Az új Harry Potter-könyv maga a csendes luxus, és ezt be is bizonyítjuk
Tudtad, hogy 25 éve jelent meg az első Harry Potter könyv? Na és azt, hogy idén október 10-én volt a világpremiere az új megjelenésnek? A GLAMOUR egy héttel korábban kapta meg ezt a vizuális csodát, amit úgy vártunk, mint a roxforti baglyot a hírrel, hogy végre felvételt nyertünk a Roxfortba. Nem csalódtunk, és el is mondjuk, miért.
Ezeket láttad már?
Nem mondom, hogy nem olvasnám szívesen Harry Potter kalandjait felnőtt auror korában is, elvégre ez a srác 11 éves kora óta mágnesként vonzza a szuperhősöknek járó izgalmakat. Az új Harry Potter könyv, a Harry Potter Varázsalmanach nem regény, mégis mindent tud, amivel megigéz és nem enged el - ráadásul rajongóknak szóló hivatalos kézikönyvként vállalkozik arra, hogy részletgazdag módon bontsa ki azt a kontextust, amiben a HP univerzum felépült.
Főszerepben a vizualitás
Emlékszel még, milyen szívmelengető volt olvasni Bogar bárd meséit JK Rowling illusztrációival? A Varázsalmanach ennek a non plus ultráját adja, miután hét illusztrátor dolgozott azon, hogy a több száz oldal minden egyes négyzetcentije olyan legyen, mint egy műalkotás. Ráadásul hét teljesen különböző stílus simul össze, hogy még csak véletlenül se unj rá, vagy érezd mesekönyv-szerűnek. Weitong Mai kínai-kanadai művésznő stílusa mondjuk pont hordozza utóbbit, de a borongós őszi napokon kifejezetten jólesik elmerülni abban a meleg színpalettában, ami annyira jellemző rá.
Nekem személyes kedvenceim voltak azok az oldalak, amiket Tomislav Timic készített: tollrajzai elképesztően részletgazdagok, melyekben igazi slow élmény elveszni. Főleg a különböző terek megalkotásában erős: általa érezheted magad otthon a jó öreg Odúban vagy Dumbledore irodájában. De ott vannak még Olia Muza rajzai, ami néha maga az őskáosz - kivéve, amikor azonnal karácsonyi hangulatba hoz. Igen, a Varázsalmanachban egy egész oldalpárt szenteltek a karácsonynak.
Ami külön szimpatikus, és azonnal magával ragadott a könyvben, az az illusztrátorok bemutatása: fotó helyett egy-egy rajz állt tőlük keretbe foglalva - a rövid, szöveges névjegy mellett -, amiből azonnal képet, de minimum ízelítőt kapsz a stílusukról. Ráadásul igazi nemzetközi csapatmunka ez a könyv: Pham Quand Phuc vietnámi származású, Louise Lockhart angol, Olia Muza ukrán nemzetiségű könyvillusztrátor, míg Weiton Mai kínai-kanadai művész, aki jelenleg Londonban él. Micsoda modern és nyitott fordulat ez ahhoz képest, hogy Chris Colombus rendező ideje alatt, vagyis az első két mozifilmen a 2000-es évek elején még kizárólag angol színészek és szakemberek dolgoztak.
A könyv, amiben még a tartalomjegyzék is varázslatos
Elsőre alig esett le, hogy amit nézek, az a “kötelező útmutató”, vagyis a tartalomjegyzék ebben a könyvben. Ugyanis itt sem spóroltak a vizualitással. A könyv hét fontos fejezetből áll (micsoda mágikus, mesebeli szám, ami ráadásul megegyezik a könyvsorozat köteteinek számával is), melyek vagy az egyes szereplőkre koncentrálnak, és árulnak el róluk olyan dolgokat, amit eddig nem feltétlenül tudtál, vagy a varázsvilág ünnepeibe engednek betekintést nyerni. De külön fejezetet kaptak a mágikus terek, a varázsigék és bájitalok, az intézmények vagy a különböző varázslények is. Kicsit úgy tudnám leírni, mint egy-egy fiókot, amit mindig is szerettél volna kihúzni a Harry Potter könyveket olvasva, de sosem volt rá tered vagy időd, mert már sodort is tovább a történet.
El lehet veszni egy könyvben felnőttnek, amiben alig van szöveg?
Gyönyörűnek gyönyörű, ezt már az első pillanatban konstatáltam. A legnagyobb kérdés számomra mégis az volt, képes-e arra a Varázsalmanach, amire gyerekkorom legfontosabb olvasmányélménye, a Harry Potter képes volt. Legyen szó bármilyen narratíváról, azt akkor tudjuk igazán élvezni, ha megadja a feszültséget és a feloldást, hiszen konfliktusra és intrikára, izgalmakra kondicionálták az agyunkat Homérosztól kezdve Oscar Wilde-on át Angela Carterig.
Megtanultuk élvezni, ha mindent elvesznek a hőseinktől, ha a küszködéseiken keresztül mi is kitartunk és tanulunk valamit, vagy egyszerűen csak képesek vagyunk elviselni a veszteséget, és azzal együtt élni. A felemelkedés sokszor nem más, mint visszatérés a kiindulási pontba, mégis happy endként tekintünk rá. De mi történik akkor, ha nincsenek meg a történetmesélés klasszikus mélységei és magasságai? Mi van a katarzissal?
Nos, az Varázsalmanach katarzisa az, hogy mélységeiben és apró részleteiben merülhetünk alá régi kedvenc történetünk hátterében és kontextusában, anélkül, hogy bármitől is félnünk kellene. Leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor találkozol egy régi, gyerekkori barátoddal, akivel ráérősen sétáltok a múltban, és végre van időtök és teretek elmélyülni abban, ami történt, mindezt úgy, hogy intellektuálisan és érzelmileg is elég érettek vagytok. Ismered a másikat, és ezt élvezed, de élvezed azt is, hogy menet közben rengeteget változtatok.
Annál is inkább, mert a művészek egyáltalán nem akartak megfelelni a korábbi Harry Potter-reprezentácikónak (gondolj a filmekre, a levélpapírokra és HP univerzum merchandise figuráira, melyek az elmúlt két és fél évtizedben a retinánkba égtek), és saját élményeik alapján mutatták be Harry-t, Ront, Hermione-t és a többieket. Kicsit régi, kicsit új, kicsit ismerős, kicsit első találkozás, kicsit mégis a sokadik összeborulás.
Hogy megadja-e a regények "most azonnal fel akarom falni" élményét? Nem, de nem is ez a célja. Hogy nosztalgikus visszatérés lesz-e a Harry Potter-generáció számára? Határozottan. Ahogy arra is rávezet, hogyan kell gyors felfalás helyett lassan, ráérősen ízlelgetni. A Varázsalmanach igazi csendes luxus a maga műfajában.
