„Még nem jött szembe velem olyan színházi szerep, amiért beáldoztam volna a szabadságomat” - interjú Miller Dáviddal

Gyerekkorodban versenyszerűen sportoltál: úsztál, vízilabdáztál, ugyanakkor vonzott a színház is, olyannyira, hogy volt idő, amikor minden tanítási napodat ott töltötted. Mi adta meg a végső lökést, ahhoz, hogy a színészetet válaszd?

Mindig is gyanítottam, hogy ez lesz az én utam. A sport nem okozott már örömet, mert egyre kevésbé jöttek a jó eredmények. Időközben egyre inkább elkezdett vonzani a színészet: éreztem, hogy valamikor erre a pályára lépek, de nem tudtam, mikor.

A szüleid, a szintén színész Miller Zoltán és Ullmann Mónika milyen hivatást képzeltek el neked?

Anyukám szerette volna, hogy sportoló legyen belőlem, de amikor elmondtam neki és apukámnak, hogy inkább a színészet felé venném az irányt, mindketten rábólintottak, mert örültek annak, hogy olyasmit szeretnék csinálni, ami boldoggá tesz. Nem is igen adtak tanácsokat a színészetet illetően, hiszen gyerekkorom óta eleve sok mindent magamba szívtam, figyeltem, hogyan csinálják a szüleim. Talán a legfontosabb lecke, amit tőlük tanultam, és amit nagyon komolyan veszek, az a magánélet szentsége. Azt vallom, hogy a kamerán kívüli életem csakis rám tartozik. Ezt persze nagyon nehéz megvalósítani egy olyan világban, ahol már szinte elvárják, hogy kitedd az életed a kirakatba, de próbálom okosan használni a közösségi médiát, és képes vagyok meghúzni a határokat.

A London School of Dramatic Arts-on tanultál színészetet. Úgy hallottam, rendkívül gyakorlatias képzést zajlik itt.

Valóban így van. Szerettem, hogy szinte soha nem ücsörögtünk egyhelyben – mindig állva folyt a munka. Minden reggel közösségi feladatok vártak ránk, amik arra sarkalltak, hogy figyeljünk a másikra, hangolódjunk egymásra. Nem az volt a legfontosabb, hogyan mondasz el egy Hamlet-monológot, hanem, hogy koncentrálj a társaidra, a csapatra, s azt próbáld interpretálni, amit a másiktól a gyakorlatok során kapsz.

Egy filmszerep kedvéért tértél vissza...

Ez volt a Csupó Gábor által rendezett Pappa Pia.

Aztán jött A tanár című sorozat, a 200 első randi, az Alvilág, a Jófiúk, a Mellékhatás, de említhetjük az Aladdint is, melyben énekhangod kölcsönözted a címszereplőnek. Színtársulathoz egyelőre még nem szerződtél. Ezek szerint kevésbé bírod a röghöz kötöttséget?

Szívesen játszanék színházban, lett volna és lenne is rá lehetőségem, de még nem jött szembe velem olyan szerep, amire azt mondtam volna, hogy beáldozom a szabadságom, és leszerződöm egy társulathoz, arról nem is beszélve, hogy kőszínházzal forgatásokat egyeztetni minden, csak nem egyszerű. A határozott időre szóló projektmunkákat nagyon szeretem, és ha úgy vesszük, most is társulathoz tartozom: az RTL Magyarország egy remek közösség.

Hogy musicalszínészként próbáld ki magad, nem volt evidens? Vagy inkább úgy vagy ezzel, hogy kiéled te magad a saját zenekaroddal?

Nem akarnék csak azért musical színész lenni, mert apukám is az volt. Mint említetted, énekeltem Aladdint, vannak zenei ambícióim. Bár a zenekarunk már nem létezik, szóló dalaim viszont jönnek ki folyamatosan, és egyre több közreműködéshez kérnek fel. A musicallel is az van, mint a kőszínházzal: még várok azokra a szerepekre, amikért érdemes lemondanom sok más lehetőségről.

2020 márciusától az RTL Klub Reggelijének lettél az egyik műsorvezetője, ugyanebben az évben elkezdted vezetni az RTL Most!- on a Mit nézel? című műsort, és mostanában az X-Faktor házigazdájaként is láthatnak a nézők. Néha olyan dolgokat is be kell vállalni a szórakoztatásért, amik komfortzónán kívül esnek. Nem tartasz attól, hogy egyszer olyanná válsz/változtatnak, amilyen igazából nem is vagy?

Nézd, vannak olyan emberek, akiktől bármit kérnek, megcsinálják. Én próbálok ügyesen balanszírozni: engedek a produkciók elvárásainak, de udvariasan elutasítanám, ha valami olyasmire próbálnának rábeszélni, ami távol áll tőlem, vagy amivel nem tudok azonosulni. Az RTL Klubos munkáimról eddig csak jót tudok mondani. Ha néha feszegetni is kell a határaimat, azt én önfejlesztésként fogom fel.

„Sokáig komoly önértékelési problémákkal küzdöttem” – nyilatkoztad korábban egy online orgánumnak. Eléggé megdöbbentem ezen a kijelentéseden, és azt kérdeztem magamtól: Ez a srác tényleg nem úgy látja önmagát, ahogy egy egész ország? Vagyis jóképűnek, karizmatikusnak, tisztelettudónak és értelmesnek?

Mindig is voltak, és a mai napig vannak önértékelési problémáim. Sokáig nem tetszett, amit a tükörben láttam. Önkritikája mindenkinek kell legyen, de az én esetemben ez már olyan mértékű önmarcangolásba csapott át, hogy fizikai tünetekkel járt. Mára sikerült eljutnom arra a pontra, hogy lefaragtam valamennyit az önostorozásból. Igyekszem azt sulykolni magamba, hogy elég jó vagyok, s hogy az időnként érkező bántó beszólások mögött valószínűleg jó adag irigység lapul.

Az említettek mellé nyilván nem egyszer megkaptad azt is, hogy biztos csak azért találnak meg bizonyos munkák,mert a szüleid is színészek.

Persze. Ezért tanultam a színészetet Londonban. Ott senki sem tudta, kik a szüleim. Azt szeretném, hogy az alapján ítéljenek meg, amit én teszek a karrieremért.

A konfliktusokba egyébként beleállsz?

Ha a menedzseremet és egyben jó barátomat kérdeznéd erről, akkor ő azt mondaná, abszolút konfliktuskerülő vagyok, de ezzel én nem teljesen értek egyet. Azokba a konfliktusokba szeretek beleállni, amelyeknél valóban azt érzem, hogy igazam van, s hogy megéri felemelni a szavam. Az intelligens vitákat szeretem, szívesen hallgatom meg mások véleményét, és van, hogy elfogadom, ha valami jobb, mint ahogy azt én gondoltam. Egyébként egyáltalán nem vagyok agresszív ember, kivéve, ha vezetek. Akkor kijön belőlem az állat.

Számos tetoválás látható rajtad. Traktáljalak azzal a kérdéssel, hogy milyen történetek kapcsolódnak hozzájuk? Csak azért kérdezem így, mert én rettentően unom, ha mesélnem kell a sajátjaim keletkezéstörténetéről.

Én sem szeretek róluk beszélni. Ez is egyfajta intim dolog számomra. Mindegyik tetoválásomnak megvan a maga története, és nem mindegyik vidám. Vannak, amelyek a szorongásaimmal kapcsolatosak. Úgy gondoltam, ha magamra varratom őket, segíteni fognak a feldolgozásban. És így is lett. Emlékeztetnek a harcaimra, és erőt adnak ahhoz, hogy elérjem a végső céljaimat. Például a teljes önelfogadást és felesleges dolgok elengedését.

Szerző: Jónás Ágnes