"Egy nő, aki valóban megtestesíti a feminizmust" - interjú Bódis Krisztával az Istenhegy-trilógiáról
Bódis Kriszta dokumentumfilm-rendező, író és aktivista egy igazán ambiciózus projektre vállalkozott: feldolgozni Tüdős Klára életét és munkásságát, három valós eseményeken alapuló regényben. Tüdős, akit sokan az első magyar feministaként tartanak számon, életében több művészeti ágba is belekóstolt, aktív volt a református gyülekezetében, és bármilyen nehézség elé állította az élet, kiemelkedő emberséggel és megrendíthetetlen önazonossággal vette az akadályokat. Bódis Kriszta most az ő és a századfordulós ikon életének hasonlóságairól és a a trilógia első kötetétéről, a Kisasszonyképzőről mesélt.
Ezeket láttad már?
Mi volt az, ami megfogott Tüdős önéletrajzában?
Tüdős Klára végigélte a századfordulót és a két világháborút, 1980-ban halt meg; emlékszem kisgyerekként még láthattam a református gyülekezetben, ahová jártunk. Nagymamám akkoriban nagyon sokat mesélt róla, ez az az időszak volt, amikor azok az asszonyok, akik kegyvesztettek lettek az előző rendszerben betöltött társadalmi hovatartozásuk miatt, megértették egymást. Nem véletlenül volt meg otthon a Csizma az asztalon, Tüdős önéletrajzi visszaemlékezése.
Ami leginkább megfogott az életében, hogy a tettei mennyire hitelesek tudtak maradni. Az ostrom alatt, 43-ban Wallenberggel dolgozott együtt és végig menekülteket bújtatott az Istenhegyi villájában – ezért is lett Istenhegy a trilógia címe.
Tüdős lett volna az első feminista? Miért fontos, hogy a mai Magyarországon újra megismerjük a történetét?
Tüdős életében rengeteg olyan dolgot megvalósított, ami nőként botránynak számított: jelentkezett az Iparművészeti egyetemre; fölfedezte magának az improvizatív táncot, ami csak akkor született, de ő már szabadiskolát akart nyitni; férjhez adták, de el is vált. Tüdős korában a nők másodrendű állampolgárok voltak, megkérdőjelezték a tehetségüket, egy nő nem lehetett más csak „dilettáns”.
Ezekkel a bélyegekkel megélni, hogy igenis egyenjogú vagyok és képes vagyok megvalósítani az álmaimat, nagyon nehéz lehetett. Igazából nem mondanám rá, hogy feminista – inkább úgy gondolok rá, mint egy nőre, aki valóban megtestesíti a feminizmust, anélkül, hogy bármilyen mozgalomnak a részese lett volna. Amikor feminizmusról beszélünk, tág értelemben a női emancipációért való kiállást értjük ezalatt; úgy gondolom nőként az egész életünk erről szól.
Tudtál azonosulni Tüdős sokoldalúságával?
Ami igazán közös bennünk az ez a sokoldalúság, a művészettel való kapcsolatunk. Másrészt én, aki a 20.században nőttem fel és most a 21.században öregszem, gyakorlatilag ráismerek ugyanazokra a küzdelmekre. Az ellenállás halványabb, vagy strukturálisan más, de nőként egyértelműen jelen van a küzdelem: hogy mindig egy kicsit többet kell bizonyítani.
Mozgalmárabb vagyok Tüdős Kláránál, feministának tartom magam, mert néha nem elég megélni a magad útját, és önmagadként bizonyítani, hanem fontos kiállni a nőkért is úgy általánosságban. Tüdős Klárához ebben is tudtam kapcsolódni, az egymásra odafigyelésben, a másokért való cselekvésben.
Mesélj egy kicsit a Van Helyed Alapítványról, és hogy ez hogyan hatott a munkásságodra!
Huszonévesen elmentem egy cigánytelepre, és ott szembesültem azzal, hogyan szakad szét Magyarország: hogy a roma nemzetiségűek, akik a legnagyobb magyar kisebbég is, vagy a halmozott hátrányokkal élő emberek mennyire alul reprezentáltak, mennyire nem értünk semmit ezekből a világokból. A szegénységről, a szegregációról, a megbélyegzettségről. Ez a tapasztalás arra késztetett, hogy ezzel foglalkozzak és ne a saját karrieremet építsem – hogy átadjam a pozíciót és a lehetőséget. Ma már a Van Helyed Alapítvány úgy van felépítve, hogy a kismamák által magzati kortól egészen pályára állásig, fiatal felnőttként patronáljuk a gyerekeket a családjaik és közösségük bevonásával, mindennap biztonságos környezetben teszünk elérhetővé lehetőségeket: a tudást, a kultúrát, az alkotást, a sportot. Ezek mind létfontosságúak, hogy egy ember megtalálja magát, és kibontakozhasson az életében.
A művészetnek van társadalmi szerepe. Azoknak az alkotói pozícióba emelése, akik nem férnek hozzá kulturális élményekhez, elengedhetetlen ahhoz, hogy egyenlő esélyekről beszéljünk. Mindebben rokonságot érzek Tüdőssel, akinek ez a fajta társadalmi felelősségvállalása az embermentésben valósult meg.
Az az időszak, amiben Tüdős élt kifejezetten terhelt volt, de mégis tudott élni, jót tenni, olyan csapásirányt nyitni a nőknek, amit ma már alapként kezelünk.
És pontosan ezért lett trilógia. 1919-ig tart az első rész, kiskorától kezdődig egészen addig tart, amíg férjhez kényszerítik.És ebben az időszakban is mennyi minden történik! A felvilágosodás, a találmányok kora, a modernitás, a századforduló kísérletező irányzatai, a kultúra kibontakozása. Ahogyan a háborúba, az acsargó villongásba belecsúszott az ország majd a teljes világ, és ebben a helyzetben milyen könnyen elveszítjük a kontrollt az életünk fölött és a valóságérzetünket. De Tüdős életéből látszik, hogy akár mekkora a káosz, nem mindegy, hogy hogyan viselkedünk ebben a történetben, mert nem mindegy hogyan hatunk a környezetünkre. És bár csak makroszinten tudjuk befolyásolni az eseményeket, de ezek mind összeadódnak, hiszen az egyénfejlődés szempontjából fontos: Hogyan lesz valakiből valaki?
Akkor ő egy modern példakép, száz évvel korábbról.
A könyv végén fel is tesszük a kérdést, hogy akkor tulajdonképpen ki volt ő? Divatdiktátor? Táncosnő? Író? A helyes válasz pedig az, hogy egyik sem, de tulajdonképpen mindegyik. Az az elképesztően érdekes, hogy ő hogyan vált ezekké.
Hol látod magad a Kisasszonyképzőben?
Vannak a regényben olyan motívumok, amelyek fontosak számomra; például, hogy a roma szereplők, ne sztereotip módon jelenjenek meg. Sosem beszélünk arról, hogy a romák történelme hogyan fonódik össze más nemzetek történelmével, a magyarokéval is. Mit engedünk meg magunknak, mi az, ami már kolonizáció vagy kisajátítás?
Hogyan folyt az alkotói munka?
Két és fél évvel ezelőtt kezdődött. Nagyon komoly kutatómunka van mögötte, rengeteget olvastam. Volt előttem a valóság, a források, elkezdtem az nagynénéim századelői írásait is feldolgozni, a családi gyűjteményen keresztül meglátni a korszakot. Láttam magam előtt a teljes élettörténetet. Mivel már egyszer megírta a visszaemlékezéseit, olyat könyvet akartam írni, ami az életműve mellé helyezhető, kiegészíti, gazdagítja a róla való tudást. Azért használok szó szerinti idézeteket tőle, mert hitelesítik a csomópontokat, hogy ezeket nem én találtam ki, tényleg ilyen fordulópontok határozták meg az életét.
Ez egy nagyon érzékletes világ, tele kultúrtörténeti finomsággal. Ezt úgy kell felépíteni, hogy lehet az olvasó nem tudja mi az a splansetes fűző, vagy nem ismeri a korszak társadalmi osztályait, de ennek a kornak van egy milliője és azt kell átadni, mintha ott lennénk. Ez egy igazán nagy kihívás, hogy hogyan tudom az érzést, a hangulatot, a látványt átadni. Szándékosan használtam korabeli szavakat, mert az agyunk úgy működik, hogy ezeket emlékekkel, élményekkel, hangulatokkal kapcsolja össze a fejünkben: megértjük, anélkül, hogy tudnánk mit jelent. De olyan utalások és áthallások vannak a szövegben, amelyek konkrét szerzőkhöz és művekhez köthetők.
Milyen érzés volt Tüdős bőrébe bújni?
Az én írói technikám a nagyon mély empátia, zsigerekig ható átélés; mert amikor teremtesz egy világot, akkor tényleg úgy érzed, hogy az van, létezik.
Én beszélgetek magamban Tüdős Klárával, abszolút vele vagyok még most is, ha látnád a lakásunkat, Tüdős Klárától van „feldúlva”: mindenhol a korszakkal kapcsolatos könyvek, újságok hevernek. Szinte átszővi az életemet, akkor is jelen van, ha éppen utazom Ózdra vagy teljesen mást csinálok – most értettem meg, hogy mit gondolt Flaubert azalatt, hogy „Bovaryné én vagyok”.
Tüdős Klárával még csak most kezdődött igazán a közös utatok, a trilógia befejeztéig még biztosan veled lesz. Azutánra is vannak tervek?
Remélem, hogy film lesz majd később. Az is lehet, hogy írok egy önéletrajzi regényt.
Megihletődtél?
Inkább bátorságot gyűjtöttem. Az önéletrajz írásához mindenképpen kell hozzá egy komoly hátralépés, hogy egyáltalán a kifejezés formáját megtaláld.
Mit adott neked az életműben való elmerülés?
Most kicsit visszatértem az irodalomba. Volt egy döntésem, hogy az egyéni karrieremet építem, vagy más utat választok. Író nem úgy lesz valaki, hogy az olvasói azt mondják rá, vagy hogy otthon ül a kis kardigánjában és ír, miközben kint esik a hó. Egy írónak turnéznia kell, és én ezt luxusnak tartottam. Úgy éreztem nekem több feladatom van, ezzel nem prédikálni akarok, mert a feladatokat tudatosan magamra vettem. Nem feláldoztam az életemet – én odaadtam. És én ezzel teljesen rendben vagyok. Ezzel együtt mondom azt, hogy nagyon jó most visszatérni. Rajta vagyok az úton, amiben ki tudok teljesedni. Sok olyan visszajelzésem van, hogy az alapítvánnyal a munkánk sorsfordító tud lenni.
Nem szeretem, amikor azt mondják nekem, hogy én segítek – én nem segítek az embereken, mert a “segíteni” kifejezésben van valami lekezelő és egyszeri, mintha a jó cselekedet kipipálni való dolog lenne. A másik emberért tenni és a társadalmi felelősségvállalás az a mindennapjaink része kell, hogy legyen. Akkor vagy jó állapotban, amikor elgondolkozol: Vajon jó úton járok?
Csibra-Kaizler Tamara
