´Hogyan lehetett apró gyerekeket tűzbe dobni?´

Ami április 16-a után következett, arra nincs magyarázat. A deportálások, a gettóba zárás, az embertelen körülmények közé kényszerített, a mindennapos zaklatásnak kitett érintettek százezerszámra a nagyszüleink, dédszüleink szomszédai, munkatársai, ismerősei, és barátai voltak, vagy épp a mi családunk tagjai. Mégis jelentősebb ellenállás nélkül, az állami szervek tevékeny közbenjárásával a társadalom tétlenül nézte, ahogy honfitársaikat százezerszámra hurcolják el a halálba, bánnak velük emberhez méltatlanul. Ezen változtatni nem tudunk, a mi dolgunk az emlékezés, hogy emlékezzünk az áldozatokra, és arra, hogy hogyan juthattunk odáig, hogy a gyűlölet és a közömbösség politikája egy országot, országokat gyűrjön maga alá, és a társadalom tétlenül nézze, hallgatólagosan elfogadja, vagy tevékenyen elősegítse, hogy tömegeket gyilkoljanak meg valamilyen vélt vagy akár valós különbözőségük (?), másságuk (?) miatt.

A kolozsvári jogász, és sikeresen induló színpadi szerző, Kornis Ottó viszonylag hamar, 1945 végén kiadta Füst címen a visszaemlékezéseit, hogy aztán majd` 75 évre feledésbe merüljön. Szerencsére, vagy leginkább egykori dörnhaui lágertársának, Erdélyi Lajosnak köszönhetően, a Mentor és Minerva kiadásában újra elérhetővé vált ez a fontos memoár. Kornis beszámolója az utolsó kolozsvári estéjétől indul, amikor már tudja, hogy a gettóból másnap a szüleivel ő maga is elindul az ismeretlenbe, és ott végződik, hogy csaknem egy évvel később, 1945. májusában kitárul a dörnhaui láger kapuja, de sok társával ellentétben Kornis nem tudja mosollyal fogadni a szabadulását.

Kornis Ottó: Füst, Mentor Könyvek Kiadó-Minerva Művelődési Egyesület Kiadója, 2019

Kornis Ottó: Füst

Aligha lehet úgy holokauszt-beszámolót olvasni, hogy ne éreznénk, hogy súlyos teherként nyomja a mellkasunkat a történet, hogy ne nyelnénk a könnyeinket. Kornis pontos, érzékeny megfigyelőként és visszaemlékezőként idézi fel az elhurcoltatás, a lágerélet állomásait, azt, hogyan foszlott semmivé a reménykedés. Hogyan lett a gettóból a vasútállomásig megtett út a reményvesztés újabb stációja, amit az út mellett hagyott bőröndök jeleznek. Milyen sokként hat számukra, amikor Kassán egyértelművé válik, hogy elhurcolják őket az országból. Aztán Auschwitz-Birkenau, ahol elveszíti a szüleit, és a 42. oldalon azt gondoltam, hogy képtelen leszek tovább folytatni az olvasást:

"Szétkapcsolódott a kezünk, és elváltunk egymástól. Apám is meg én is szinte megbűvölten teljesítettük a parancsot, ő balra ment, én pedig jobbra. Néhány pillanatig még éreztem kezének melegét, aztán ez is elmúlt."

De Kornis könyve azt is megmutatja, hogy milyen furcsa és megmagyarázhatatlan az ember, hogy bár mindentől megfosztják, de mégis képes menni tovább, és mégis, túl az utolsó pillanaton, képes hinni és élni akar. Aztán jönnek más lágerek hol jobb, hol rosszabb körülményekkel, hol könnyebb, hol nehezebb munkával, betegséggel, a túlélés nehéz praktikáival. És érdekes módon nem a sok szörnyűség késztet később egy hosszabb megállásra, hanem az az epizód, amikor a rengeteg borzalmon átesett foglyok beszélgetését idézi fel Kornis, akik arról társalognak, hogy hogyan fognak élni, ha vége lesz a háborúnak. Nem is feltétlenül azért, mert előre tudjuk, hogy a beszélgetésben résztvevők jó része nem fogja megélni a felszabadulást, hanem sokkal inkább azért, mert ma nagyon sokat beszélünk róla, hogy hogyan fogunk, hogyan kellene élnünk a járvány után. Születnek erről már most elemzések, eszmefuttatások, és megvallom én is valahol titkon azt gondoltam, hogy a mostani szenvedések után talán okosabban, értelmesebben fogunk élni. Kornis könyve azonban erős figyelmeztetés. Sikerült-e tanulnunk bármit is a holokausztból? Vagy egyáltalán a második világháborúból? Ha valamikor, akkor 75 évvel ezelőtt, nem csak a láger foglyai, de valószínűleg milliónyian reménykedtek abban, hogy a háború, a holokauszt, az atombomba után értelmesebben fogunk élni. Valószínűleg a legtöbben erre vágytak, de vajon sikerült-e? Tény, hogy legalább Európa történetének legbékésebb korszaka következett ezután, de a gyűlölet egyáltalán nem múlt el, az összetartás helyett, különösen az utóbbi időben, a széthúzás szólamai tűnnek erősebbnek. És az értelmes, jobb életbe az is beletartozna, hogy szolidárisabbak legyünk, vagy például az is, hogy embereknek ne kelljen rettenetes körülmények között nyomorognia, éheznie, szomjaznia. Mindezektől pedig nagyon messze vagyunk, sajnos.

A Füst megrázó beszámoló, de nem holt szöveg, beszél velünk, szembesít a jelenünkkel, arra késztet vizsgáljuk meg a saját életünket, a saját valóságunkat. Arra mutat rá, hogy emlékezni kell, és az emlékezet nem a múltunk, hanem a jövőnk miatt fontos:

"...és látom, most is látom az égen terjengő hatalmas füstfelleget, a füstöt az égen, amint elterpeszkedik felettünk, a láger felett, egész múltunk és az egész jövőnk felett, hogy sötét árnyékát rávetítse egész életünkre"

Kornis Ottó csak négy évvel élte túl a felszabadulást, 1949-ben mindössze 38 évesen Budapesten hunyt el.