„Koncerteken olyan szépen mosolyog rám”- Interjú Keller András hegedűművésszel, a Concerto Budapest karmesterével, és feleségével, Kaczander Orsolya fuvolaművésszel

Kezdhetnénk a közös interjút a közös életük kezdetén: hogyan ismerkedtetek meg?

Keller András: Annak idején a Zenakadémián a növendékek nagy harcot folytattak a gyakorló termekért. Az egyik pici termet - ami valójában egy öltöző volt – megpróbáltam „kisajátítani” magamnak, még kulcsot is szereztem hozzá. Egyik reggel meglepőve azt láttam, hogy valaki már elfoglalta az öltözőt. Orsi volt az, akit csak látásból ismertem. Titokban azért örültem neki, hogy ő pakolt be az „én öltözőmbe” – és amikor megláttam Őt azt Aulában, odadobtam a kulcsomat, hogy mire visszajövök a kávézásból, pakoljon ki. Mire Ő méltatlankodva visszaszólt – mégis ki vagy Te, hogy így rendelkezel a termekkel ? Erre kissé megszeppentem.

Kaczander Orsolya: Mert én voltam ott előbb! Azt mondtam neki, hogy ha meghallgatja az etűdöt, amit épp gyakorlok, alkudozhatunk az öltözőről. Pár hétig üzengettünk egymásnak az üzenőfalon, aztán összetalálkoztunk. Elsős voltam. Ő már végzett, nagyfiú volt.

András: Az Állami Hangversenyzenekar, a Budapesti Fesztiválzenekar koncertmestere, és az Országos Filharmonia szólistája voltam.

Orsolya: Meg szemtelen is voltál. (nevet)

András: Meglátni és megszeretni: egyértelmű volt, hogy egy életre szól az ismerkedésünk, és immár harminchat éve együtt vagyunk.

Nem könnyű kezelni egy párnak, ha egy helyen dolgoznak. Látva azonban a ti párosotokat az a benyomásom, hogy a zene ereje még munka közben is megteremti a harmóniát.

András: Orsiról mondják, hogy a legszebben mosolygó magyar zenész – és az egyik legszebben játszó is. Koncerteken olyan szépen mosolyog rám! De Orsi valójában nem rám, hanem a Zenére mosolyog, és ez a szeretet megsokszorozza az erőmet! Egyébként nagy rajta a teher, folyton reflektorfényben van; a hangszeres szólisták minden hangja kihallatszik a koncerten. Amikor Orsi játszik, nem a feleségemként gondolok rá. Nem kivételezek, talán túl szigorú is vagyok vele. Mindig attól várjuk el a legtöbbet, aki hozzánk a legközelebb áll.

Annie lányotok és kisunokátok, Miron mennyire muzikálisak?

Orsolya: A lányunk sokáig zongorázott és csellózott, és bár ügyes volt benne, nem vonzotta a pálya.

András: Nem ambicionáltuk. Sok muzsikuscsaládot ismerek, és látom, hogy nem könnyű, ha a szülők zenészek. Ha viszont a gyerek nagyon akarja, úgysem lehet megakadályozni.

Orsolya: A tehetség úgyis kitör belőle, bármit is csinálnak a szülők... A kelleténél jobban nem erőltettük a zenét. Hagytuk, hogy azzal foglalkozzon, ami igazán érdekli. Részben így is a zene mellett maradt: a Concerto nemzetközi kapcsolatokért felelős menedzsere. Szervezi a turnéinkat, hozza a világsztárokat – nagyszerűen csinálja. Ami Miront illeti – elfogult nagyszülők lévén –, sok mindent belelátunk. Már háromévesen mutatja, mennyire érdekli a zene.

András: Egyelőre a legtöbb köze a zenéhez abban áll, hogy Bartók Béla születésnapján, március 25-én érkezett.

Orsolya: Ez egy jel! Sok zenét felismer, például útközben, ha a rádióban meghallja, felkiált: ez Beethoven”. És tényleg! Meglátjuk, merrefelé irányul az érdeklődése. Fontos, hogy a környezet észrevegye a tehetségeket. Nálunk fény derülhet a zenei talentumra, de lehet, hogy Miron ugyanilyen jó lenne búvárúszónak is, ami viszont nálunk nehezen derülne ki. A tehetség adottság, a környezet felelőssége, hogy megmutatkozzon.

András: Orsi évekig tanított gyerekeket, én pedig nagyobbakkal foglalkozom. Fiatal tehetségeket tanítani felemelő. Kötelességemnek érzem, hogy a tudást, amit csodálatos mestereimtől kaptam, továbbadjam. A Zeneakadémia előkészítő tagozatára jártam, iskolásokként nem voltunk tisztában, milyen óriások tanítanak minket. Egy csodálatos burokban éltünk, a zenét nagyon komolyan vettük, de elvoltunk, éltük a rossz lurkók életét. Mások voltunk, mint a többi gyerekek, mert egész nap gyakoroltunk. Mestereim oltottak be zenével, az Akadémián például Kocsis Zoltán, aki nyolc évvel idősebb volt nálam, és már tanársegédként dolgozott. Bár nem volt tanárom, minden nap tanított. Mennyi mindent ismerhettem meg azáltal, hogy ott ücsörögtünk a földön, míg ő a szereplési vágya által vezérelve zongorázott! Egy zenész számára a 70-es és 80-as évek Zeneakadémiája a megálmodható Paradicsom volt.

A gyerekeknél tartva: örömteli adat a Concerto Budapesttel kapcsolatban, hogy a legfiatalabb hazai szimfonikus zenekar. Komoly hölgyzenészek anyukaként dolgoznak. Miben tud segíteni ilyenkor a zenekar?

Orsolya: Pár év alatt legalább húsz baba született a Concerto háza táján.

András: A kismamák minél előbb visszatérnének, de meg kell szervezni az életüket. Fokozatosan veszik fel újra a ritmust, ilyenkor rugalmasak vagyunk a szerződésben. Néhány nagy produkció kapcsán, ahol sok kismamára szükség volt, ideiglenes házi bölcsődét tartottunk a próbák ideje alatt. Alkotó műhely a miénk, ahol baráti a légkör. Nyíltan beszéljük meg egymással a problémákat, és ki-ki ott segít, ahol tud. Aki zenésznek megy, adni szeretne másoknak, és az elhivatottság a mindennapos segítségnyújtásban is megmutatkozik.

Legutóbbi nagyszabású projektetek az együttessel a Mozart-nap, mely koncertsorozatot hazai viszonylatban példátlan érdeklődés kísérte az egyik hírportál főoldalán.

Orsolya: Amikor kérést kaptunk, hogy csináljunk kamerás felvételeket koncertjeinkről, amiket élőben, online közvetítenek a pandémia alatt, megijedtünk. A közönség és a zenekar között létrejött kapcsolat hozzátartozik a produkcióhoz. De az is igaz, hogy amikor felmegyünk a színpadra és elkezdünk játszani, már csak a darabra koncentrálunk. Tudatosult, hogy most is ugyanezt csináljuk, csak a kamera közvetíti. Talán jobban is átérezzük, hogy mindenkinek játszunk, ami megsokszorozza bennünk az erőt és az adrenalint. Amikor vége a koncertnek még mindig furcsa, hogy nincs taps, kitörés vagy ováció – ez megszokhatatlan. De megjelennek a kommentek az élő közvetítés alatt, és azokból kiderül, hogy minden átmegy, mert a közönség így „tapsol”.

András: Ha lesznek megint rendes koncertek – és minél hamarabb legyenek! –, a közvetítéseket meg kell tartanunk. A zene elengedhetetlen a közönségnek, nekünk pedig az, hogy minél többekhez eljusson. A koncertmaraton előzménye az őszi Beethoven-maraton, ahol szintén egész nap ment a koncert. Azt is nagy hírportál közvetítette, és kétszáznegyvenezer néző követte figyelemmel, ami hihetetlen szám a klasszikus zenében. A Mozart-nap is több mint kétszázezer érdeklődőt vonzott. Bebizonyosodott az ősz óta tartó online közvetítések során, hogy a komolyzene kedvelők tábora nagyobb, mint amit a fizetőképes kereslet mutat. Fontos az embereknek ez a lelki gyógyszer, örömforrás és vigasztalás. Tartjuk a kapcsolatot a közönséggel, és látjuk, nagyon várják a koncerteket. Akár vissza is nézik a felvételeket. Amikor három napra leállítottuk az egyiket, felháborodott leveleket kaptam – ez jó jel.

Fotó: Bulla Bea

Úgy tűnik, mintha a járvány nem is változtatta volna meg gyökeresen a Concerto Budapest életét, pedig azt gondolnánk, hogy ez a helyzet tarthatatlan állapotokat teremt.

András: Igazgatóként folyton vívódom. Lenne számos nagylétszámú programlehetőségünk, de elmaradnak, vagy át kell szerkeszteni azokat más típusú műsorokká. Nem engedhetek össze sok embert, többek közt a fúvósok miatt sem, akik maszk nélkül játszanak. Zenészeinknek megterhelő ez az állapot: készülnek egy koncertre, gyakorolnak, majd megtudják, hogy nem az a műsor, akkor egy másikat próbálnak egész nap, majd az sincs, hanem egy harmadik lesz. Ám egyértelmű, hogy a legrosszabb számunkra nem játszani. Igyekszünk megteremteni a legnagyobb biztonságot, de teljes biztonság nincs. A Jóisten kezében vagyunk.

Talán kicsit feledteti a járványhelyzet nehézségeit, hogy András munkásságát a közelmúltban Kossuth-díjjal jutalmazták. Milyen helyet foglal el ez az elismerés a megszámlálhatatlan nemzetközi és persze hazai díjaid közt?

Orsolya: Úgy örült neki, mint egy kisgyerek!

András: Megtiszteltetés, hogy olyan nagyságok körében lehetek, akiket gyerekkorom óta bálványozok, akik a mestereim voltak – óriási elismerés! Büszke vagyok rá, és szeretnék ennek napról napra jobban megfelelni.

Mit ajánlanál az olvasóknak, akik csak most ismerkednének a komolyzenével?

András: Étlapszerűn nem gondolkoztam még a zenéről. (nevet) Kedvenceim Bartók és Beethoven. Mozartnál élettelibb zene nem létezik. Külföldön élő hölgy vagy úr hallgasson Bartókot és Kodályt. Liszt minden körülmények között jó választás, zongoradarabjai mindenkit elvarázsolnak.

Orsolya: A romantikusabbaknak Csajkovszkij való – megkönnyezi, aki hallgatja. Chopinért is rajongok. A szerelmeseknek Puccini kötelező.

Milyen tervekkel várjátok a normális életünk visszatértét, amikor végre a valóságban is járhatunk koncertekre?

Orsolya: Szeretném, ha azt játszhatnánk, amit kitűzünk. Szép turnélehetőségek maradtak el, azokat jó lenne megvalósítani.

András: Ha lehetek kicsit profán, bevallom, azt várom legjobban, hogy a családommal végre tengerpartra mehessek nyaralni. Nem akarom megcsalni a zenénket, hiszen nyaralás közben is mindig az jár a fejemben. A pandémia mindegyikünket ráébresztett arra, hogy semmi nem lehet fontosabb a családnál és az, hogy a mások életét is ugyanúgy becsüljük, mint a magunkét - és ezt békeidőben sem szabad elfelejteni.

Szerző: Kiss Annamária

Smink és haj: Szanyi Zsuzsa