"Itt maradok kifosztva, kiürített szívvel" - egy egri lány, aki visszajött a haláltáborból

A fiatal lány nem a születésnapja, hanem az április elejére tervezett esküvője miatt nem foglalkozott az egyre fenyegetőbb politikai helyzettel. De amikor március 21-én hajnalban elbúcsúzott - akkor még nem tudhatta, hogy örökre - a szerelmétől, megérezte, hogy minden megváltozott. Anyai nagyszüleitől, Rimaszombatról két nap múlva már csak hamis papírokkal jutott haza Egerbe. Éppen azon a napon, április 4-én, amikorra az esküvőjét tervezte, sárga csillagokat varrt fel a ruhájára, hiszen a másnaptól érvénybe lépő rendelet alapján minden zsidó származásúnak egy 10x10 centiméteres kanárisárga hatágú csillagot kellett viselni a felső ruházatán. "Íme elérkezett, de fehér ruha helyett sárga csillagot kaptam" - konstatálja a Mindent felfaltak a lángok című könyvében Kertész Lilly.

Így indult a fiatal lány, és több százezer magyar zsidó, zsidó származású egykori honfitársunk pokoljárása, amelynek csak első lépései a sárga csillag, a vagyonelkobzás, és a gettóba zárás. Mikor egy évvel később, a felszabadulása után Lilly végül hazatér Egerbe, akkora mindössze körülbelül negyvenen (!) térnek vissza a lágerekből a nagyjából 3000 ezer fős egri, Eger környéki zsidóságból. A fiatal lányt a családjával együtt 1944. június 9-én marhavagonokba terelték és Auschwitzba deportálták. A magyarországi törvények, a gettósítás, a megalázó helyzetek ellenére sem gondolták a koncentrációs táborba érkezők, hogy egyenesen a halálba hajtják őket, aminek a legjellemzőbb, megrendítő bizonyítéka, hogy az embertelen utazás és a leszállás után, még szelektálás előtt Lilly édesapja borotválkozó-készletével volt elfoglalva: "Akkor vettem észre, hogy apám borotvakészlete a kezemben van. Apu fontosnak tartotta, hogy mindig rendesen meg legyen borotválva...Csak három lépés távolságra állt tőlem a férfi-csoportban. Odaugrottam és a kezébe nyomtam" - nem sejtette, honnan is gondolhatta volna, hogy oda ahová érkeztek nem lesz szükség borotvára, ő maga szinte a teljes lágerfogságát cipő nélkül, tákolt lábbelikben szenvedte végig, mint a felszabadulás után megtudta, édesapját pedig már rögtön az első szelektálás után balra, egyenesen a halálba küldték.

Csodával határos módon Lilly együtt tud maradni édesanyjával és húgával, Jutkával. Auschwitz szörnyű megpróbáltatásait talán azért is tudják túlélni, mert édesanyjuk praktikus gondolkodása mindig a megoldás, a túlélés irányába tereli őket, és gondoskodása mellett sikerrel tudnak alkalmazkodni a borzalmas körülményekhez is. Az anyai szemlélet, életfelfogás akkor is átsegíti Lillyt a nehézségeken, amikor végül csaknem két hónap után elszakad a családjától, és bár azt gondolják, hogy ugyanoda viszik kényszermunkára őket, a lány Brémában rájön, hogy egyedül maradt Icával, akit szinte harmadik lányaként óvott az anyja attól a perctől, hogy a családját az első auschwitzi napjukon a halálba küldték. A brémai kényszermunka az egyre zordabb időjárás, és rettentesen megerőltető fizikai munka ellenére is megmutatja, hogy a lehet remény a szabadulásra, mert egyértelműen megmutatkozik, hogy a németek egyre súlyosabb csapásokat szenvednek el a háborúban, Brémát állandóan bombázzák, és szinte csak romhalmaz marad belőle. Márciusban, amikor gyalog kezdik el terelni Lilly csoportját, akkor már éjszakánként hallják is, ahogy egyre közelebb ér hozzájuk a front. Éppen egy héttel a Bergen-belsen-i koncentrációs tábor felszabadítása előtt érkeznek meg a pokoljárásuk végső állomására. Hiába jelentik be 1945. április 15-én a brit katonák, hogy az életben maradt lágerlakók szabad emberek, a tomboló tífuszjárvány miatt csaknem az életben maradt, csontsovány, amúgy is beteg emberek fele, 20 ezernél is több fogoly veszítette életét Bergen-Belsenben megfelelő ellátás és orvosi segítség nélkül, immár szabad emberként. Lilly is elkapja a tífuszt, élet és halál között volt napokig, hetekig, szerencséjére amikor kórházba került, két magyar hadifogoly a kórház dolgozói közül gondoskodnak róla, tartják benne a lelket. A betegségtől 35 kilóra fogyott le, így hónapokig tart, mire útra kelhet haza. És nem elég a traumák és a megaláztatások sora, itthon tudja meg, hogy a családjából mindenki odaveszett. Hogy a Pesten bujkáló öccsét, a születésnapján lőtték agyon a nyilasok, hogy édesapja már az első napon meghalt, hogy húga és édesanyja az információi ellenére nem szabadultak fel, hanem visszavitték őket Auschwitzba, ahol gázkamrába terelték őket. Egerben álló házukat helyén törmelékeket találnak (a memoár legszebb része, amikor a Lilly a romok alatt megtalálja az épen maradt családi képeket, és a húga a deportálás előtt levágott copfját), az ismerősöknél elhelyezett tárgyakat letagadják. Mondhatnánk, hogy Kertész Lilly története tipikus holokauszt-történet, de ez nem lenne igaz.

A túlélők története nem tipikus, ők a kivételek, a deportáltak fájóan nagy része nem élte meg a felszabadulást, nem térhetett haza, sírjuk, ha van, jelöletlen tömegsír, a magyar áldozatok százezrei haltak meg gázkamrákban, nem maradt utánuk semmi. Minden évben április 16-án emlékezünk a holokauszt magyarországi áldozataira, és fontos, hogy ha máskor talán nem is, de ezen a napon újra emlékezzünk a közös történelmünk egyik, talán legnagyobb tragédiájára. Különösen azért, mert közel sem lett volna olyan felfoghatatlan a pusztítás, ha nem a gyűlölködés, az irigység, az önzés társadalma épült volna fel a II. világháború idejére Magyarországon. Kertész Lilly memoárjának mellbevágó szavai felemelt ujjként mutatnak rá arra, hogy hova vezet, ha az uszítás, a széthúzás és a kirekesztés lesz az általánosan elfogadott érték: "Elárult a szülőhazám csak azért, mert zsidónak születtem. Hogyan feledhetem, hogy eladott a gyilkosoknak? A németek nem rabolták el, vitték el erőszakkal a zsidókat. A magyar állam készséggel segített. Minden rendelkezésre álló eszközzel igyekezett, hogy összegyűjtésük, ha kellett, felkutatásuk és az országból való mielőbbi kiszállításuk eredményesen és minél gyorsabban történjék, - bár a rájuk váró sors egyértelműen világos volt. Mindezt a magyar karhatalom, rendőrök, főleg csendőrök hajtották végre, németet nem is láttunk egészen addig, amíg kívülről ránk nem zárták a vagonok súlyos ajtaját. Így, készen, becsomagolva kerültünk német kézbe. Magyar területen, hazánk területén, MÁV vagonokban."

Haza ott van, ahol biztonságban érezzük magunkat, ahol nem elárulnak, hanem megvédenek, ahol sokkal több, ami összeköt, mint ami szétválaszt. Ez tört darabokra 1944. áprilisában, és ezért nem feledhetjük, ami történt. Haza csak akkor van, ha nem ellenségei, ellenlábasai vagyunk egymásnak, ha tudjuk, hogy bár sokfélék vagyunk, sokfélét gondolunk, sokféle dologban hiszünk, különféle dolgokat szeretünk, de elfogadjuk egymást, és ezekre a különbözőségeinkre nem gyűlölettel, haraggal tekintünk, hanem ellenkezőleg, értékként fogjuk fel őket. A kirekesztés gyűlöletet szül, a gyűlölet pedig ilyen tragédiákhoz vezet, és ezt nem hagyhatjuk.

Ki megmaradt / félbambán áll, / kezében a szakadt fonál. / A fonál, mely volt a múlt, / a megkezdett életút. / Elindulok egymagamban, / lábam tapod a hamuban. / Merre menjek? / Mire várok? / Mindent felfaltak a lángok.

Az idézetek Kertész Lilly: Mindent felfaltak a lángok című könyvéből származnak (Ex Libris Kiadó, 1995.)