´Inspiráló, hogy egy 95 éves nő, akitől 18 évesen mindent elvettek, nem szomorkodik´- interjú Cuhorka Emesével

Hogyan kezdődött a közös munkátok? Miért téged választott Szabó Réka Éva partnerének?

Réka látott valamilyen hasonlóságot Évában és bennem. Én pedig nagyon megörültem, mert sajnos a nagymamám már nem él, de hiányzott az a fajta kapcsolat, amit az ő generációjukkal ki tudtam alakítani. Nagyon furcsa, hogy nagymamám halála után magamtól már nem kerestem a kapcsolatot ezzel a generációval. Izgatottá tett, hogy belép az életembe egy ilyen korú ember. Ebből az lett, hogy négy éve ismerjük már egymást és barátság alakult ki köztünk. Nem nagymama-unoka kapcsolat, hanem női barátság. Ő nem egy hagyományos értelembe vett néni. Ő ugyanolyan, mint én, csak egyszerűen nagyon sok minden történt már vele és az évek alatt a teste megváltozott. Soha nem kért ki magának extra tiszteletet, egyszerűen csak annyi a különbségünk, hogy neki sokkal több története van, amit el tud mesélni.

Végül kiderült számodra, hogy mi volt az a hasonlóság, amit Réka látott köztetek?



Külső tényezőként valószínűleg azt látta, hogy a két magas, nyúlánk nő. Én tipikusan azt éreztem először, mint amikor nagyon össze akarnak hozni valakivel és azt mondják, nagyon hasonlítotok. Ilyenkor az ember ösztönösen arra koncentrál, hogy mi az, amiben nem hasonlít a másikra. Sok dologban mások vagyunk, de az emberekhez és a tárgyakhoz való viszonyulásunk nagyon hasonló. A humorunkban és a nyelvezetünkben is rengeteg hasonlóságot fedeztem fel.

A próbafolyamatok köré épül a film, az pedig egyértelmű, hogy különleges, lelkileg is megterhelő tréningeket láthattunk…



Szerencsére akikkel én dolgozom, sosem a saját víziójukat próbálják meg ránk erőltetni. Ebben a próbafolyamatban is mindig közösen hoztunk döntéseket. A legnagyobb kihívás az volt, hogy Éva még sosem lépett színpadra és hogy 90 éves volt. Rékának és nekem is természetes volt, hogy egy élő előadáshelyzetet szeretnénk, amiben bőven van tér az improvizációra. de érdekes volt azzal találkozni, hogy egy olyan embernek, aki sosem volt színpadon, mint Éva, ez ijesztő tud lenni, s ahelyett hogy a szabadság-érzetét segítené, bizonytalanságot hoz. Az, ami nekem az otthonos, hogy egy másik emberrel keretek között improvizálhatok, számára akkor félelmetes gondolat volt. Érthető módon szerette volna olyan keretek között tudni az első színpadra lépését, melyeket pontosan ismer. Nyilván attól is félt, hogy valamit elfelejt, ezért úgy kellett kialakítani az előadást, hogy ő maximálisan biztonságban legyen, hiszen akkor tud leginkább önmaga lenni. Semmiképpen sem szerettük volna, hogy a színpadi helyzet egy szerepet hozzon létre. Azt szerettük volna, hogy abban a mesterséges környezetben, ami a színház tud lenni, Éva önmaga lehessen, és ehhez teljes biztonságérzet kell.

Legfontosabb a hitelesség - interjú a Curtiz című film producerével

Legfontosabb a hitelesség - interjú a Curtiz című film producerével

Akkor mondhatjuk, hogy a te felelősséged volt, hogy Éva biztonságban érezze magát?

Igen. Fontos volt, hogy érezze és elfogadja, hogy bármikor tudok neki segíteni a színpadon. Ehhez a legkevesebb, hogy az ő szövegét is tudom. De testének jeleit, mimikáját is ezer idegszállal kell követni, mert tudnom kell, hogy jól van-e az előadás során, vagy lassítsunk, vagy igyon vizet, vagy ma egyszerűsítsünk. De ez nem is az előadás része, ez olyan mint egy háttérmunka a nyílt terepen. Nem cél ezt láttatni, hiszen Éva az életben sem egy olyan ember, aki segítségre szorul, aki mögött folyamatosan ott kell lennie valakinek. Nagyon erős, önálló ember. Akinek, ha leesik a zsebkendője, nem engedi meg, hogy felvedd. Ő úgy érzi még egy ilyen apróság is tréning számára és éppen ennek köszönhetően nem érzi magát öregnek, kiszolgáltatottnak. Ezt az előadásban is így szerettük volna bemutatni.

Fiatalként milyen érzés volt Éva által megismerni az öregedés folyamatát?



Én mindig is iszonyúan nagyvonalú voltam az öregedéssel kapcsolatban. Most sem tudok azonosulni azzal, amikor Éva azt mondja, hogy neki már bizonyos testrészei nem szépek, ezért például már nem vehet fel rövid ujjút. Én nem így látom őt. Amikor először próbáltunk Évával táncteremben, négy évvel ezelőtt, akkor még a járás jelentette számára a legnagyobb problémát. A hosszú folyosó, és a nagy terem. Hihetetlen hogy ha valamiről lemondasz, az elhagy. Míg ha valamivel újra foglalkozni kezdesz, akár 90 évesen, az visszajön és fejlődni fog. Így azóta sokat javult a járása. Az első próbán, ahogy a táncterembe lépett, átérezhető volt, hogy mi az, hogy öregszik a test. Szerette volna betölteni tánccal az egész próbatermet. Csak beszélt, beszélt, hogy mit kéne, hogy kéne, de legszívesebben ugrált volna, cigánykerekezett volna. A mozgás élménye ott volt a fejében, de a teste már nem tudta ezeket megvalósítani. Ekkor döbbentem rá, hogy ezt nekem táncosként is nagyon nehéz lesz megélnem, bármennyire is idealizálom, objektíven mégiscsak ez az öregedés.

Ez félelmetes számodra?

Ez igen. De az, amit a hozzáállásán látok, az nagyon inspiráló. Hogy idősen nem feltétlenül az elhatárolódás, bezáródás, a sajátnak vélt határaim védelme vár rám. Ő nem hagyta, hogy a lehetőségei bezáródjanak, hiszen ha valaki egészséges vágyat érez az élet iránt, az folytonos változékonyságával állandó rugalmasságot kíván ahhoz, hogy izgalmas legyen, és újabb, addig ismeretlen boldogságokat hozzon. Ő folyamatosan új lehetőségeket keres. Szellemileg folyamatosan fejlődik, vannak kérdései és olyan témákhoz is hozzá tud szólni, ami ma a 20-30 éveseket foglalkoztatja. Nem a múltban él és nem siratja a múltat.

Annak ellenére, hogy szomorú életeseményeket dolgoz fel a film, mégsem letargikus. Ad valamit a nézőnek….



Ez pontosan az, amit Éva nagyon jól csinál. Ő nem azért mond el egy történetet, hogy attól rosszul érezd magad. Elmeséli olyan részletesen, ahogy csak szeretnéd, de közben azt is elmondja, hogy most itt vagyunk, itt kell boldognak lennünk, és nem ragadhatunk a múltban. Hihetetlen lendület van benne, engem is mindig lelkesít és ez a darabon és a filmben is érződik. Mindenképpen inspiráló, hogy egy 94 éves nő, akitől 18 évesen minden elvettek, nem szomorkodik, hanem kihozza a maximumot az életéből!

Milyen érzés volt első kézből, olyan embertől hallani a holokauszt borzalmairól, aki átélte?

Szándékosan nem olvastam az első könyvét, amiben erről is ír, a próbafolyamat előtt. Nem tudtam róla semmit, nem akartam előre tudni. Szerettem volna, hogy a története abban a ritmusban és formában bontakozzon ki előttem, ahogyan most szeretné velem megosztani. Minden egyes alkalommal, amikor mesélt, úgy éreztem, megszólalni sem tudok, kérdezni se tudtam semmit. Nehéz volt egy-egy ilyen próba után hazamenni. Olyankor hogy hosszú ideig sétáltam, hogy kitisztuljon valamennyire a fejem.

A filmben láttuk a próbafolyamatot, de mi történt egy-egy próba után, amikor hazamentél?

Megterhelő volt lelkileg. Viszont Éva sosem akart nyomasztani. Mindig próbálta feloldani, amitől néha csak még súlyosabb lett, hogy még ő akar könnyíteni az én szívemen. Sok idő kellett hozzá, hogy megtanuljam helyén kezelni az érzelmeimet. Most már 85 előadáson vagyunk túl. Számomra az első 60 volt lelkileg nagyon megterhelő. Éva számára pont ellenkezőleg. Azt mondja, az utóbbi időben kezdte újra intenzíven átélni a fájdalmat.

A világnézetedet befolyásolta?

Nagyon erős történetek kerültek a fejembe. Nem akarom mindenhol a rosszat látni, nem szeretném leegyszerűsíteni a jelen történéseit és ezáltal párhuzamot vonni bármilyen történés között. De nagyon sok olyan szempontot adtak számomra a történetei, melyekkel korábban nem rendelkeztem. Nekem nem tartanak fegyvert a fejemhez, nem ölik meg a családtagjaimat, nem mondják meg hogy hol nem élhetek többé. Mégis ezek mindig köztünk vannak, figyelni kell az emberek közötti konfliktusokat, mielőtt valami visszafordíthatatlan rossz történik.

Martin Garrix túlvan egy bokatörésen és teljesen megváltoztatta az életszemléletét

Martin Garrix túlvan egy bokatörésen és teljesen megváltoztatta az életszemléletét

Miután megnéztem a filmet, sokat gondolkodtam azon, hogyan helyeztétek új perspektívába a nőiességet…



Talán azért, mert egy kilencven év körüli nőre sajnos általában nem használják a nőiesség fogalmát. Mindig azt mondja, hogy 73 éves koráig senki ne mondja magára, hogy öreg. Szerinte 73 éves kor után számíthat öregnek az ember testileg. Én azt érzem a környezetemen, hogy van egy nagyon erős társadalmi szuggesztió, hogy legyél hamar öreg. Egy 40-50-60-70 éves nő nem öreg, csak úgy kell magát éreznie, valamiért erre hergeljük egymást, még az én kortársaim is, elképesztő. Lehet 93 évesen is annyit mozogni, amennyit csak tudsz, lehetnek vágyaid, érdekelhet hogy mit kommunikálsz a testeddel, és lehetsz jó partner. Amíg élünk, addig tehetünk azért, hogy boldogok legyünk, hiszen van rá lehetőségünk.

Milyen érzés volt benned az egyes bemutatók után?

Óriási bennem a feszültség, hogy biztonságban lemenjen az előadás. Amikor Németországban játszottuk az előadást, az nagyon különleges volt. Éva németül mondta a szövegeit az előadásban, mert gyerekkorában szülei arra is gondot fordítottak, hogy megtanuljon németül. Állva tapsoltak neki a németek. Ott volt a levegőben történelmünk összes szégyene.

Mi miatt várod legjobban a filmet?

Mikor elkészült a Sóvirág előadás, sajnáltam, hogy nem fért bele minden, amit Évából megéltem. Kimaradtak nagyon fontos történetek, létformák, nevetések, melyek ugyanúgy Éva személyiségének a részei. Szerencsére ezek közül soknak lett helye a filmben.

A létezés eufóriája filmet itt megnézheted!