"Amikor elkezdtem magamat megszeretni, akkortól a világ is másképp tekintett rám" - Interjú Mosolykával

Nyáron csörgött a telefonom és nagy meglepetésemre Mosolyka hívott, hogy elmesélje, hat év forgatás, elő- és utómunkák után elkészült a Mosolyka - Majd helyett MOST című filmje, amit férjével, Sankóval, és Vékony Zoltánnalhárman rendeztek. Benne a magyar színházi élet és filmszakma színe-java - Csuja Imre, Nyertes Zsuzsa, Udvaros Dorottya, Mácsai Pál, Oszvald Marika, Szalai Kriszta, Szabó Győző, Kállay Molnár Péter, Faragó András, Hais Dorka és testvére, Hais Fruzsina - sőt még a Tankcsapda gitárosa is. Elküldte a linket, megnéztem a filmet és bizony nem mindig maradt szárazon a szemem. Visszahívtam, hogy beszélgessünk egy kicsit a filmről és az életéről. Amikor felvette a telefont, egyedül volt otthon, a hangja kicsit rekedt volt, de ugyanolyan lelkes és vidám, ahogy azt tőle megszokhattuk. A férjének Budapesten volt dolga, ő pedig éppen náthától szenvedett.

Nem félsz ilyenkor egyedül lenni Siófokon? A filmben van egy jelenet, amikor szintén csak egy közönséges náthával küzdesz, de aztán a fulladási roham nagyon komolyra fordul…

Nem vagyok izgulós, feltalálom magam a helyzetekben. Ha most történne ilyen, szólnék ennek a cuki portásnak a házunkban. (nevet) Nem érzem gyengének magam amiatt, ha segítséget kell kérnem. Abban hiszek, hogy az emberek többségében jók és segítenek. Régebben gondot okozott egy megfázás, nehezen vettem a levegőt, de azóta sok mindenen változtattam és olyan rosszulléteim, mint amilyeneket a filmben láttál, már nem fordulnak elő. Évekkel ezelőtt voltak utoljára.

Tizenöt évesen került a kezedbe az a zárójelentés, amelyben két-három évet jósoltak neked az orvosok. Hogy voltál képes ezt a félelmetes hírt tinédzserként feldolgozni?

Akkor azt hittem, ez életem legrosszabb napja. Egycsapásra omlott minden össze. Korábban elképzeltem a jövőmet, hogy feleség leszek és anya és hogy milyen pályára megyek majd… de ekkor hirtelen azt éreztem, hogy vége. Semmi nem fog megvalósulni, mert meg fogok halni. Ekkor már csak az apukám élt. Anyukámat tizenhárom éves koromban veszítettem el. Mielőtt meghalt áttétes rák miatt, ő is kerekesszékbe került. Azt éreztem, ha az ő hitével nem sikerült életben maradnia, akkor nekem hogyan sikerülne? Lázadni kezdtem. Haragudtam a világra, hogy elvesztettem az anyukámat és kicsapongó tinédzserként éltem két évig, aki nem tornázott, ellenben ivott, cigizett és bulizott. Anyukámról a filmben érintőlegesen esik szó, mert a film az elmúlt hat év köré épült, néhány visszaemlékezéssel. Anyuval töltött időmről a Te döntesz című bestseller könyvemben írtam.

Hogy lehet az, hogy sokáig nem tudatosult benned, hogy az állapotod folyamatosan romlik az orvosok szerint? Gyerekkorodban még tudtál járni…

Másfél évesen vették észre, hogy nem úgy mozgok, mint más kisbabák. Hét évesen kerültem kerekesszékbe. Eleinte volt egy speciális kocsi, amibe időnkét beültem, de hét évesen váltani kellett. Amikor bekerültem a kerekesszékbe, az megkönnyebbülés volt. Könnyebben jutottam el mindenhova és buli volt. A barátaim is annak vették. A húgommal az volt az egyik kedvenc szórakozásunk, hogy egy lejtőn raliztunk le együtt. Játék volt és szabadság. Felnőttként jöttem rá, hogy akkor mit vesztettem el: a szabad mozgásomat. Az volt a megrázó pillanat, amikor erre rádöbbentem. Ma már úgy élek, hogy tudom, hogy akadhat nehézség is az életemben, de minden nap fantasztikumok is történnek. Az, hogy itt lehetek ebben a testben, láthatok, szerethetek, érezhetek az mind csoda. Arra szoktam gondolni, ha az életemet szenvedve élem meg, akkor a szüleim feleslegesen tették meg értem azt a rengeteg erőfeszítést. Akkor eldobom magamtól ezt az egészet. Én szeretek élni. Millió csodát tudok mondani, amit imádok.

Mondj egyet!

Imádok csókolózni! (nevet) Azt hiszem tizennégy éves voltam, amikor először csókolóztam és azóta imádom! És szeretek táncolni is! Az még a lázadó korszakomból maradt meg. Tizenöt-hat évesen azt hittem, hogy attól élek, hogy bulizom. Heti három-négy buli biztos volt. Akkor még volt ZP és Morrison’s 1. - ott törzsvendég voltam.

Ne haragudj meg a kérdésért, de oda hogy jártál le? A Morrison’s egy pinceklub volt komoly lépcsősor vezetett le.

A kidobók már vártak. Messziről megismertek, ami ugye nem volt nehéz. (nevet) Odaálltam a lépcsősor elé és hallottam, ahogy lekiáltottak a többieknek, hogy “Megjött a táncos lábú, vigyétek le!” - és akkor jöttek a többiek és levittek. (nevet) Ha baráti társasággal mentem, akkor meg ők vittek le.

Smink: Czopkó Nóra

Fotó: Annoni Zita

És mikor jött az életmódváltás?

A szerelem hozott vissza. Eldöntöttem, hogy márpedig tornázom, élni akarok és sokáig fogok élni. Most már a harminc is elmúltam…

A testi korlátozások nélkül élő emberek is komoly mélypontra tudnak jutni lelkileg. Te hogyan tudod kezelni, amikor mentálisan kiborulsz és mellé ott van még az adott fizikális korlát is?

Egyszer, amikor nagyon kiborultam, akkor egy barátnőmnek azt mondtam: “Tudod, mi zavar a legjobban? Hogy nem tudom becsapni az ajtót!” És mit mondott a barátnőm? “Tudod mit, Fannus? Köss rá egy kötelet és rántsd be!” (nevet) Amikor komolyabb dolog van és elkap a depi, akkor nagyon tudok sírni, bekuckózom és rengeteget alszom. Az utóbbi években inkább szakmai segítséghez fordulok és beszélek a terapeutámmal.

A sorstársakkal való beszélgetések nem segítenek ilyenkor?

Sokáig szándékosan kerültem a hasonló helyzetben lévő emberek társaságát és nem kerestem a kapcsolatot velük. Valószínűleg azért, mert saját magammal nem tudtam szembe nézni, ők pedig tükröt tartottak nekem. Nem volt kerekes székes barátom. Aztán egyszer olyan szituációba kerültem, hogy kénytelen voltam eltölteni egy kis időt egy kerekesszékes emberrel, aki aztán hazavitt a saját autójával. Akkor értettem meg a saját helyzetemet, hogy tévedés és hiba valakit az alapján megítélni, hogy kerekesszékes-e vagy nem.

Érezted már, hogy ki vagy szolgáltatva a férjednek, Sankónak?

Éreztem, volt már ilyen és ezt a filmben is próbáltuk megmutatni. Sankó is ki tud fáradni és nem mindig rózsaszín romantika az egész kapcsolatunk. Van, hogy a világ végére kívánjuk egymást, de aztán a világ végén rájövünk, hogy a másik nélkül nem világ a világ. Amióta ismerem Sankót, elkényelmesedtem, mert ő egy igazi védelmező férfi, aki mellett teljes biztonságban érzem magam. De ezeket a perceket is szeretem, amikor nincs itthon, mert ilyenkor énidő van és utána jobban hiányzunk egymásnak.

Volt más Sankó előtt?

Két komolyabb kapcsolatom volt Sankó előtt, a többi - apukám szavaival élve - “semmi komoly, csak futó kaland.” (nevet) De senkinél sem éreztem azt a totál elfogadást, mint Sankónál. Egy ideig inkább szerető voltam, akit mikor kettesben voltunk szerettek, de más emberek előtt nem vállaltak fel. Próbáltam megtalálni a szépséget abban a szerepben is, de egy kicsit becsaptam magam. De szerintem, mind férfi, mind női oldalon hálásak lehetünk az exeknek, mert valahol általuk formálódtunk és általuk találjuk meg a párjainkat. Ma már én is hálás vagyok annak a fiúnak, akiről azt hittem akkor, hogy életem szerelme, hogy megcsalt vagy elhagyott, mert akkor sosem ismerhettem meg volna ezt a tökéletes pasit, aki itt van most nekem.

Volt egy jelenet a filmben, amikor romantikusan ringatóztok a csónakban Sankóval, de szemet vetsz egy helyes fiúra, aki a parton a vitorlását szereli. Megnézed most is a jó srácokat?

Persze! Megnézem, hogyne! Álszent dolog lenne, ha azt mondanám, hogy nem. Sankó is megnézi a lányokat. Sőt, van egy exe, akivel találkoztam is már. Nagyon szimpatikus lány, külföldön él, beszélgettünk és nem úgy néztem rá, hogy ő együtt volt a pasimmal. Az egy korszak volt. A férjem a múltjával együtt a férjem a jelenben.

A filmben többször elhangzott, hogy szeretnétek egy kisbabával gyarapítani a családotokat. Hogyan áll ez a valóságban?

Az örökbefogadás felé orientálódom inkább és Sankó is egyetért ebben. Még nem szültem, de azt gondolom, hogy az nem egy gyalog galopp… Lehet, hogy a testemet ettől a kihívástól megkímélném, bár az orvosok biológiailag lehetségesnek tartják a szülést a helyzetemben. Ha természetes úton várandós lennék, akkor vállalnám a kockázatot, mert mindig arra gondolok, hogy mi lett volna, ha szüleim nem vállaltak volna engem, mert kiderül a születendő gyermek betegsége a terhesség alatt. Azt gondolom, hogy meg kellett, hogy szülessek. Azzal, ha örökbe fogadnánk egy gyermeket, azzal segítenénk is, mert annyi gyermek van árván, akik megérdemelnék a szeretetet és a családot. Nem csinálok elvi kérdést abból, hogy nem mi lennék a biológiai szülők.

A filmben sokak kedvence, Csuja Imre alakítja az édesapádat, akinek a karaktere nagyon meghatározó a filmben, gyakorlatilag a harmadik főszereplő mellettetek. Nyilván megkérdőjelezhetetlen szakmai rutinja miatt nagyon hiteles a játéka, de valahogy úgy érzem, hogy emberileg is közel kerültetek egymáshoz - elhiszem, hogy ő az apukád. Valóban hasonlít apukádra - aki a filmet sajnos már nem láthatta - a karaktere, személyisége?

Az első jelenet, amit felvettünk, amikor fekszik az ágyon és szólok neki, hogy Apcus!, ahogy akkor szólt hozzám, megérintett, puszit adott, az pont olyan volt, mintha apukámmal lettem volna. Akkor le is kellett állnunk a forgatással egy kicsit, mert érzelmileg nagyon felkavart és megérintett, hogy újraéltem az életemnek azt a jelenetét. Pedig nem is kapott előzetes instrukciókat tőlem… Csak elolvasta a forgatókönyvet, apukámmal sem találkozhatott. Én hiszek a családállításban, mármint megtapasztaltam, hogy mikre képes ez a dolog és azt éreztem, mintha Imre apukám energiájába beleállt volna. Ez meg is maradt a valóságban is. Egyszer le kellett mondanom egy látogatást, mert beteg voltam és pontosan azt mondta nekem a telefonba, ahogy apukám mondta volna annak idején: “Jól van, gyógyulj meg nekem!” Azon kaptam magam, hogy összemosódott számomra az ő jelensége és az apukám. Néha a film valósága és az igazi valóság között tudatosan kellett különbséget tennem.

Mennyi a filmben a valóság és mennyi a fikció?

Azt mondhatom, hogy 98%-ban a valóság. Bizonyos jelenetek pontosan úgy zajlottak le, ahogyan azt a filmben látod. Nagyon jegyzetelős vagyok és a nagyobb sztorikat lejegyzeteltem szó szerint. Egy dolgot nem tudtam leírni, a lánykérést, mert annyira izgatott voltam, hogy csak annyira emlékszem, hogy igent mondtam. Valahogy a filmnek ebben az ominózus jelentében, a dialógusban fel is cserélődött egy fontos mondat, hogy „Leszel a társam, míg dobban a szívem?” A filmben ezt én mondom, pedig valójában ezt Sankó mondta akkor nekem. Persze vannak tömörítések - néhány eseményt úgy mutatunk be, mintha egy napon történt volna, de valójában több nap eseményei - erre szükség volt, hogy feszesebb legyen a forgatókönyv.

A személyiség szerinted számít abban, hogy mennyi segítséget kapsz?

Szerintem nagyon számít, hogy mit sugárzunk ki magunkból. Addig, amíg szerencsétlen lánynak éreztem magamat, addig valahogy ezt tükrözte vissza a világ. Akár a pasizás területén is. Amikor elkezdtem magamat megszeretni - és kihúztam magamat büszkén - a világ is elkezdett így tekinteni rám. Volt egy nagyon jó pasi, aki csakis dögös csajok társaságában mutatkozott és kinéztem magamnak. Úgy tekintettem rá, mint egy kihívásra és eldöntöttem, hogy meghódítom. Sikerült és a mai napig büszke rám. Bárkinek bemutatott, sétált velem az utcán - felvállalt. Szóval nagyon fontos, hogy mi hogy érezzük magunkat a saját bőrünkben. Nagyon fontos, hogy először magunkat kell helyretenni. Ha egy nő úgy közeledik egy férfihoz, hogy ki van éhezve a szeretetre, az egy szipolyozó piócának tűnik, aki nem vonzó. De ha bárki jól van a testében és az életében és imád élni, az viszont vonzó és arra tapadnak a pasik.

Amikor a motivációs beszédedet tartod, akkor mindig más a témád, más dolgokról beszélsz?

Általában a történetek mindig ugyanazok. Ezért is éreztem magam egy idő után kiégve ezen a téren - mert amíg másnak mindig újdonság volt, amiket mondtam, addig nekem már nem. Amikor azt éreztem, hogy már nem vagyok annyira jelen a sztoriban, csak mondom, akkor el kellett mennem szünetre. Még ha hatással van is a hallgatóra, nem az igazi.

Mindig nagyon csinosan öltözöl. Reggelente te mondod meg Sankónak, hogy mibe szeretnél felöltözni?

Be kell vallanom, hogy egy ideje veszi nekem a ruhákat Sankó és olyan cuccokat kapok, amiket magamtól nem is választanék, mert ő megveszi a különleges darabokat. Számtalan esetben volt, hogy azt mondtam, hogy ‘na én ezt fel nem veszem!’, aztán belebújtam és rájöttem, hogy tényleg nagyon jó darab. Mostanában nem nagyon vásárolgatok, mert megváltozott a dolog - bennem. Azt értékelem, amim van és egyébként egyre jobban szeretem a lezser, kényelmes darabokat.

Ez egészen úgy hangzott, mintha egy kaliforniai lány mondta volna… Voltál már ott?

Már jártam többször is Kaliforniában kezelésen, Meir Schneidernél San Franciscóban. Ez a férfi az öngyógyítás egyik guruja. Azt hiszem kilencvenöt százalékban megvakult és ezután én ültem a kocsijában és vezetett. Visszahozta a saját látását egy speciális mentális-fizikális terápiával, amely masszázst és különféle gyakorlatokat tartalmaz.

Készen van a film, de azt nehéz elképzelni, hogy most hátradőlsz és pihensz. Mi a következő terved?

Nem tudom, milyen távlatokban gondolkodom. Mindenképp szeretném megírni az Én döntök című könyvet, ami a Te döntesz! folytatása lesz. Itt szeretnék élni Siófokon és remélhetőleg lesz köztünk egy gyermek is. Azt képzelem el, hogy pár év múlva már sétálok. Közben pedig minden nappal egyre büszkébb vagyok a ráncaimra, mert jelzik, hogy még mindig ÉLEK.

Vida Virág