Kacsó Hanga: „Szerintem a népzene is lehet menő”
Bár Szolnokon született, Kacsó Hanga erdélyi gyökerei a mai napig maghatározóak számára. A népdal, a néptánc szerves része az életének, az előadó-művészet mellett tanítja is a népzenét.
Ezeket láttad már?
Kancsó Hanga számára (tizenhat évesen) a Fölszállott a páva népzenei tehetségkutató hozta el az ismertséget, amelynek köszönhetően több zenei formációban is részt vett, és bejárta a világot. Egy éve egy új szerepkörben is otthonosan mozog, hiszen életet adott egy csodálatos kisfiúnak és anya lett. Kacsó Hanga népdalénekessel beszélgettünk.
Gyerekként még mindannyiunk életének része az éneklés, otthon vagy az óvodában rendszeresen dalolászunk. Nálad is így kezdődött?
Amióta az eszemet tudom, mindig népzene vett körül. A szüleim a házasságkötésük után nem sokkal Magyarországra költöztek egy jobb élet reményében, de a szünidőket rendszerint otthon töltöttük Mezőfelében a nagyszülői házban. A családomról nekem meghatározó élményem az, hogy közösen éneklünk, miközben a nagyapám cimbalmon játszik, és én kislányként arra alszom el minden éjjel.
Mérnök emberként autodidakta módon tanult meg a hangszeren játszani és éjszakákon át kísérte az ilyenkor nagy számban összegyűlt családot. Így ivódott be a sejtjeimbe a zene. Évről-évre egyre később ragadt le a szemem, és titkon azt vártam, hogy az összes dalt elénekelhessem a felnőttekkel, és addig maradhassak fent, ameddig szól a zene.
Tanultál is énekelni?
A hangom egy ideig különösebb képzés nélkül természetesen alakult. Később csatlakoztam egy népdalkörbe, majd konzis és egyetemi tanáraim segítettek a hangom fejlesztésében. Máig emlékszem az első kazettára, amit azzal a céllal kaptam, hogy próbáljam meg legtökéletesebben és leghűbben megtanulni az azon szereplő archív felvételt. Emlékeim szerint egy moldvai gyűjtés volt. Ez számomra kihívást jelentett, nagyon szerettem foglalkozni vele. Nem is akartam felállni, amíg nem úgy szólt, bármilyen bonyolult is volt a felvételen szereplő dallam.
És te addig tényleg nem álltál fel?
Nem bizony. Belső késztetést éreztem, hogy mindenképpen megtanuljam. Külön örömet okozott az is, hogy akcentussal énekelnek, és én értem, pedig akkor hallottam moldvai szót először. Ez nagy motiváció volt. A szüleim mindig, mindenben támogattak, Moldvába is elvittek, hogy magamba tudjam szívni azt a levegőt és népviseletem is legyen erről a helyről.
Gyerekfejjel mit láttál ebben szépnek? Azt, hogy más, vagy hogy különleges?
Én imádtam énekeket tanulni, nem feltétlenül a másság vagy a különlegesség miatt. Határozott örömforrás volt az éneklés és tanulás. Kíváncsi voltam azokra a tájegységekre, azokra az emberekre, az érzéseikre, amiket dalaikban megfogalmaznak. Már akkor is az vágy hajtott, hogy minél több dalt megtanuljak, és ezáltal részese lehessek annak a világnak.
Azt mikor fogalmaztad meg magadnak, hogy ezzel szeretnél foglalkozni? Hogy ez már több számodra, mint az esti családi éneklés?
Nyolcadikos koromban. Szolnokon születtem, a helyi Népdalkörben kezdtem az éneklést, majd a váci Zeneművészeti Szakközépiskolába jártam. Ez mindenképpen nyerő választásnak tűnt. A város is, és az iskola is megfelelően otthonos és szerethető volt. Minden évfolyamon egy osztály indult, mindenki ismert mindenkit, nagyon családias közegben érezhettem magam. Kiváló tanárok foglalkoztak velem és minden időmet a tanulásra szántam, hiszen a kitűzött célom a Zeneakadémia volt. Egyértelműen éreztem, hogy az éneklés az én utam.
Soha nem volt megingás? Vagy érdeklődés, nyitottság másik irányba?
Mindig féltem attól, hogy az, amit eltervezek, és amit szeretnék, vajon egybe esik-e azzal, amit a Jóisten is kirendelt nekem. Mert az utat mindig láttam magam előtt, de hogy az mennyire lesz nehéz vagy kikövezett, az nem mindig volt egyértelmű. De kellő alázattal és kitartással mindent megtettem a cél érdekében.
Nem tudom, szerepelt-e a terveidben, de 16 évesen már a Muzsikás együttessel énekeltél.
Az első Fölszállott a páva énekversenyen ismertem meg őket, és óriási ajándéknak tartom azt, hogy akkor kapcsolatba kerülhettem velük. Azóta is, tehát most már több mint tíz éve együtt zenélünk, és számtalan külföldi turnét tudhatunk magunk mögött. Ez az életemben komoly mérföldkő, és rendkívüli hálás vagyok érte.
Ők egy teljesen másik generáció képviselői. Könnyen összecsiszolódtatok?
Igen. Hiszen azt éreztem a kezdetektől, hogy hasonló lélekkel és érdeklődéssel fordulunk a népzene irányába. A Muzsikás, abban a pillanatban, ahogy megérkeztem, teljes értékű művészként, barátként, zenésztársként tekintett rám. Nekik köszönhető, hogy nagyon fiatalon, csodálatos helyekre jutottam el a világban New Yorktól-Kalkuttáig. Rengeteget tanultam, és a mai napig tanulok tőlük. Azt a színpadi gyakorlatot, amit most én próbálok továbbadni a diákjaimnak, velük és általuk szerezhetem meg.
Maga a műfaj mennyire trendi vagy menő a fiatalok körében?
A kérdés kezdetek óta foglalkoztat. Miért olyan nagy a szakadék azok között, akik rajongva szeretik, és akik avíttnak tartják és lenézik ezt a fajta kultúrát és hagyományt. Szerintem sok mindent lehetne tenni. Még mindig túlságosan elbillen a mérleg a „ciki” irányába. Fontos tény az is, hogy még mindig sokan összekeverik és megfeleltetik a népzenét a magyar nótával, holott két különböző műfajról beszélünk.
Sokat gondolkodom azon, milyen út vezethetne abba az irányba, hogy a népzene megítélésén pozitívan változtassunk széles körben. A POKET gondozásában megjelent egy Zeng a lélek című népzenei zsebkönyv, melynek létrehozásában én is közreműködtem, és aminek a zenei anyaga megtalálható a Spotify-on. Ez például egy határozott lépés a mai fiatalok irányába. Természetesen vannak további terveim a jövőre nézve, amiket szeretnék megvalósítani, annak érdekében, hogy még nagyobb közeget tudjon megmozgatni és bevonzani a népzene.
Soha, senki nem akart elcsábítani a könnyedebb műfaj felé?
De. Kaptam felkéréseket, amelyeket vissza kellett utasítsak, mert úgy éreztem, hogy szívemhez legközelebb a népdalok autentikus előadásmódja áll. Hiszem, hogy így szolgálhatom leginkább ezt a hagyományt, és így mutathatom meg ennek a kulturális kincsnek a valódi értékét.
Adorjáni Bálint színművész a párod. Munka kapcsán ismerkedtetek meg?
Nem, egy szórakozóhelyen.
Oh, pedig azt hittem, hogy lesz ennek valamilyen nagyon romantikus sztorija!
Van is. Az volt benne a romantikus, hogy egyikünk sem tudott a másikról és teljesen ismeretlenül volt kölcsönös az érdeklődés, és tisztán, mindenféle érdek nélkül szerethettünk egymásba.
Miért, te nem jársz színházba?
De, járok, és valószínűleg láttam is a Radnótiban, de olyan fiatal voltam, hogy nem emlékeztem rá. Ő sem tudta, hogy én ki vagyok. Bemutatkoztunk, mint két teljesen idegen ember, aki kíváncsi a másikra. Szerelem volt első látásra. Úgy gondolom, hogy bizonyos dolgoknak rendelt ideje van, ott és akkor kellett találkoznunk. A dologban az volt az érdekes, hogy nem sokkal megismerkedésünk előtt imába foglaltam, és körvonalaztam azt az embert, akit társnak szeretnék magam mellé.
Volt egy határozottan körülírt férfiideálod?
Egyszer egy barátom megkérdezte, milyen férfit szeretnék. Azt feleltem, hogy nem gondolkodtam ezen, csak várom, hogy majd egyszer belép az életembe az a valaki. Na, jó, de milyen legyen? Így aztán megfogalmaztam magamnak, és rá pár nappal ott állt velem szemben a pultnál.
Ez olyan, mint egy tündérmese!
Igen, tényleg meseszerű volt. Nem tudom, ki írta a forgatókönyvet, de elég jól sikerült.
A folytatás is ennyire magától értetődő volt?
Hamar kiderült, hogy nem a véletlen műve a találkozásunk. Éppen akkor jött a második Covid hullám, amikor eldöntöttük, hogy összeköltözünk. Kölcsönösen ajándékként éltük meg az együtt töltött időt.
Később készítettetek egy irodalmi műsort. Gördülékenyen ment a közös munka is?
Igen, de valójában nem is számítottunk másra. Látod, ennek az estnek a létrejötte is egy következő lépés volt, ami más színben képes megmutatni a népzene értékét és változtathat annak megítélésén. Juhász Anna és Asztalos Emese ötlete volt a Petőfi műsor, amiben Bálint verseket mond, melyeken keresztül Petőfi Sándort testesíti meg, én pedig népdalokat és folklorizálódott Petőfi verseket énekelek, megtestesítve általuk a költő életét meghatározó nőalakokat. Szabó Dániel cimbalomművész adja az előadás zenei szövetét. És a prózai válogatás Anna és Emese keze munkáját dicséri. A produkció minden szempontból a „közös gyerekünk”.
És egy másik, egy sokkal, kézzel foghatóbb közös gyerek is van már a családban, a kisfiatok nemrég múlt egy éves.
Igen, aki egyébként már a műsor létrejöttekor is velünk volt: a premieren már a 38. hétben voltam. Izgalmas volt, hogy amit Szendrey Júlia és Petőfi kapcsolatából a színpadon megmutatunk, annak részleteit mi pont akkor éltük át a való életben. Nagyon sokat változtatott rajtam az anyaság, megfigyeltem, hogy még a tanításban is másképp működöm.
Az öröm ugyanaz, de megfigyeltem, hogy minél többet adok a gyerekemnek, annál többet vagyok képes adni a tanítványaimnak is. Hiszek abban, hogy addig kell és érdemes tanítani, amíg a szakmaiságon és motiváción túl, példát és útmutatást is tudsz adni a felnövő generációknak.
