Eke Angéla: „Nem kell ahhoz vérnek folynia, hogy áldozatok legyünk”
Egy különleges darab kapcsán beszélgettünk Eke Angéla színésznővel.
Ezeket láttad már?
Eke Angéla kisugárzása a nézőtér hátsó soraiban is jól érezhető. A Junior Príma díjas színésznő Én, Iphigénia című egyszemélyes, saját ihletésű darabja másfélórán keresztül teljesen leköti figyelmünket, úgyis, hogy háromszor játszódik le ugyanaz a történet, egymástól független rendezésekben, Angéla előadásában.
A kísérleti előadást a Radnóti Színház Tesla Labor tűzte műsorára, mely legközelebb május 29-én tekinthető meg, egy rendhagyó közönségtalálkozóval egybekötve. E legújabb szerepe kapcsán beszélgettünk a színésznővel.
A bolygók milyen szerencsés együttállása kellett ahhoz, hogy Závada Péter neked, illetve rólad írjon egy darabot?
Péter írói munkásságát régóta ismerem és szeretem, emellett művészileg érdekelt, hogy milyen az, amikor élő szerzővel dolgozik az ember, ráadásul egy monodrámán. Megkerestem és felvázoltam neki a koncepciót, miszerint egyszemélyes előadásról lenne szó, amit több rendező megrendez, és az összes rendezői verziót egy előadás keretén belül eljátszom. Rábíztam, miről szóljon az előadás, az ötlete nyomán lett ez egy személyes történet és a görög mitológia összefonódása. Ha egy színész arra vállalkozik, hogy egyszemélyes előadást készít, akkor az mindenképpen valamiféle személyességet követel meg. Peti ötlete az volt, hogy interjút csinál velem az egész életemről, és ezután keresett egy olyan mitologikus szereplőt, akinek az élete párhuzamba állítható az enyémmel. Így született meg Iphigénia, aki olvasatunkban egy ma élő modern, mitologikus alak.
Három variációt láthatunk ugyanarra a témára. A figyelemfelkeltő megoldáson túl rejtőzik művészi szándék is a koncepció mögött?
Régóta foglalkoztatott a gondolat, hogy a társadalomban, a közvetlen környezetünkben, akár a saját életünkben is, vannak olyan történések, témák, amelyek tényszerűek, és csak azért nem értünk egyet bennük, mert többféle szemszögből tekintünk rájuk. És azáltal, hogy egy történetet három különböző rendezői szempont szerint nézhet meg a közönség, demonstrálom, hogy egy történetet többféleképpen is lehet értelmezni, mégis ugyanazt fogja jelenteni.
Négy rendezővel – Sándor Dániel Mátéval, Gryllus Dorkával, Soós Attilával és Spáh Dáviddal – is együtt dolgoztál. Hogy tudtál a próbafolyamat során ennyi rendező elvárásának egyszerre megfelelni?
A próbafolyamat során a rendezők nem beszélhettek egymásnak a koncepciójukról, illetve én sem tehettem még csak sugallatot sem arra, hogy a másik próbafolyamaton milyen megoldások születnek. Rájuk bíztam magam, érdekelt, hogy a történet kit mire inspirál, és szerencsém volt, mert mindhárman igen különböző, egyéni víziót, rendezői szempontot fogtak meg. Így könnyebbnek is gondoltam a feladatot a próbafolyamat kezdetén, de miközben próbáltunk, sok akadályba, nehézségbe ütköztem, és még azzal is meg kellett birkóznom, hogy ez bizony a saját életem, nem egy olyan drámai hősé, akiről valahol egyszer már olvastam.
Milyen párhuzam vonható a görög műből kiragadott történet és az életed között?
Iphigéniát a mitológiában apja, Agamemnón feláldozza, tehát egy apa-lánya történetet emeltünk át a görög mitológiából, és esetemben is egy családi eseményre épül az előadás magánéleti vonulata. Bár én nem lettem feláldozva, a saját traumáinkat sokszor úgy éljük meg, mintha a történés áldozatai lennénk.
Miért ér véget a darab anélkül, hogy eljutna a klasszikus véráldozatig?
Anyukám egyedül nevelt fel, később lett egy mostohaapám, aki mellett nehéz gyerekkorom volt. Édesanyám terhelt párkapcsolatban élt, az is gyakran megtörtént, hogy hiába fordult rendőrséghez, akkoriban még az volt a mondás, hogy amíg nem folyik vér, addig nem csinálhatnak semmit. Pedig jól tudjuk, hogy nem kell ahhoz vérnek folynia, hogy áldozatok legyünk.
Azt gondolom, Iphigénia bőrébe bújva legalább annyit ad számodra terápiaként a játék, mint nekünk, nézőknek a művészi élmény.
Nem az előadások által dolgozom fel a traumáimat, a terápiát másutt keresem. Ezért is gondoltam, hogy már kész vagyok arra, hogy az Én, Iphigéniából színpadra állítható előadást készítsünk azok számára, akik hozzám hasonlóan átéltek már olyan helyzeteket – akár gyerekkorukban, akár felnőttkorukban –, amikor úgy érezték, egyedül vannak a világban, kilátástalan a helyzetük, és nehezen tudnak kilépni abból a mérgező és káros állapotból, amiben benne vannak.
Apádról, Agamemnonról megtudtál újat a darabnak köszönhetően?
Az előadásból az is kiderül, hogy minden sztorinak több szereplője van és mindenkinek lehet egy saját igazsága, éppen ezért nem szabad ítélkezni. Az előadás senkiről nem mond ítéletet. A nézők nem egy személyiségfejlesztő, önképző körben találják magukat, hanem komplett, szórakoztató és elgondolkodtató előadást láthatnak. Egy olyan történetet, ami ugyan az enyém, én játszom, de az eljátszott karakterben mások is magukra ismerhetnek.
Mi volt eddig a legjobb élményed Iphigéniával kapcsolatban – legyen szó szakmáról vagy magánéletedről?
Azt hiszem, az egyik legnagyobb tanulási folyamat volt szakmai életemben ez az egyszemélyes előadás. Minden alkalommal, amikor eljátszom, sokat tapasztalok magamról és a szakmámról, de ha egy színész monodrámát vállal, az mindig mérföldkő a karrierjében. Sosem gondoltam volna, hogy az én esetemben ez ilyen hamar be fog következni. Mindenesetre boldog vagyok, hogy lehetőségem adódott rá, és találtam olyan alkotótársakat, akikkel ezt közösen meg tudtuk valósítani. Nagyon hálás vagyok nekik, hogy létrejött az előadás és a nézőknek, hogy töretlenül megtisztelnek figyelmükkel. Zavarba ejtő és megható is egyszerre, amikor a nézők ott ülnek, és talán azért jöttek, mert tudták, hogy engem fognak látni.
Nemrég szerepeltél a darabbal a tatabányai MostFeszten. Milyen terveid vannak még az előadás kapcsán? És milyen új projekten gondolkozol?
A MostFeszt volt az első olyan alkalom, amikor Iphigénia az állandó játszóhelyéről, a Radnóti Színház Tesla Laborjából külső helyszínre költözött. A tatabányai fesztivál egy szakmai rendezvény, ahová a legjobb monodrámákat hívják meg, és nem csupán az ottani nézők, hanem egy szakmai zsűri is megtekinti az előadást. Úgy gondolom, hogy ez egy monodráma életében óriási dolog. Jólesik, hogy a zsűri is úgy ítélte meg, ennek az előadásnak ott van a helye. A Radnóti Tesla Laborba pedig május 29-én, egy rendhagyó közönségtalálkozóval érkezik a következő előadás, ahol a monodráma alkotóival is találkozhatnak az érdeklődők. Jelenleg a Trojka Színházi társulással készülünk premierre, aminek március 27-én lesz a bemutatója a Teatro di Fragolában. Ezen kívül van egy új projektötletem is, melynek kapcsán nemcsak az előadói, de az író oldalamat is megmutathatom.
Szöveg: Kiss Annamária
Előadja: EKE ANGÉLA, Rendezők: GRYLLUS DORKA és SOÓS ATTILA, SPÁH DÁVID, SÁNDOR DÁNIEL MÁTÉ, Látvány: Tihanyi Ildi, Dramaturg: Bódi Zsófi, A rendezők munkatársai: Fazekas Anna, Erdélyi Adrienn, Produkciós vezető: Gáspár Anna
