Kegyetlen örökségünk - A hét könyve: Asszony a fronton
Idén 75 éve ért véget a II. világháború, akik gyerekként, kamaszként élték át a korszakot, ma már ők is jócskán 80 felett járnak. Lassan-lassan kikopik az élő tanúk generációja, és mi itt maradunk nagyszüleink, dédszüleink traumáinak öntudatlan továbbcipelői, úgyhogy, hogy jóformán azt sem tudjuk, hogy mit viszünk magunkkal a felmenőink múltjából.
Ezeket láttad már?
Az iskolában mindenki megtanulja az évszámokat, száraz számadatok az áldozatokról, személytelen tények halmazát. Jó esetben marad elég idő az érettségi közelségének a szorításában. Az egész valahogy átmegy rajtunk, mint aminek nincs is túl sok köze hozzánk. Pedig van, nagyon is. A külső jegyek öröklődését könnyen beazonosítjuk, a száj formája, a szemszín, a testalkat hasonlóságaiban könnyen ráismerünk rokonaink hasonló tulajdonságaira. Egy szülő gyakran felismeri a gyermekeiben az ő szüleinek, nagyszüleinak a mozdulatait, jellemvonásait. Sokkal nehezebb azonban felismerni a reakciók, szorongások, félelmek továbböröklését. Pedig a kisgyerekek alapvetően nem félnek például a pókoktól, vagy a sötéttől, ezeket a félelmeket eltanuljuk, megörököljük. Néhányat az evolúció során sajátítunk el, van, amit pedig alig egy-két generációval előttünk élő felmenőink adnak tovább. Azt, hogy alkohollal próbálja oldani valaki a szorongásait felnőttként, nem magától találja ki, ezeket a mintákat hozza, kapja például a családjától. Nem olyan könnyű mindezt belátni, pedig tényleg így van. A világháború után érkező generációt még megtanították a szüleik, hogy a spájz, a kamra a család életének egyik legfontosabb bástyája. Aki hónapokat éhezett a háború idején, az egy életre megtanulta, hogy mindig fel kell készülni a legrosszabbra, így aztán a befőzés, az télire, rosszabb időre eltevés, bespájzolás kultúrája öröklődött. Mostanában olvastam, hogy az újépítésű lakásokba már nem is nagyon terveznek kamrát. Persze, a mostanihoz hasonló járványok, világméretű felfordulások egyből visszahozzák a lassan kikopó tapasztalatokat. Szinte biztos, hogy mindannyiunk legdrámaibb tapasztalata a második világháború, még akkor is, ha az elsőre valószínűtlennek tűnik. Nem volt azonban olyan család, amelyiket ne érintette volna. Szavak és magyarázat nélkül örökítették tovább férfiak és nők a saját családjuk gyászát, félelmeit, megrázkódtatásait, szenvedéseit, megaláztatását, éhezését, betegségeit.
Bármennyire furcsa, valószínűleg a mai tinik, a huszonévesek és tovább sorban a generációk életére a mai napig kihat mindez. Mégis, mit tudunk róla?
Mit tudunk arról, hogy mi történt a saját családunkkal 70-75 évvel ezelőtt? Megkockáztatom, hogy nagyon-nagyon keveset. Hány család lehet, akik sosem beszéltek azokról, akik nem jöttek vissza a harctérről, a munkaszolgálatból, a lágerekből, a hadifogságból? Hány család nem beszélt a veszteségeiről, hányan voltak, akik megtagadták az identitásukat, hányan élhetnek úgy, hogy a mai napig sejtelmük sincs róla, hogy a felmenőik sárga csillagot viseltek? Hányan lehetnek, akik soha nem vallották be, hogy lelkiismeretfurdalás gyötri őket, hogy sosem beszéltek arról, hogy embert öltek parancsra, vagy kényszerűségből? Mennyi nő hordozta önmagában némán évtizedeken keresztül, hogy megerőszakolták, megalázták?
Polcz Alaine könyve kíméletlen tükör, ami azzal szembesíti minden olvasóját, hogy a ki nem beszélt, eltemetett történetek, keserűségek és traumák itt vannak velünk, cipeljük magunkkal tovább, pedig nem is tudunk róluk. Az Asszony a fronton csaknem 40 évvel az események után készült memoár mindössze bő egy év történet meséli el 1944 márciusától, amikor a szerző 19 évesen feleségül megy a szerelméhez, egészen addig, amíg felépül 1945 nyarának végére a háború alatt kialakult betegségeiből. Ennek a történetnek sok-sok fojtogató epizódja van, kezdve a vívódástól az alkoholista férjjel, a Kolozsvárról történő kaotikus meneküléstől a háború utáni betegségig. A legmegrázóbb persze kétségtelenül az, hogy Polcz Alaine-t orosz katonák a pillanatnyi hadisikerek mámorában csoportosan, bestiális módon és folytatólagosan megerőszakolták.
A Csákvár körül hónapokon át állandóan változó fronthelyzet során többször vált a katonák prédájává, egy alkalommal egy egész pincényi, a harc elől fedezékbe vonult ember szeme láttára erőszakolták meg, úgy, hogy senki nem tett semmit a védelmében. És lehet még ennél is rosszabb, mert amikor végre sikerül megtalálnia az édesanyját, akkor kénytelen megérteni, hogy erről a kegyetlen traumáról nem beszélhet a saját hozzátartozóival sem, mert egyszerűen nem akarják tudomásul venni a vele történteket. Ha nem akar hibáztatott áldozat lenni, hallgatni kénytelen, miközben a katonáktól (és korábban a férjétől) elkapott nemi betegségek szövődményeibe pici híján belehalt a háborút követően.
Az Asszony a fronton nem születhetett meg az pártállam éveiben, ahogy a holokauszt tabutéma volt, úgy méginkább tabutéma volt a felszabadító orosz katonák kegyetlenkedése. Amikor a rendszerváltás után 1991-ben megjelent a könyv, akkor valami olyan dolgot mesélt el, amiről mindenki hallgatott, megindulhatott volna a szembenézés a múlttal, de hiába figyeltek fel a könyvre, a történet társadalmi feldolgozása elmaradt. Ugyan azóta már sokkal többet tudunk a világháború alatt elkövetett nemi erőszakról (igaz, Pető Andrea Elmondani az elmondhatatlant című könyve is csak 2018-ban jelent meg), de még így is hallgatás övezi a témát, és immár nagyon kevesen vannak, akik tanúként, vagy elszenvedő áldozatként mesélhetnének. De, ahogy fentebb is utaltam rá, aligha lehetnek kétségeink, hogy ezeknek a kegyetlenségeknek a terhét is hordozzuk magunkban.
Kétségtelenül a nemi erőszak története a legbrutálisabb ebben a könyvben, az események sűrűsödési pontja, de nagyon egyoldalú olvasat Polcz Alaine művét az orosz katonák rémtetteinek története felől megközelíteni. Sokkal-sokkal többről van szó ebben a könyvben, például a házasságról, a rosszul sikerült házasságról, amiben egy fiatal szinte még gyereklány az "Igen" kimondásának pillanatában vergődni kezd. Nem derülhet ki, hogy a hároméves frontszolgálatról hazatérő János milyen traumákat hoz magával a háborúból, hogy miért iszik, miért hajkurász más nőket, és pláne, hogy miért vette feleségül a fiatal lányt, ha látszólag idegenkedik tőle. Pontosan regisztrálja a regény, hogy alig egy emberöltővel korábban milyen nőszerepnek kellett megfelelni.
Lényegében megerőszakolja a férje a nászéjszakáján, alig valamivel a frigyet követően nemi betegséget kap el tőle, miközben egyre súlyosbodó alkoholistaként terrorizálja az ambícióval teli fiatal lányt. A család, a társadalom nem a tanulás, vagy a boldog élet felé terelik, hanem éreztetik vele, hogy feleségként a dolga, hogy tűrjön.
A házasságon belüli részben eleinte fizikai, később egyértelműen lelki bántalmazás mellett ott áll a saját családjának közömbössége. Az erdélyi származású Polcz Alaine önéletrajzi regényében természetesen felvillan Erdély-Magyarország-Románia bonyolult kapcsolatának kérdése is, ami egyáltalán nem annyira egyszerű, fekete és fehér, ahogy a legtöbben ábrázolni szeretik. A háborúban az elhurcolt, bújtatott zsidó származású barátok, szomszédok, ismerősök sorsa is összefügg, hozzájárul a személyes tragédiához, aminek tényleg a brutális nemi erőszakok sora a mélysötét középpontja. Bár, ahogy fentebb utaltam rá, talán még a fizikai szenvedésnél is rosszabb a részvétlenség, hogy nem segítenek, volnának, akik a menekülés közben elrejthetnék, megpróbálhatnának kiállni érte, de mindenki önmagát félti, mindenki maga akarja elkerülni a bajt, nem nyit ajtót, nem mutat könyörületet, amikor szükség lenne rá. A részvétlenség talán a legmegdöbbentőbb ebben a könyvben. Az Asszony a fronton nem azt mutatja meg, hogy miként vált a második világháború alatt egy nő a katonák (férfiak) prédájává. Nem, az Asszony a fronton azt meséli el, hogy miként váltak a nők a történelem kiszolgáltatottjaivá, hogyan hagyták magukra őket, hogyan kezelték másodrendű állampolgárokként a nőket, és ha a szükség, a körülmények úgy hozták, hogyan hagyta a társadalom, hogy prédává váljanak.
Ehhez nem csupán nekivadult orosz katonák kellettek, hanem egy abuzáló párkapcsolat, egy érzelmileg keveset adni képes család, és egy olyan társadalom, amit nem az összetartásra, és a szolidaritásra treníroztak, hanem arra, hogy a maga javát mentse, keresse mindenki, és tanuljon meg félelemben élni, féltenie azt a keveset, amije van.
Megrendítő könyv, fontos lenne, hogy ne feledjük.
Polcz Alaine: Asszony a fronton, Jelenkor, 2019, 2499 Ft
Ennél a multinál bátran szólhatunk a HR-nek vagy a főnöknek, ha a menopauza megnehezíti a munkavégzésünket