„Még mindig elavult információk élnek az emberek fejében a vakságról” - Interjú Klabacsek Dániellel
Klabacsek Dánielt nem olyan fából faragták, hogy könnyen lemondjon álmairól és céljairól. Hosszas, kitartó munkája és keresgélése után azonban most végre megtalálta a helyét a Baltazár Színház új társulati tagjaiként.
Ezeket láttad már?
Mióta érdekel téged a színészet?
2007 óta. Voltak egyéb alternatíváim is, érdekelt például az informatika, de az elsődleges célom mindig az volt, hogy színész legyek. Ebben nagyon sok támogatást kaptam, és végül így sikerült elvégeznem egy színészképzést a Főnix Drámastúdióban.
Mi történt 2007-ben, hogy akkor meghoztad ezt a döntést?
Hallottam egy interjút Szabó Máté rendezővel, aki a példaképem lett. Az embersége, az elhivatottsága, a szakmai hozzáállása elemi hatást gyakorolt rám. Akkor úgy éreztem, hogy szeretnék hasonló munkát végezni, mint ő, hasonló lelkesedéssel.
Milyen volt a Főnix Drámastúdióban tanulni?
Fogyatékkal élni, vaknak lenni nagyon sokszor megnehezíti, hogy az ember elérje a céljait. Ahogy sorstársaim közül sokan élnek, úgy én nem szerettem volna. Mindig meg akartam mutatni, hogy ki tudok törni abból a helyzetből, amit a társadalom rám kényszerít, a társadalom pedig időről időre be akarta nekem bizonyítani, hogy csak betanított munkákat vagyok képes elvégezni. De a színészet engem nagyon komolyan érdekelt, és nem az amatőr, hanem a profi színészet. Ez volt az álmom, és ezért tényleg tenni akartam. Sok helyet megpróbáltam, mire eljutottam ebbe az iskolába, volt, ahol meghallgatás nélkül utasítottak el. A Főnix Drámastúdió egy alapítványi színiiskola, három éves képzést ad, az igazgató úr pedig nagyon nyitott volt, és habár még sosem dolgozott vak diákkal, nem félt felvenni engem. Volt beszédtechnika, mozgásszínészet, akrobatika, hangképzés, színészmesterség órám – nagyon intenzív három év volt, sokat tanultam ott.
Születésedtől fogva látássérült vagy?
Én azt mondom, hogy igen, mert így a legkönnyebb elmagyarázni, ám ez a gyakorlatban nem teljesen igaz. Koraszülött voltam, és emiatt, meg sok más dolog miatt romlott le a szemem, de ötéves koromig gyengénlátó voltam. Viszont erre egyáltalán nem emlékszem, színemlékem sincs – a színek nem jelentenek számomra többet annál, hogy bizonyos helyzetekben ne válasszak belőlük rosszat, de különben teljesen hidegen hagynak. Ezek miatt én vígan azt mondom, ha kérdezik, hogy született vak vagyok. Nem rendelkezem azokkal a problémákkal és hiányokkal, mint azok, akik korábban láttak, és emlékeznek rá, milyen volt. Én elmondhatom, hogy szerencsére nem tudom, mit veszítettem.
Gyakran gondoljuk azt, hogy mi, akik a többségi társadalomhoz tartozunk, tudjuk, hogy milyen hátrányokkal jár fogyatékkal élni. Szerinted reális kép él ezzel kapcsolatban az emberek fejében?
A többségi társadalom tagjai jellemzően nem tudják, hogyan éljük az életünket. Sokan még most azt hiszik, hogy csak a rádió mellett ücsörgünk naphosszat. Közlekedéskor sokszor teszik fel azt a kérdést idegenek, hogy miért nem kísér el engem valaki oda, ahova épp megyek. Pár fiatal vak barátommal arról beszélgettünk nemrég, hogy ennek az egésznek köze lehet ahhoz is, hogy a rendszerváltás után a társadalom ugyan elkezdett foglalkozni a fogyatékkal élőkkel, de rosszul, és még mindig ezek az elavult információk élnek az emberek fejében a vakságról. Én például nagyon sokszor érzem azt, ha egy színész vakot játszik, hogy nem pontos. Erre számlatan példát tudnék felsorolni, de a lényeg az, hogy legalább egy kis utánajárást igényelne, ha valaki ilyen szerepet szeretne játszani.
Hogy kerültél a Baltazár Színházhoz?
Az első hullám időszakában hívtam fel – Szabó Máté és Csőre Gábor javaslatára, akiktől tanácsot kértem – Elek Dórát, a Baltazár Színház igazgatóját. Találkoztunk egymással, elmondtam, mit szeretnék, hogy komolyan ezt szeretném, ő pedig felvett. Ezt a felvételt egy meghallgatás előzte meg, ahol Dóra kíváncsi volt a képességeimre, tulajdonképpen rám – így lett a Baltazár a munkahelyem.
A társulat új előadásában, A világot tartó oszlopokban már szerepelsz. Milyen volt az első próbafolyamatod a Baltazárban?
Nagyon szerettem az elejétől a végéig az egészet. Fárasztó volt, mint minden próbafolyamat, de volt sok nagyon vidám pillanata is. Annyira élveztem, hogy odamentem egyik nap, elkezdtünk próbálni, és mire észbe kaptam, vége lett.
Miről szól az előadás?
Rólunk szól. Mindenkiről. A bensőnket mutatja meg, arról beszél, hogy érdemes hinni valamiben, és hogy mindannyian a világ részei vagyunk, mindannyian tudunk tenni azért valamit, hogy ez egy jobb hely legyen. De ez csak a spirituális része, a gyakorlatban sok mindenről szól: a családon belüli erőszakról, a problémás vadászatról, az ökoszisztéma felborulásáról – tehát a világ legnagyobb dilemmáiról, és arról, hogy ez a mi akaratunkkal és erőbefektetésünkkel, ha mindenki hozzá tesz egy kicsit, hogy jöhet helyre.
És mit jelent ez az egész számodra?
Ami engem megfogott ebben, az leginkább a családon belüli erőszak témája, mert sajnos nekem is volt benne részem, és érdekes volt látni a benne felbukkanó ismerős motívumokat, és azt, hogyan jöhetnek helyre a dolgok. Ez egy kis megnyugvást adott nekem, a segítségével sikerült valamit magamban lezárni. Szóval a személyes életemben is segített nekem az előadás.
Milyen szerepet játszol benne?
Egy falut személyesítek meg, a neve Újtikos. Ez a szereplő a tipikus magyar mentalitást jeleníti meg: nem fogadja szívesen a hozzá látogató idegeneket, főképp, ha külföldiek.
Mi a legjobb neked abban, hogy színész vagy?
Hogy színészként tudok valamit adni az embereknek. Ha valaki eljön, és megnézni A világot tartó oszlopok című előadást, és közben nem arra gondol, hogy mi volt a munkahelyen, vagy mit főzzön vacsorára, hanem tetszik neki, amit csinálok, élményekhez jut a színházban, és végül azt mondja, akármilyen az életem, ma érdemes volt felkelni, akkor már megérte. Adni, megosztani magunkból valamit másokkal, leírhatatlanul nagyszerű dolog.
