele.
A következő generációnak nehéz a dolga, de szerinted az, hogy ők máshogy élnek, más dolgokat élnek meg, az hat a cigány zenére?
Nagyon. Óriási nyomot hagy. Egy élő kultúrában a változás természetes. A tradicionális zenékben, dalokban vagy egy kultúrában nemcsak a múlt, hanem a jelen is megjelenik. Mi még megélhettünk olyan dolgokat, amit a mai fiatalok már nem. Ők viszont más dolgokat élnek meg, és az internet pozitív és negatív hatásai a cigányság életére is hatással vannak. Egy képpel vagy egy videóval nem lehet a közvetlen emberi kapcsolatokat pótolni sem a cigányoknál, sem más közösségekben. A fiatalok a mai életüket éneklik meg, saját előadásmódjukban, saját énektechnikájukkal. Könnyen elérhető számukra más stílusú zene, ezeket akarva-akaratlanul beleépítik a saját zenéjükbe. Óriási változás az is, hogy azt a női énektechnikát, ami a cigány dalokra jellemző, már nagyon kevesen használják a fiatalabb lányok közül.
A te világsikered, illetve az, hogy a tradicionális zenével is hírnevet lehet szerezni, mennyire lehet inspiráló a fiatalok számára?
Pontosan tudom, hogy felelősséggel jár az, amit csinálok. Egyrészt a fiatalok felé, másrészt van egy mércéje annak, amit mi kiadunk a kezünkből, amit a közönségünk hall tőlünk, az előadásainknak, és ebből lejjebb soha nem adunk. Ez a mérce viszont a fiataloknak is irányt mutathat, és próbálhatják követni. Hogy ezt szeretnék-e, és mennyire van lehetőségük rá, az már egy nehezebb kérdés. Felnéznek ránk, tisztelnek minket, szeretik azt, amit csinálunk, de nagyon keveset hallhatnak élőben folkzenét, nincsenek helyeik, ahova eljárhatnának. Nem csak nekik, de senkinek, aki cigány zenét szeretne hallgatni, ahogyan az előadók sem tudnak hol rendszeresen játszani. Ha a fiatalok nem hallhatják, nem táncolhatnak rá, akkor nem tudnak előadóvá válni, nem merik megmutatni magukat, és ha nincs rendszeres fellépés, akkor nem is lehet a zenélés olyan alternatíva, amiből megélhetnek. De nagy öröm számunkra, hogy példaként tekintenek ránk, hogy vannak még olyan fiatalok, akik mindezek ellenére is folkzenével szeretnének érvényesülni. A változás sajnos természetes, és előbb-utóbb a mi közösségünket is eléri. Lehet, hogy már csak a mi generációnk felvételei adják majd az utolsó lenyomatát annak, hogy milyen is volt a cigány zene, a régi világ, és a színpadokról, koncertekről, családi összejevetelekből ez egyszer majd eltűnik. Lehet, hogy a folkzenéről, a nyelvünkről és a kultúránkról majd csak könyvekből és felvételekből lehet ismeretet szerezni. Szomorú, de lehet, hogy egyszer ez is eljön.
A tradíciókat a magánéletedben, otthon is próbálod tartani és átadni?
Próbáljuk továbbadni a gyerekeinknek, az unokáinknak, és vannak olyanok, amiket már mi is elhagytunk vagy inkább továbbgondoltunk. Az más kérdés, hogy a mi fiataljaink ebből mit vesznek át, mit tartanak meg és adnak tovább. Fiatalon nekünk is voltak olyan dolgok, amiket nem értettünk, csak benne éltünk, aztán felnőtt fejjel már megértettem, hogy miért fontosak, értékesek és követendők. Remélem, hogy a mostani fiatalok is ráébrednek majd erre idősebb korukra, és továbbadják a tradícióinkat a gyerekeiknek, az unokáiknak és így tovább.
