Ismerd meg a Nyitottak vagyunk arcait: interjú Rucz Évivel

Kezdjük a legelején. Mesélj arról kérlek, mi a Te történeted.
Kicsit menjünk vissza 2013-ban. Betöltve a 40-et egy őszi napon elkezdett fájni a mellkasom a szegycsont környékén. Hat napon belül kiderült, hogy hátsófali szívinfarktusom volt, vérröggel megspékelve. Eltelt egy év és szinte napra pontosan egy újabb szívinfarktus következett, majd újabb egy évvel később két egymást követő agyi infarktus.
2015 nyarán fájni kezdett a lábam, és egy három napos érfestés után kiderült, hogy trombózisom volt, amit nem vettek észre. Három napig küzdött az orvos, hogy megmentse a lábam. Sokkoló volt a tudat, pláne egyedülálló anyaként, hogy bármikor elveszíthetem egy végtagom. Majd jött az a bizonyos vasalódeszka, melybe sikeresen belerúgva egy vízhólyag-szerűség lett a jobb nagylábujjamon, és innentől nem volt megállás… Hat hét pokol következett, közeljártam a gyógyszerfüggőséghez, öngyilkos gondolataim voltak. 2015.12.21-én, délután 4-kor betoltak a műtőbe, hogy megszabadítsanak a fájdalomtól. 42 éves voltam ekkor. 2017-ben következett a hasam. Bár mindig jól bírtam a fájdalmat, a hasi fájdalmat nem tudtam leplezni, két nap után mentő vitt a kórházba, ahol 10 nap után kiderült, hogy levegő van a belek között. Egy hatórás életmentő műtétnek köszönhetően 50 cm vékonybéllel lettem rövidebb, illetve sztómazsákot kaptam, mely hat hónapig velem maradt.

Hogy reagált a családod a megváltozott élethelyzetedre?
Egyedülálló anyaként három gyermeket neveltem, a nagyok már kirepültek, az akkor 12 éves Jázmin maradt velem. Ha ő nincs, én sem lennék már. Az iskola mellett mindenben segített. Viszont nagyon sok "barátnak" gondolt ember eltűnt az életemből. Azt szoktam mondani, nem az fáj, hogy elvesztettem a lábam, hanem az emberek embertelensége.

Miből merítettél erőt ezekben az időkben?

Nem miből, hanem inkább kiből. Jázmin lányom megnyerte az élet ezen kihívását. Az amputációnak köszönhetően kicsit szerepet cseréltünk. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi erő lehet egy 12 éves kiskamaszban, és hogy nekem is képes adni ebből a rengeteg kitartásból. Néha elég volt csak egy ölelés. Jázmin nem a csonka testemet látta, hanem az Anyát, és ez is motivált abban, hogy menjek tovább. Hisz túlvoltam már 2 szív és 2 agyi infarktuson, elvesztettem a jobb lábam és még mindig élek. Nem voltam soha nagyon vallásos, de úgy gondolom, van fent valaki, akinek fontos, hogy én itt tegyem a dolgomat.

Mit volt a legnehezebb megszokni az új élethelyzetben?

Így visszagondolva nem okozott különösebb problémát a kerekesszék, hisz a segítségével és segítővel eljuthattam sok helyre. Viszont a mai napig kellemetlen, ha egy nem akadálymentes helyre csak úgy jutok be, ha kerekesszékestől bevisznek. Bosszantó tud lenni, hogy sok helyen hiába van kerekesszékes piktogram, ha a kulcs például a lépcső tetején lévő irodában maradt. Szintén ilyen az utazás, ha nincs emelő az állomáson vagy szimplán nem visz el busz. Megesett már, hogy emiatt nem értem célba.

A Te nevedhez fűződik az első Fogadj el! nap megszervezése, azóta pedig már számtalan akcióban tevékenykedtél. Mi volt az a pont, amikor úgy érezted, itt az idő, hogy felszólalj a mozgáskorlátozottak érdekében?
Azt szoktam mondani, hogy a Fogadj el! Nap a negyedik gyerekem. Belekerülsz egy élethelyzetbe és rádöbbensz, mennyire nem ismeri a többségi társadalom a fogyatékkal élők helyzetét. Sőt, mi, fogyatékkal élők se nagyon ismerjük egymást, nem tudunk egymás problémáiról. Ez indított el az úton, hogy megrendezzem az összfogyatékossági rendezvényt. Nulla tapasztalattal, de annál nagyobb hittel vágtam bele, és mivel szeretném, hogy hiteles legyen az esemény, minden évben érintetteket vonok be a szakemberek mellett. Eddigi vendégeink voltak Sors Tamás paralimpikon, Iain Lindsay volt brit nagykövet, Surányi Judit az RCM alapítója, Hirtling István Jászai Mari díjas színművész. Jó magam részt vettem és felszólaltam a Szolidaritási sétán, a Lépjünk, hogy léphessünk egyesület és a TASZ közös petíció átadásán. Egyik nagy sikerem, hogy a helyi uszodát akadálymentesítették.

Mikor, hogyan kapcsolódtál be a Számít a történeted kampányba? Nagyon sokszínű, izgalmas csapattal dolgozhatsz itt együtt. Mit tanultál ezektől az emberektől?
Mások hívták fel rá a figyelmemet, és rögtön jelentkeztem. Inspiráló olvasni ezeket a hétről-hétre megjelenő történeteket, nagyon jó látni, hogy a kis dolgok is hatalmas sikert érhetnek el, és milyen sok ember tesz azért, hogy a kirekesztett társadalmi rétegeket felemeljék és elfogadják. Ez olyan munka, ami lehet, hogy csak hosszú évek múlva lesz eredményes, de ha mi, kisemberek nem teszünk érte, vajon ki tenne?

Mit üzensz azoknak, akik hozzád hasonlóan felnőttkorban válnak mozgáskorlátozottá?
Úgy gondolom, embere válogatja, hogyan lehet elfogadni és boldogan élni egy adott helyzettel. Kicsit másképp kezdjük el látni a világot, ami körülvesz és igen, néha sírni tudna az ember. Lehet a feladást is választani, de akkor annyi minden új dologról maradnánk le. Amit én javaslok, az az, hogy tanuljunk meg új dolgokat, mozduljunk ki, amikor csak lehet, soha ne felejtsünk el nevetni, akár saját magunk "bénázásán" is. Az amputáció után nem volt egyszerű látni, megérinteni a csonkot, de ma már büszke amputáltnak vallom magam, aki így szereti a testét. Arról nem is beszélve, hogy megismerkedtem olyan emberekkel, akikkel biztos nem kereszteztük volna egymás útját, ha nem vesztem el a lábam. Ez az én történetem.