Kiről szól valójában a Karl Lagerfeld életéről készült sorozat? 4 fontos divatpillanat, ami meghatározta a tervező karrierjét
Mostanában egyre több világhírű, vagy éppen addig kevésbé ismert divattervezőről készül film vagy sorozat. Halston, Cristóbal Balenciaga vagy a Fontana nővérek után sorra került a Chanelt a 21. századba átnavigáló, de más márkák designereként is sikeres Karl Lagerfeld.
Ezeket láttad már?
A Becoming Karl Lagerfeld című sorozat annyira hangsúlyosan fókuszál a tervező (magán)életére, hogy nekem végig az volt az érzésem, hogy az igazi főszereplő nem is ő, hanem különleges egyéniségű, dekadens szerelme, Jacques de Bascher. Aki ráadásul Karl legnagyobb riválisával, Yves Saint Laurent-nal is összejött, de Lagerfeld még ezt is tolerálta. Izgalmas egyénisége, kapcsolatrendszere ugyanakkor kétségkívül hozzájárult, hogy a zárkózott német tervezőt elfogadja a párizsi trendszetter társaság.
Mivel a magánéletének elemzése nem az én szakmámba vág, ezért inkább a sorozatban megjelenő divatra vonatkozó gondolatokra, valamint a divatipar ’70-es évekbeli változásaira fókuszálok, ami Lagerfeld szakmai életútja során meghatározó volt, és a sorozatban is megjelenik.
Kezdjük egy kis elmélettel: „Ruhákat csinálok. Nem verseket írok.” (Karl, 5. rész eleje)
A divat ma globális iparág, mindenekelőtt az a célja, hogy ruhákat adjon el. Épp Coco Chanel volt az egyik olyan híres divattervező, aki azt vallotta, a divat inkább üzlet, mint művészet. A film első epizódjában egy beszélgetésben Lagerfeld kifejti, hogy a divat sokkal inkább korszellem, mint kizárólag a nőket érintő cicoma vagy öltözködés. Rámutat, hogy habár ő maga is női ruhákat tervez, a divat mint jelenség sokkal tágabb értelmű és átfogóbb jelenség, mint ahogy sokan, sokszor leegyszerűsítően gondolják.
Tükre egy adott társadalom hosszabb vagy rövidebb időszakban meghatározó értékeinek, gondolkodásmódjának, és összhangban van a történelem nagy fordulópontjaival (lásd pl. a francia forradalmat vagy az I. világháborút). Hiszen nem más, mint közmegegyezés arról, hogy mit tekintünk ideálisnak, követendőnek, mi a szép, hogyan definiáljuk és hogyan reprezentáljuk magunkat különböző vizuális jelekkel, üzenetekkel a közösségben. Ahogy a Fashion Theory, az egyik legrangosabb amerikai divatelméleti folyóirat fogalmaz, a divat a „megtestesített identitás kulturális konstrukciója”.
„Mindent beleadok, de semmi sem változik.”
– „Nem teszel eleget.” (Beszélgetés Karl és az anyja közt, 3. rész 30. perc)
Lagerfeld életében - a film szerint is - fontos szerepet töltött be az édesanyja, aki végig támogatta őt. Ez a beszélgetés talán bármelyikünk családjában előfordulhatna, mert egy örök érvényű (maximalista) anyai tanács. Kemény Dénes ennek a fordítottját fogalmazta meg még abban az időben, amikor a háromszoros olimpiai bajnok vízipóló válogatott edzője volt, ami nekem is az egyik kedvenc mondásom lett (és nem mellesleg jóval pozitívabb üzenet): Ha mindent megtettél a sikerért, a szerencse is melléd áll.
Ez akár Lagerfeld mottója is lehetne, ismerve ma már karrierjének későbbi szakaszát.
A filmben ez a párbeszéd egyaránt tükrözi azt a küzdelmet, hogy Lagerfeldék mennyire igyekeznek megkapaszkodni a II. világháború után nem éppen németbarát Franciaországban, másrészt pedig azokat az évtizedeket, amelyekben Karl Lagerfeld még messze volt attól a világhírtől, ami hosszú élete során, és főként a Chanel tervezőjeként végül bőven megadatott neki.
Nagyon sokan dolgoznak „névtelenül” a divatszakmában, vágyva arra az elismertségre, ami a magazinokból, divatbemutatók világából tükröződik, ez azonban csak nagyon kis százaléknak sikerül. Világhírűek vagy azok lesznek, akiknek sikerül igazán szuper – a korszellemet nagyon értő-érző – újdonsággal berobbanni, vagy azok, akik „chief designer” pozíciót kapnak egy-egy világcégnél, így egy hatalmas apparátus áll mögöttük.
Előbbi többnyire feltétele az utóbbinak, bár tény, hogy akadnak kivételek: néha előfordul, hogy egy, addig egy tervező jobbkezeként dolgozó háttérember kerül főszerepbe. Ilyen volt a McQueen-nél a Katalin hercegné esküvői ruháját is tervező Sarah Burton, vagy a Karl életében is olyan fontos szerepet betöltő Yves Saint Laurent. Mindkét eset bekövetkezéséhez egy-egy sztár halála kellett: az alig 21 éves YSL akkor lett a Dior ház vezető tervezője, amikor az alapító Christian Dior relatíve fiatalon, sikerei csúcsán 1957-ben váratlanul szívrohamot kapott.
Na persze, Yves egyáltalán nem véletlenül került a divatházhoz, hanem többek közt azért, mert kétszer is megnyerte az International Wool Secretariat (IWS) divattervező versenyét (1953,1954). Utóbbi évben Karl is a győztesek között volt kabát kategóriában, ismeretségük – és vetélytárs-szerepük – innen datálódott.
„Do you have a style?” (Marlene Dietrich Karl-nak, 2. rész 10. perc)
Marlene Dietrich a harmincas évek igazi stílusikonja volt. Német színésznőként került Hollywoodba, ahol izgalmas és androgün karakterére tudatosan építve lett sztár. Öltözködését is ez motiválta, ahogy erről saját maga fogalmazott: „Az imidzsemnek öltözöm. Nem magamnak, nem a nyilvánosságnak, nem a divatnak, és nem a férfiaknak.” Stílusáról – amelynek legismertebb eleme az akkor még merőben szokatlan férfias öltöny- és nadrágviselet volt – a 2000-es években több nagy kiállítást rendeztek világszerte.
A többszáz outfit közül a „csúcsdarab” egy hófehér hattyúprémből készült kabát volt, ami a Dietrich Archive akkori igazgatója szerint maga volt a megtestesült Marlene: glamúros, sokkoló, provokatív és elegáns. Egy ilyen nőtől nem biztos, hogy dicséret, ha azt kérdezi: „Magának van stílusa?” – vitriolosan utalva arra, hogy szerinte inkább nincs.
Lagerfelddel kapcsolatban amúgy is sokan, sokszor hozták fel azt a kritikát, hogy minden, általa irányított márka vonalába beilleszkedett ahelyett, hogy saját stílusával kavarta volna fel a nemzetközi divatvilágot, ahogy tették olyan sokan – Christian Dior, Paco Rabanne, Jean Paul Gaultier, Martin Margiela vagy Alexander McQueen és még sorolhatnánk – a 20. században.
Ezen pedig csak ront az a tény, hogy amikor végül saját nevével fémjelzett, ráadásul igen kommersz márkát indított, nem jutott tovább annál, hogy copfos figurájának karikatúrája, a nagy betűkkel mindenen megjelenő KARL felirat, és Choupette nevű macskája legyen a központi design elem.
„…már nem alkot eredetit, csak ismétli önmagát. Te pedig múzeumba dugod…” (Karl, Pierre Bergé-nek Yves Saint Laurent-ról) 6. rész 20. perc
Lagerfeld két évtizeddel élte túl YSL-t, és merőben más ívű pályát futottak be. Utóbbi gyorsan jutott nagyon magasra, és onnan vezetett később lefelé az útja, míg Karl sokáig „húzta az igát” anélkül, hogy látványos eredményt hozott volna a kitartó munka. Munkássága ismeretében egyébként kissé furcsán hat, hogy ő kritizál valakit – ráadásul pont Yves-et – amiatt, hogy nem alkot eredetit, bár az is igaz, hogy Karl soha nem magát ismételte, inkább másokat…
YSL nagyon fiatalon a hatvanas évek sztárja lett, amikor Pierre Bergé-vel együtt úgy döntöttek, hogy a Diorral való évekig tartó vita után inkább saját haute couture házat indítanak. Bár nő valóban nem az ő hatására bújt először szmokingba – azt már a Karl-t kritikusan illető Marlene Dietrich is megtette 1930-ban –, azért Saint Laurent idején, a hatvanas években még mindig nem volt elfogadott estélyi ruha helyett a nadrág, ő pedig azzá tette.
De emellett is volt épp elég kollekciója, ami maradandó nyomot hagyott. Többek közt ilyen volt az 1967 tavasz-nyári, amelyben szülőföldjéhez, Marokkóhoz, tágabban pedig Afrikához való vonzódása jelent meg, és helyezte merőben új dimenzióba a kontinenst. Amikor a többség a műszálgyártás és az űrkutatás lázában égett, YSL fa- és üveggyöngyökből, rafiából, és egyéb természetes anyagokból kézzel készített kollekcióban mutatta meg a világnak, hogy mi az haute couture lényege.
Yves később is gyakran merített az afrikai – sőt más – országok kultúrájából, díszítőművészetéből, és alkalmazott színes bőrű manökeneket – persze ma már elgondolkodnánk, hogy ez mennyiben kulturális kisajátítás, de az ő szándékai kétségkívül tisztán művésziek voltak.
Pierre Bergé és Karl Lagerfeld filmbeli konfliktusa mélyén a magánéleti-versenytársi ellentét mellett meghúzódik a készruhagyártás és az haute couture közti összefeszülés is, ami a hetvenes években élesen merült fel Párizsban, a művészi kézművesség fellegvárában. A készruhagyártás Amerikából induló tendenciája régóta ostromolta a Chambre Syndicale (az haute couture rendszer szigorú szabályait betartó párizsi divatcégeket tömörítő szakmai kamara) várát, ráadásul a II. világháború után már a fiatalság is inkább ahhoz húzott.
1973-ban sor került arra a divatbemutatóra, amely azóta Versailles-i csata (Battle of Versailles) néven híresült el, mivel a kastélyban rendezték, hogy pénzt gyűjtsenek annak felújítási munkálataira. Ezen 5 francia és 5 amerikai divattervező mérte össze kollekcióit igen illusztris szakmai és gazdasági elit közönség előtt. Yves Saint Laurent is köztük volt, és a végén a hagyományos francia haute couture kénytelen volt elismerni, hogy eljárt felette az idő: az amerikai ready-to-wear designerek egyszerűbb, de stílusos ruhái sokkal frissebbnek hatottak és nagyobb sikert arattak.
Lagerfeld a Chanel előtt épp ebben a készruha-iparban tevékenykedett, míg Pierre Bergé az haute couture egyik legbefolyásosabb személyisége volt. A filmben ezért Bergé érezhetően lenézi Karlt, és próbálja folyamatosan megakadályozni, hogy az új irányzat helyet kapjon a Chambre Syndicale-ban. Mindeközben Lagerfeld végig másra sem vágyik, mint egy igazi haute couture divatházra, az ő szemében még mindig ez a párizsi divat csúcsa.
Ezért győzködi Gaby Aghion-t, a Chloé tulajdonosát is, hogy hadd indítson egy haute couture vonalat a márkánál, ami betörést jelentene az igazi luxusiparba, és persze ezáltal egy német tervező nyerhetne bebocsátást a francia fellegvárba. Mivel azonban a változó világ épp a prêt-à-porter, vagyis a készruha térnyerése irányába halad, Gaby pontosan tudja, hogy ennek túl nagy lenne a költsége, és a csökkenő kereslet miatt egyáltalán nem biztos a megtérülése. Különben is, a nők már nem a ruhapróbákra vágynak, inkább karrierre.
Karl Lagerfeld épp akkor kapja meg az áhított vezető tervezői pozíciót a Chanelnél, amikor már kicsit késő: 1983-ban. Sikerre viszont épp az addigi, készruhagyártásban szerzett tapasztalatai, és az a sokat kritizált képessége teszi, hogy egy márka eredeti stílusába illeszkedve tud alkotni – ahogy ma már látjuk, maradandót. Végül évtizedeken át variálta és aktualizálta a Chanel által bevezetett ruhadarabokat, kiegészítőket, jelképeket, szín- és formavilágot, ezzel viszont olyan jól beégette azokat mindannyiunk tudatába, hogy mára ez a márka lett az (talán az egyetlen), aminek stílusjegyeit álmunkból felkeltve is mindannyian felismerjük.
Eközben Coco-ból a cég egy zseniális ikon imidzsét építette fel főképpen kezdeti, a nők öltözködését megreformáló szerepét (túl)hangsúlyozva (v.ö. neki köszönhetjük a fűző elhagyását… hát nem). Ezzel szemben nem vesszük észre, hogy a márka Karlnak köszönhetően ikonikussá vált designelemei mind az ötvenes évekből származnak, mintha ő soha semmit nem tervezett volna a buklé kiskosztümön és a 2.55-ös steppelt bőr, arany láncból készült vállpántos táskán kívül.
Az elmúlt években Párizsban és Londonban is megrendezett Chanel kiállításon még én is megdöbbentem, hogy mi mindent alkotott ezeken kívül a tervező, pedig a két világháború közötti divatlapokból már addig is nyilvánvaló volt számomra, hogy alig ismerjük a korai Chanelt, és hogy azok a stílusjegyek, amiket ma a márkához kötünk, évtizedekig nem is léteztek, cserébe viszont a valódi Coco sokkal jobb, és lényegesen sokoldalúbb tervező volt. Az biztos, hogy Karl mellett a marketing csapat is csillagos ötöst érdemel a cégnél.
Mindeközben Yves – labilis idegrendszere, drogfüggősége miatt – az évtizedek során egyre kevésbé tudta fenntartani, pláne felülmúlni a kezdeti sikereit. Persze ezeket egy percig sem szabad lebecsülni, ráadásul a márka azóta foglalkoztatott designerei (manapság Anthony Vaccarello) is jóval provokatívabb és frissebb irányt képviselnek, mint például a Chanel. És bár egy tervezőnek hatalmas elismerés, ha retrospektív kiállítást rendez neki a New York-i Metropolitan Museum, azért lehet, hogy jobb, ha mindez már a halála után történik.
Lagerfeld ebben is szabálykövető volt (Karl Lagerfeld: A line of beauty, 2023), míg Yves Saint Laurent esetében az életmű-kiállításra már 1983-ban, a márka 25. évfordulója kapcsán sor került, de ő ezt követően még majdnem 20 évig élt. Pierre Bergé „húzása” mindenesetre bejött, az YSL logónak sikerült túlélnie a névadóját. Lagerfeld is képes volt ugyanerre, csak épp nem a saját divatházával: ő a Chanelt és a Fendit vitte át a 21. századba. Míg egyik tervező 1983-ban visszanézett egy sikeres karrier csúcspontjaira, a másiknak ez az év az addigi kitartó felkészülés után a csúcstámadás kezdetét jelentette.
(Az egyetlen probléma, hogy amint a sorozatnak, ennek a cikknek sem Lagerfeld lett a főszereplője.)
