Élőké az elsőbbség - interjú a költő Peer Krisztiánnal

"Mindent bekészítettem, lefőztem a kávét, / szétteregettem a jegyzeteimet, / vettem bort, csináltam szódát (…). Hamutartóból egy a héjaknak, / régi fájlok, új fájl, toll, füzet, öngyújtó, / kipróbált zene, kislámpa, pillanat – / újraindította magát a gép. / Döglenék." (Invokáció, részlet) Letaglózó sorok Peer Krisztián legújabb, Nem a sajátod című verseskötetének elejéről. Nem lehet máshonnan kezdeni a beszélgetést, mint onnan, hogy szerelme halála után újra kellett indítania magát.

"valamiképpen azt bizonygatom magamnak, hogy Zsófi annak idején nem választott rosszul, nem egy semmirekellővel vesztegette el rövidke életét"

Mennyire lehet túllenni azon, hogy meghal, akit szeretsz? Segít, ha írsz róla?
Neki már biztosan nem, én meg, tökharang, azóta nem számítok. A napi penzum annyiban biztosan segít, hogy írás közben feloldódom, elveszem a munkában. Paradox módon elégedettség tölt el, ha úgy érzem, hogy - már majdnem - sikerült lekottáznom az elviselhetetlent, az űrt, ha elvisz magával a szöveg valahova, ahová nem terveztem megérkezni, ami azt jelenti, hogy már nem én beszélek, hanem a nyelv, amit megkondítottam. Huszonévesen váratlanul meghalt egy művészi ambíciók fűtötte, tehetséges lány, tele tervekkel. Van ennél nagyobb tragédia is. Felfoghatatlan és elviselhetetlen lehet a lelkifurdalás, amit Isten érez, amikor a teremtésre tekint. Érezzen is. Ha véletlenül létezik (létezett), a magam részéről nem szeretnék megbocsátani neki. Zsófi nyilván azóta is minden nap eszembe jut, el-elsírom magam banalitásokon, mondjuk egy vívólecke-hirdetésen, mert hiába akarta, annak kipróbálására már nem jutott idő. Eszembe jut, összerándulok, elönt a fájdalom, próbálom elterelni a gondolataim róla – micsoda igazságtalanság ez vele szemben. És mekkora árulás lenne, ha a valaha volt, félbetört boldogságunkra boldogan emlékeznék vissza. Megríkat, dühössé tesz, de elsősorban és legfőképp: fegyelmez. Írni kényszerít, és ha hazudni próbálnék magamnak, azonnal rajtakap, mert amióta a mellkasomban él, még inkább olyan beszélgetőpartner, aki simán átlát rajtam. Azt írom: döglenék. Mi sem lenne egyszerűbb, mégis írok inkább, felveszek egy karikatúraszerű pózt, ahonnan beszélni tudok.

Előtte tizenöt évre kiiratkoztál az írótársadalomból. Miért hagytad abba az írást, és miért kezdted újra?
Elvesztettem a motivációimat, és "normális" életre vágytam. Ahogy azt Móricka elképzeli. Újra azért kezdtem, mert nem tehettem mást, megígértem Zsófinak. Tartozom neki az életemmel, nem húzhatom le a ki tudja kitől kapott talentumokat a vécén, ahogy legszívesebben tenném az "én voltam úr" lázadó gesztusával. És azzal, hogy újra írok, hogy a dolgos, "értelmes" élet káprázatával vakítom magam, valamiképpen azt bizonygatom magamnak, hogy Zsófi annak idején nem választott rosszul, nem egy semmirekellővel vesztegette el rövidke életét. Plusz a hiúság, ugye, ha már csinálod, csináld teljes erőbedobással.

"Szójátékkal többnyire akkor él az ember, amikor kifogy a mondanivalóból, és amikor kifogy, akkor kezd el igazat mondani."

Korosztályod egyik legtehetségesebbjeként indultál, többek közt későbbi jó barátoddal, Térey Jánossal, aki szintén nincs már köztünk. Közeli halála is indukálja a kérdést: mesélnél a közös kezdésről? Milyen volt abban az időben menő fiatal költőnek lenni?
Nagy tévedés, de írjuk a kilencven körüli általános lelkesültség és fiatal korunk számlájára. Az élet fiai, a küzdelemre fölkent daliák valójában menősködő, frusztrált, vidéki fiúk, akik a maguk szerény eszközeivel próbálják koppintani, no nem Kosztolányit, csak az attitűdjét, közben az a párszáz, na jó, párezer bölcsész-hallgató, aki még olvas kortársakat, az számukra a világ. Pedig a bölcsészhallgatók akkoriban abban a hitben éltek, hogy csak a szöveg létezik, a szerző halott, hiába fújtuk a füstöt az arcukba. Igaz, ma már a bölcsészhallgatók zöme is csak akkor olvas, ha muszáj. Szerelmek és félrelépések, némi óvatos irodalmi apagyilkosság, hőzöngés és a legyőzendő nagyok iránt érzett önkéntes áhítat, kávéházak, kocsmák, albérletek, a hagyomány nevében kivitelezett durva telefontréfák. Három sor reszelgetése napokon át. Ha Térey Szomory első kiadásokat gyűjt, akkor én Zsolt Bélát "fedezem fel". Lajkó Félix a Szerenád című dalának végén, tíz perc elképesztő hegedülés után azt mormogja: "Halló, itt Lajkó Félix beszél." Van ennél igazabb, kétségbe esettebb ars poetica? Minden közlés mögül az üvölt, hogy én, én, én, ha csak egy pillanatra is, de létezem.

Sok más mellett megfogtak szójátékaid, talán, mert csavarként mindegyiknél ott a mentegetőzés, itt egész konkrétan: "Versben szójáték: húsáruban szója". (Tíz esetből kilenc) Mi az ars poeticád?
Ha azt írom meg, amit elterveztem, akkor régen rossz, hagyni kell a verset menni a maga útján, az a nehezebb. Én csak elindítom – ilyen lehet szülőnek lenni. Szójátékkal többnyire akkor él az ember, amikor kifogy a mondanivalóból, és amikor kifogy, akkor kezd el igazat mondani.

"Sorban állunk, nagy a tülekedés, pedig a halál olyan pénztáros néni, akinek nem jár le a munkaideje, de akkor is, akárhogy is, élőké az elsőbbség."

Remek fogadtatása volt 2017-ben a 42-nek, mely a gyász során íródott. Legújabb verseidet olvasva a Nem a sajátodon szintén átsüt a gyászmunka (a könyv borítószövege is a Gyászmunka új szerelemben verscímedet veszi mottónak). A szöveg letaglóz, de átsejlik a továbblépésbe vetett hit, akár még a "szaporodás ígérete" is, ahogy olvasható az utolsó vers utolsó soraként.

A gyászköltő is csak egy szerep, óhatatlan azzá válik, akármilyen valóságos a gyász, el kell tudni engedni, ha már a halottat nem lehet. Nagymarosról Kismarosra költöztem, a folyópartól a hegyre, van ennél szimbolikusabb? Előbb-utóbb ki kell majd nyitni azt a dobozt is, amit még Zsófival ragasztottunk le Pesten, és bontatlan túlélte a Nagymarosi éveket. Van új szerelmem, nem lehet könnyű neki. Ha neki segítek, azzal magamon is. Sorban állunk, nagy a tülekedés, pedig a halál olyan pénztáros néni, akinek nem jár le a munkaideje, de akkor is, akárhogy is, élőké az elsőbbség.

Milyen jellegű munkával jelentkezel legközelebb?
Karácsony előtt leadtam a Radnóti Színháznak egy reneszánsz kori román szerző comedia del arte-ja alapján írt darabomat, bemutató májusban, lesz benne zaklatás, metoo. (Az interjú, még a koronavírus-járvány előtt készült a szerzővel - a szerk.) Addig visszatérhetek a versekhez, alig várom. Jó, ha van megrendelő, de még jobb, ha nincs. Anyám köszönt el így mindig a legkedvesebb vendégektől: "Jó, hogy jöttetek, de még jobb, hogy mentek."

Szöveg: Kiss Annamária

Stylist: Tomasovszki Réka
Smink és haj: Szanyi Zsuzsa
Ing H&M
Köszönet a helyszínért a Hadik Kávéháznak hadik.eu

Az interjú a GLAMOUR magazin 2020. áprilisi lapszámában jelent meg eredetileg.