Ember Márk: A rossz dolgokról is kell beszélni, de ez nem azt jelenti, hogy bevonzzuk őket
Ember Márk cseppet sem unatkozik. Két filmje (Futni mentem, Hogyan tudnék élni nélküled?) is megjelenik idén a mozikban, tavasszal csatlakozott az RTL Reggelihez műsorvezetőként, közben több színházban is játszik és fellép a Grund Vígszínházi Fiúzenekarral. Kérdeztük őt egyensúlyról, sportról, nosztalgiáról, de veszteségről és halálról is.
Ezeket láttad már?
Ember Márk futóedzőt alakít a Herendi Gábor rendezte Futni mentemben, melyben egy feleség a férje halála után annak emlékére szeretné befejezni közösen elkezdett bakancslistájukat. A fiatal színész számára sem idegen egy veszteséghez kapcsolódóan befejezetlenül maradt ígéret, hatévesen szembesült először az élet igazságtalanságával.
Enyhén szólva is sűrű év volt ez a számodra a forgatásokkal, a Reggelivel és a színházi munkáiddal. Hogy tudod megtartani az egyensúlyt?
Szabadúszó vagyok, én döntöm el, hogy mit vállalok be, így olyan dolgokat csinálok, amik foglalkoztatnak. Szerencsére legtöbbször jó lehetőségek találnak meg, amelyekbe örömmel ugrok bele.
Az őszi lapszámunkba készült interjúban említetted, hogy négy hónapod szünet nélkül, napi tizenhat óra munkával telt. Hogy vagy most?
Valóban volt egy nagyon necces időszak, amikor együtt forgott a Futni mentem és a Hogyan tudnék élni nélküled, közben próbáltam egy előadást az Art-Színtérben, mellette minden este játszottam, és még ott volt a Reggeli is. Ennyire most nem veszélyes a helyzet, de azért nem unatkozom. Most éppen a Koldus és királyfit próbálom a Magyar Színházban, aminek december 6-án lesz a bemutatója, valamint készítünk elő egy filmet, ami még titkos, játszom az előadásaimat, és csinálom a műsorvezetést.
A Futni mentemben egy futóedzőt alakítasz, aki segít a főszereplőknek felkészülni életük első maratonjára. Neked mennyire fontos a sport?
A sport nagyon fontos, jó mentális alapot ad, ami elengedhetetlen a szakmánkban, ezért mindig igyekszem, hogy része legyen az életemnek, még ha csak a praktikum szintjén is. Ha tehetem, mindenhova biciklivel megyek, futni viszont kifejezetten utálok. A gyaloglást annál jobban szeretem, sajnálattal látom, hogy az emberek nem értékelik eléggé ezt a mozgásformát. Ajánlom mindenkinek, hogy minden nap próbáljon meg minimum tízezer lépést megtenni.
Nagyon szép a film fő üzenete: az édesanya úgy ápolja elhunyt férje emlékét, hogy befejezi közösen elkezdett bakancslistájukat. Mit gondolsz erről?
A filmben az anya a lányaival folytatja a bakancslistát, és azt gondolom, hogy amíg egészséges szinten marad, addig ez nagyon hasznos gyászfeldolgozás, valamint a családi emlékezet, összetartozás szempontjából is. A Futni mentemben szerencsére látjuk ennek az árnyoldalait is, hogy mit okoz, amikor valakire valamit ráerőltetünk, amit nem akar, vagy máshogy gondolkodik róla. Ez egy összetett és bonyolult téma.
Neked van erre jó vagy akár rossz személyes példád?
Nekem például nagyon nehéz történet, hogy nagyapám azt mondta, majd elvisz pecázni, aztán hatéves koromban elhunyt és ott maradt ez a befejezetlen ígéret. Ez volt az első szembesülésem az igazságtalansággal.
Ezt felnőttként is nehéz feldolgozni, de gyerekként pláne.
Igen, tulajdonképpen az ember ilyenkor találkozik először azzal, hogy az élet nem mindig úgy működik, ahogy szeretné.
Van bakancslistád?
Nincs, a 2020-tól 2022-ig tartó időszak azt tanította meg, hogy bár mindent megtervezhetsz előre, egy csettintés alatt átalakulhat az egész életed. Így is elég bajos megszervezni, hogy mindig a jelenben legyek, nem segítene, ha azzal is foglalkoznék, hogy mit akarok a jövőben.
Mit gondolsz arról, hogy manapság egyre inkább eltávolodtunk a halál témájától társadalmi szinten, és egyre több tabu övezi az elmúlást?
Nemrég a Reggeli egyik adását is ennek szenteltük. Nem tudom, hogy ez a viselkedés csak a mi generációnkra jellemző-e, és a halál tematizálása más korokban könnyebben ment-e. Szerintem inkább arról lehet szó, hogy amitől félünk, arról nem szívesen beszélünk. Helyette manapság jellemző, hogy pozitív dolgokat manifesztálunk, arról beszélünk, hogy szépek vagyunk és meg akarunk gazdagodni, hátha egy nap valósággá válik. Közben pedig semmiképp sem szabad azt mondani, hogy ha dohányzol, harmincéves korod fölött nagy esélyed lesz a rákra.
Szerintem valamiről beszélni és informálódni nem azt jelenti, hogy “bevonzzuk”. Az adásban praktikusan közelítettük meg a témát, és nagyon érdekes, hogy rengeteg olyan dolog van, amire nem is gondolunk a halál kapcsán. Megszervezhetem-e például a saját temetésem? Összeállíthatom-e a “halálmappám”, amikben azok az adatok, iratok szerepelnek, amikről csak én tudok?
Decemberben érkezik a másik filmed, a Hogyan tudnék élni nélküled, a két forgatás között pedig volt átfedés. Nehéz összeegyeztetni ilyenkor a két munkát?
Szerencsére a logisztikai részét nem nekem kell összeszervezni, fantasztikus kollégáim vannak, akik kitalálják, hogy mikor hol kell lennem, és nekem csak végeznem kell a dolgomat. Olyan ez, mintha egy szakácsnak egyik nap halas, a következő nap pedig szárnyas főételt kellene főznie. Szóval nem volt nehéz, én élveztem, és a színházban ehhez hozzá vagyunk szokva. Ma A Pál utcai fiúkat játszom, holnap meg A nagy Gatsby-t.
A film a kilencvenes években játszódik, te pedig ebben az időszakban még gyerek voltál, így nincsenek akkoriból bulizós emlékeid. Elkapott azért a nosztalgia a forgatás alatt?
Volt, hogy bementem a kellékesekhez vagy a díszletesekhez és rácsodálkoztam, mert rég láttam már VHS-t, vagy gombfocit. De én mint a karakterem, Gergő vettem részt az egészben, akinek pedig természetes, hogy ebben a korban él.
Básti Juli: Azért lettem színész, hogy a traumáim túléljem
Az volt az egyik utolsó évtized, amikor még nem volt mindenki kezében okostelefon és nem voltunk elérhetőek a nap huszonnégy órájában. Nem gondolsz erre hiányérzettel?
Nem vagyok az az ember, aki utálja azt a kort, amiben él. Sőt, egyszer kiskoromban eltévedtem, iszonyatosan sírtam, azt gondoltam, hogy örökké eltévedek, és sokszor eszembe jut azóta: ha akkor lett volna nálam mobiltelefon, ez a trauma nem történt volna meg.
Én azt szeretem, amiben éppen vagyok, és így ezt a kort is, minden egyes viszontagságával együtt. Inkább annak örülök, hogy még pont az a generáció vagyok, aki megélhette mindkettőt. Aki tudja, milyen volt megbeszélni, hogy este hatkor találkozunk az utcán és így is lett, de nincs bajom az online léttel sem.
Neked megy az online léttől való távolmaradás, vagy te is küzdesz vele?
Küzdök, mert nagyon rosszul állok azzal, hogyha ingerszegény az offline életem, akkor azonnal nyúlok az online világhoz. Erről viszont sosem az eszközök tehetnek, hanem mi, emberek.
Melyik volt a kedvenc jeleneted a forgatásról vagy amelyik a legnagyobb kihívást okozta?
A kedvencem az első koncertjelenetünk volt, fantasztikus élménynek éltem meg az egész forgatási napot. Kihívás volt az összes nagy táncjelenet, amelyekre rengeteget készültünk, Túri Lajos koreográfus nagyon-nagyon jól kitalálta a dolgokat. Az egyikben Törőcsik Franciskával 12 órán keresztül kellett egy tetőn táncolunk a napsütésben, az is kemény volt.
Tudsz választani színház, sorozat vagy filmezés között?
Magyarországon hálásnak kell lenni minden egyes munkáért, hiszen kicsi a piac, nem sok film forog. Minden kamera előtt eltöltött nap áldás egy színésznek, úgyhogy így állok hozzá. Ezért nagyon fáj, hogyha kollégákat bántana azért, mert szerepelnek valamilyen filmben. Ilyenkor szívesen elmondanám, hogy egy színész általában összeteszi a két kezét, ha megtalálja őt egy filmszerep, olyankor nem tud arra gondolni, hogy ki épp a producer. Ez egy nagyon nehézkes része most a színészetnek.
A beszélgetésünk előtti nap futottam bele az egyik Facebookos-posztod alatt született kommentbe, ahol egy hölgy a frizurádra tett egy megjegyzést, te pedig végtelen kedvességgel válaszoltál neki. Nem bántanak ezek a hozzászólások, vagy tudatosan nem foglalkozol velük?
Magamból kiindulva nem tudom, hogy meg lehet-e keményíteni a páncélt annyira, hogy ne fájjon, ha az embert bántják. Rossz estéket tud okozni, ha igazságtalanul állnak bele az emberbe, de ezt el kell fogadni, mert a pályánk része. Reagálni nem sokszor szoktam, ez most pont a saját posztom alatti hozzászólás volt, ilyenkor feljogosítva érzem magam.
Viszont mivel egy idős hölgyről volt szó, alapvetően meg kell adni a tiszteletet és nem gondolom, hogy az agresszióra agresszióval kellene válaszolni, helyette inkább türelemmel, empátiával és inkább humorral.
Stylist: Pintér Judit
Smink és haj: Papp Charlotte
