Lakatos Márk Mimi című regényéről: „Aki az életemben akar vájkálni, az vájkáljon, totózgasson nyugodtan”
Fülledt dominikai és római éjszakák, barokkos dekor, hedonizmus a köbön, majd a pandémia – a Mimi több országon, kontinensen és idősíkon átívelő története már az első oldalon egy őrült salsára kéri fel az olvasót és a könyv végéig el sem ereszti. Lakatos Márk stylist és a magyar média egyik legismertebb és egyben legautentikusabb hangja egy önéletrajzi ihletésű történettel mutatkozik be, mint irodalmi szerző. Az íróval az alkotásról, mint terápiáról, az élet örömeiről és a Mimi relevanciájáról beszélgettünk.
Ezeket láttad már?
Az Andrássy úti ikonikus Il Bacio di Stile egy éjszakára újra kinyitotta kapuit, hogy Lakatos Márk Mimi című regényének könyvbemutatójának adjon otthont. Az exkluzív esemény pár órára betekintést engedett a stylist és szerző által ismert és szeretett világ kulisszái mögé: fényűzés, pezsgő, drag, elképesztő divat és hangos zene. Azonban a nyitóperformanszok drámaisága, az opera szóló és a Purple Rain melódiájára koreografált rúdtánc előadás megadta a kellő mélységet, egyértelműsítette, hogy az élet – és a Mimi által bemutatott világ – nem csak a buliról és az apró, epres ecstasy drazsékról szól.
Szerintem mindenkiben ugyanaz a kérdés mozgolódik: miért pont most jött el számodra az ideje, hogy egy önéletrajzi ihletésű regényt írj?
Érkezett felém egy felkérés, hogy írjak egy regényt. Úgy éreztem ez tökéletes alkalom volt arra, hogy a személyes élményeket fikcióval keverjem, hiszen már régóta érlelődtek bennem a történetek, amiket el akartam mesélni. Izgalmas volt az egész folyamat, hogy a saját életemet hogyan tudom egy kitalált karakterével keverni; hogy egy alapvetően önfeltáró regény hogyan tud érvényesülni egy képzeletbeli személyben.
Első fikciós regényed kapcsán hogyan élted meg ezt a kitárulkozást?
Szerintem ez egy természetes írói folyamat, amikor az ember keresgéli a stílusát. Én végül megtaláltam magam abban, hogy a valóságot és a képzeletet hogyan mutattam be: álomszerűen, szürreálisan, irreálisan. A könyvemben visszatérő elemek az álmok, mert az én életem is erősen kötődik az álmaim világához – számomra ezek alapvetően fikciók, de ugyanakkor a valóságommá is váltak.
Rögtön a könyv legelején megismerjük az egyik ilyen álmot: a főhős, Orsós Miksa üldözöttként fut keresztül egy sötét erdőn, zihál, keresi a kiutat, és még Hófehérkébe is belebotlik. Ez az egész kép nagyon emlékeztet egy pánikroham megélésére, egy felfokozott, szorongó állapotra. Te átéltél már hasonlót?
Hároméves korom óta nálam ez egy vissza-visszatérő álommotívum. Furcsa, hogy az ember háromévesen és negyvenévesen is átéli ugyanazt a halálfélelmet, amit ezeknek az álmoknak a során tapasztalni lehet. Szerintem ezek sokatmondó szimbólumok az életben: főleg, ha újra és újra felbukkan ugyanaz a motívum, vagy álomkép. Mindig is érdekelt a tudattalan világa, de amióta elkezdtem terápiára járni egy jungiánus pszichoanalitikushoz, azóta vezetek álomnaplót – a Mimi kapcsán volt először, hogy egybefüggő történetet fűztem belőlük. Az álomnapló nemcsak a regény miatt vált fontossá, hanem azért is, mert az ilyen írásgyakorlatok során tanultam meg tudatosítani és megnevezni az érzéseimet, végre képes voltam ventillálni róluk. Van is egy mondás mi szerint: „Addig félsz valamitől, amíg nevet nem adsz neki.” Nekem sikerült elérnem, hogy már nem félek.
Miért tartottad fontosnak, hogy azonnal egy ilyen erős felütés fogadja az olvasókat?
Mert egy pozitívnak hazudott, filterezett életeket bemutató társadalomban élünk. Úgy gondolom, hogy fontos, hogy legyenek olyan filmek, könyvek, sorozatok, amelyek bemutatják, hogy valójában nem így élünk, mindenkinek vannak problémái, hibái. Sokan érezhetik magukat egyedül a szorongásaikkal, hogy az ő életük nem olyan tökéletes, mint ahogy azt mások mutatják; viszont ilyen őszinte írásokkal fel lehet nyitni mások szemét is.
Elég markánsan megfogalmazod a véleményed Hófehérkéről, na meg arról, hogy te nem szereted az „áldozati bárány” típusú embereket. Szerepléseid kapcsán mondjuk már megismerhettük azt az oldaladat, amelyik siránkozások nélkül néz szembe az élet nehézségeivel.
Azért van bennem hajlam az önsajnáltatásra, hogy elmerüljek a saját letargiámban. Ugyanakkor, ha kell, akkor a hajamnál fogva húzom ki magam a mocsárból és megyek tovább. Rám mindig jellemző volt az az attitűd, hogy messzemenőleg empátiát érzek minden áldozattal, és emiatt egyáltalán nem tudom elviselni az áldozathibáztatást – ennek ellenére valahogy ez a Hófehérke mindig is piszkált. Az, amit a képernyőkön, szereplések során mutatok magamból, inkább a dragből átvett „drag bitch” szerep, perszóna, ami valószínűleg egy kompenzációs mechanizmus a részemről. Ez valamiféle válaszreakció arra, amit társadalmi szinten elnyomnak bennem, egy heves visszacsapás. Lehet ezért mondják rám gyakran, hogy „túl sok” vagyok, de nálam ez csak a személyiségem egyik oldala, nem a teljes kép.
A regény egyik idősíkjában Miksa a coviddal küzd egy kórház intenzívosztályán. Lényegesnek tartottad mai kontextusba emelni a történetet? Nem akartad volna inkább kortalanná és helyszíntől függetleníteni?
Nem, mert én úgy gondolom, hogy a Mimi története itt játszódik közöttünk és pont ezért érdekesek ezek a rétegek. Kimész az utcára és tucatnyi olyan ember jön veled szembe, akinek hasonló álmai, öröme és bánata van, vagy kettős életet él a színfalak mögött. Amit leírtam, az nem feltétlenül fikció, hanem sokak mindennapjaiba enged betekintést. Én kimondottan büszke vagyok arra, hogy egy olyan társadalmi helyzetben, ahol múzeumokban kordonokkal kerítik el a meleg embereket ábrázoló képeket, a könyvet reklámozó óriásmolinóim két napig az Andrássy utat díszítették.
Ha már mai relevancia – hangsúlyosan megjelenik a Mimiben a drag szubkultúrája is.
Részben amiatt is mondtam igent a regényírás felkérésére, mivel kialakult a dragkultúra körül ez az elképesztő méltatlan hisztéria, és elindult egy politikai érdekekkel fűtött bűnbakkeresés. Azt gondolom, hogy ezt nem itthon találták ki, viszont egyértelműen az Egyesült Államokból importálták. Méltatlan dolog ez a fajta cenzúra és elzárkózás, és szerintem a Mimi azért is fontos 2023-ban, mert az irodalomnak megvan az az ereje, hogy más valóságokba tudja teleportálni az olvasókat – olyan életutakat tud közelinek mutatni, amiket lehet elsőre nagyon távolinak éreznénk, de ha nyitottak és érdeklődők maradunk, akkor kinyílik előttünk a világ.
Ennek kapcsán külön örültem, amikor a könyvbemutatódon kiemelted, hogy a Mimiben ugyanúgy megjelenik az öröm és a boldogság, mint a bánat. Ez azért is fontos, mert a popkultúrában gyakran a meleg emberek fájdalmai kerülnek bemutatásra, az életörömük már kevésbé.
Pontosan, a mi életünkben is van egy csomó büszkeség és boldogság! Igenis tudjuk ünnepelni az életünket, nem csak az áldozatokat kell kiemelni – tudunk ám pofátlanok és hiúak lenni, pont úgy, mint bárki más.
A Mimi egy nagyon őszinte és érzékeny írás, amiből gyakran átérződnek a személyes érintettségű mozzanatok. Nem tartottál tőle, hogy talán egyesek számára túl felismerhetőek lesznek a magánéleted részletei?
Csak akkor szabad megírni egy regényt, ha nincs bennem ilyen típusú félelem. Ha írok, akkor csak azt írom, ami belülről jön. Mindig volt bennem egy megfelelési kényszer, talán a melegségem miatt éreztem ezt sokáig, de ezen ma már sikerült tovább lépnem. A regény írása közben, már az első verzió elkészülte után rájöttem, hogy legelső sorban magamnak írom. Az ember tartozik ezzel magának.
Úgy érzed maradt még benned Miksa történetéből? Fogunk még vele találkozni?
A Mimi megírásával én nem lezártam magamban egy fejezetet, hanem kinyitottam egy kaput. Mindig is egy nagydumás mesélő voltam, de most igazán kedvet kaptam a folytatáshoz – hiszen miről írna az ember, ha nem az életéről? Szóval igen, van még tervem Miksával. A regény idősíkjai a 80-as és a 90-es éveket ölelik fel a kortárs periódus mellett, azonban azt az időszakot a 2000-es években, amikor stylistként kezdtem el dolgozni, elegánsan kihagytam a történetből; ez pont az a húsz év, amikor ismertté váltam a magyar médiában. Úgy gondolom, ebből még összeállhat egy történet, mert a mostani regény írása közben rengeteg másik szál is felvillant bennem, amiket még szívesen kidolgoznék.
Azt mondják, aki az alteregója szeméjében ír, az bátrabb lesz, mintha csak maszk alatt tevékenykedne. Rád is átragadt a „névtelenség” érzéséből fakadó bátorság?
Az egészen biztos, hogy könnyebben nyílsz meg, ha nem kell tartani magad a kronológiai hűséghez, hiszen nem úgy írtam az életemről, mint én, Lakatos Márk. Viszont egy ember élete nemcsak a megtörtént, hanem a fantáziált és a meg nem történt dolgokról is szól. Egy ilyen keretben sokkal könnyebben kibontható mindaz, amit én mondani akarok. Miután önéletrajzi ihletésű a Mimi, így mindenki találgathatja mi történt meg és mi nem. De szerintem nem is ez a lényeg, hanem hogy ez egy izgalmas történet bátorsággal, gyávasággal, emberi érzelmekkel, egy regény, amit jó olvasni. De aki ennek ellenére az én életemben akar vájkálni, az vájkáljon, totózgasson nyugodtan – az igazságot úgyse hinné el senki.
