„Érezze úgy a néző, hogy a jelenléte lényeges!” - interjú Éry Franciskával
Ahogy készültem az interjúra, az jutott eszembe, hogy Éry Franciska már ahhoz az alkotóművész nemzedékhez tartozik, akinél tényleg nincsenek határok. Megszoktuk, hogy előadóművészek repkednek a világban, és persze alkotók is szoktak külföldön vendégszerepelni, de hogy világpolgárként ne csak létezzen az ember, de kedvére alkothasson is, az számomra Franciska rendezői életútját látva igazolódik. Beszélgetésünk apropója, hogy a fiatal rendező Londonban OffWestend-díjat nyert Charles Gounod A véres apáca című operájából készült előadásával, melyet a Gothic Opera társulata mutatott be.
Ezeket láttad már?
Fiatal színházcsinálók ritkán fordulnak az opera felé. Azt gondolnánk, ehhez a műfajhoz meg kell érni. Hogyan jött a késztetés az opera rendezéshez?
Édesanyám és a nagyapám vitt mindig a budapesti Operaházba, kicsi koromtól kezdve. Hamar megtetszett az opera világa, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer a munkahelyem lesz. Négy évvel ezelőtt, egy workshopon vettem részt a Covent Garden-i operaházban, ahova színházi rendezőket hívtak meg, hogy nézzenek meg egy próbát. Pár perc alatt világossá vált, hogy ezzel akarok foglalkozni. Még sosem voltam szerelmes, de azt hiszem, a szerelembe eséshez tudnám hasonlítani a pillanatot. Sok minden van az operában, amit a színházban hiányolok: például, hogy az énekes megannyi technikai és művészeti részletre odafigyel, a rendezői instrukción túl is. Szeretem, hogy az opera mindig nagyobb, mint az élet, még ha kamaradarabról is van szó. Gyorsan kell gondolkodni, dönteni, mert az időd nem csak a tiéd, hanem a karmesteré, karigazgatóé, nyelvtanáré, az épületé is, és még sorolhatnám. Ez a műfaj jó terep az együttműködésre: a zene és a dráma egymásra felelgetnek, rengeteg emberre van szükség hozzá. Az ego nem szárnyalhatja túl a produkciót. Egyébként örömmel cáfolom, hogy a fiatal színházcsinálók ritkán nyúlnának operához: rengeteg fiatal művész dolgozik azon, hogy áthelyezze az operát (klasszikust és kortársat egyaránt) a huszonegyedik századba.
Londonban élsz, de nem vesztetted el kapcsolatod a magyar szcénával. Mennyire különbözik az ottani színházi világ a hazaitól?
Nem tudom, lehetséges-e az angol, sőt, csak a londoni palettát egyben bemutatni, és ugyanígy gondolok a magyar színházra is. Inkább azt mondanám, hogy problémák, feszültségek és hiányosságok mindenhol vannak. Londonban talán több nyílt call-out van, és több a szabadúszó is, mint Magyarországon. Könnyen adódik lehetőség új emberekkel dolgozni, de értelemszerűen a konkurencia is nagyobb. Megfordítom: sokan vagyunk, akik fiatalon kint tanultuk meg a mesterségünket, és szívesen dolgoznánk itthon. Az a kérdés, milyen különbözőséget látnak bennünk a hazai intézmények, ami miatt ez csak ritkán valósul meg.
Esetleg van különbség az inspirációs forrásokban? Mi mindenből merítesz?
A zenék, filmek, sorozatok, divatbemutatók, festmények, szobrok, performanszok, videójátékok, sőt, a költészet és a könyvek is, vagy egy jól sikerült beszélgetés – mind inspirálnak. Elindulunk reggel, még a munkába sem értünk be, máris rengeteg színházi akciót láttunk. Terekből inspirálódom leginkább, szeretem az építészetet, a városfejlesztést, érdekel a tömegközlekedés. Kíváncsi vagyok arra, milyen utat tesz meg a néző, mielőtt megérkezik az előadásra, amit rendezek. Ez mind a színházi élmény része. Talán ezért fekszik jól a helyspecifikus színház is. Sosem voltam könyvbújós rendező, és mindig irigyeltem azokat a kollégákat, akik évekig kutatnak, olvasnak egy téma feltárása során. Nekem véletlenszerűen jön az ihlet. Most fejeztünk be egy operát Luxembourgban, ami az éjszakai bulizásról és a nemi erőszakról szól. Itt például egy síugró inspirált, aki olimpikonként tériszonyos lett, és egyik napról a másikra nem tudott már többet ugrani. Ez a történet volt az egyik kiindulópont a trauma megjelenítéséhez.
Nagyot szólt itthon a pandémia idején rendezett Hamlet-előadásod, legutóbbi operarendezéseddel azonban, Londonban első díjat is szereztél. Mit jelentenek számodra a szakmai elismerések?
Örültem, hogy a Hamlet a Highlights of Hungary versenyének jelöltje lett, mert ez volt életem első magyar rendezése, így ez volt az első hazai visszajelzés is. A színészekkel igazi mélyvízbe vetettük magunkat a pandémia első hullámában, és az, hogy sikerrel jöttünk fel a felszínre, természetesen nemcsak az én érdemem, hanem az egész csapaté. Hálás vagyok a bizalomért, amit az ötletbe és belém fektettek, és hogy ilyen rövid idő alatt egy kísérleti formát elvállaltak. Külön öröm, hogy a Highlights of Hungary kapcsán számos izgalmas kezdeményezést ismerhettem meg, számomra teljesen idegen szakmákban is. Fontos, hogy az ünneplés kultúráját népszerűsítsük itthon, mert nagyon sok mindennek lehet örülni. Akár annak is, hogy egy nemzeti stadionban meg lehet nézni egy fejhallgatós Hamletet. Szeretnék több kísérleti előadást készíteni itthon, mert van közönsége. A londoni OffWestend Award szintén boldog pillanat volt, mivel ez volt az első egész estés operám. Ráadásul ősbemutatóról beszélünk, mert Guonod La Nonne Sanglante című művét eddig még sosem mutatták be az Egyesült Királyságban. Idén 86 produkció került be az utolsó körbe, 30 kategóriában; a mi előadásunkat háromszor is jelölték, és végül a legjobb operaprodukció kategóriájában nyert. Hálás vagyok Rosie Howarth karmesternek, Harry Pizzey látványtervezőnek és Ali Hunter fénytervezőnek, akikkel teljesen organikusan tudtunk dolgozni, és a Gothic Opera csapatának, akik megbíztak azzal a feladattal, hogy horroroperát rendezzek. Ez a díj arról szól, hogy az opera csapatmunka, és az érte kapott elismerés együttes erőfeszítés gyümölcse. A színház ezért is jó: nem tudod egyedül csinálni.
Mi lenne karrieredben a csúcspont?
Remélem, bármi is az, izgalmas lesz. Régebben nagy álmom volt, hogy a New York-i Metropolitan Operának rendezek, vagy esetleg egy saját nemzetközi interdiszciplináris műhelyt és művészeti központot alapítok és vezetek Budapesten, manapság inkább az mozgat, hogy olyan munkát végezzek, amire büszke lehetek, a próbateremtől egészen a premierig. Fontosnak tartom a próbateremben a kölcsönös tiszteletet, a demokratikus munkát.
Munkáidra jellemző a kísérletezés és törekvés a perspektívák megváltoztatására. Ha téged kérdeznek, hogyan írod le a stílusodat?
Kollégáim szerint konceptuális, atmoszférikus, interdiszciplináris, alapos. A családom szerint pedig: ‘francis’. Szerintem mindig más, amilyet épp az adott alapmű megkíván. Legyen bátor, és érezze úgy a néző, hogy a jelenléte lényeges.
Esetleg más téren is kipróbálnád a szakmai képességeidet?
Pont most azon gondolkozom, hogyan lehetne egy kórusművet egy sétaszínház előadásban, Budapesten bemutatni. A zene törékennyé válhat nyílt helyszínen – izgalmas, ugyanakkor nehéz feladat lenne. Montpellierben egy zeneszerzővel és egy digitális operán dolgozom, ahol a néző beszélgethet a Földdel. Londonban pedig egy dán darabra készülünk, ami a klímakrízisről szól, és amit teljesen áram nélkül és újrahasznosított tárgyakkal vinnénk színre. Vonz a film is: legutoljára a Royal Opera House kért fel, hogy csináljak egy rövidfilmet, amit nagyon élveztem. Szuper lenne egyszer zenevideót és videójátékot is rendezni!
Interjú: Kiss Annamária
