Olyan kincsekre bukkantunk a Disney+ felületén, amiről mindenkinek tudnia kell
Netflix, Max, Disney+. Annyi lehetőségünk van, hogy lassan már szédülünk. De ha gyorsan szeretnél zseniális animációkhoz és a történetmesélés teljesen más dimenzióihoz jutni, elég, ha megnézed a Pixar legütősebb rövidfilmjeit. Igen, felnőttként is működnek.
Ezeket láttad már?
Az analóg televízió aranykorában az volt a legnagyobb problémánk, hogy időponthoz kötve, reklámokkal dúsítva jutottunk hozzá egy-egy filmhez, a streaming-érában pedig gyakran már abban kimerülünk, hogy a végtelen kínálatot böngészve képtelenek vagyunk dönteni. (Én például az utóbbi időben rendszeresen azon kaptam magam, hogy párhuzamosan ugrálok a különböző előfizetéseim között, és egyszerűen semmihez nincs kedvem.)
Egy új sorozat mellett elköteleződni rengeteg idő és energia, az algoritmus gyakran nagyon nem érzi, milyen valójában a filmes ízlésünk, de elég néhány meggondolatlan mozdulat (mondjuk rákeresel egy régi mozira), és máris a 90-es évek repertoárja között ragadunk. És különben is: ha jó történetet akar az ember, az Hollywood szerint elmesélhetetlen két és fél óra alatt, és hol vannak már azok az idők, amikor egy sorozat egy-egy epizódja 30-40 percig tartott (gondoljunk csak a Sárkányok háza 70 perces maratoni részeire).
Ebben a popkulturális nihilben, és mert eltanakodtam a filmezésre/sorozatozásra szánt időmet, akadtam rá a Disney+ felületén a Pixar néhány perces rövidfilmjeire. Mennyire lehetek kiégve, ha gyerekeknek szóló tartalmak mellett tolom be a vacsorámat?
- gondoltam, majd azon kaptam magam, hogy zsinórban megnéztem néhány 3-4 perces animációt.
Minőségi ötletek, egyszerű sztori, szigorú rosta
A Pixar 22 pontban foglalta össze a jó történetmesélés szabályait, és ennek meghatározó eleme az egyszerűség. Sem időt, sem karaktert nem fecsérelnek a felesleges körökre, viszont annál több időt szánnak egy-egy ötlet és történet kidolgozására és újra átdolgozására. Ed Catmull, a Pixar társalapítója például híres arról, hogy nem tartja magát tévedhetetlennek, ellenben nagyon őszintén kommunikál, konstruktívan, de minden esetben visszajelez, és ez a fajta nyílt kommunikáció lett aztán a Pixar céges kultúrájának legfontosabb alapja.
Ez az átgondoltság pedig nem csak az olyan ikonikus alkotásaikon érezhető, mint a Toy Story vagy a Némó nyomában, hanem a rövid animációikon is, melyeken keresztül sok esetben szöveg nélkül, pár perc alatt képesek összetett üzenetekkel bíró narratívák felépítésére. Jöjjön egy szubjektív válogatás azokból a Pixar animációkból, amiket egyszerűen látni kell - és szerencsére még csak komoly időráfordítással sem jár.
Bao
A szavak nélküli hatékony és kreatív történetmesélés egyik legjobb példája a Bao, amiben egyszerre jelenik meg a szülő veszteség élménye, az evés, mint szeretetnyelv, majd a zabálás, mint az eszképizmus eszköze. A szinte már mágikus realizmusba hajló történetünk főhőse, aki ideje nagyrészét egyedül tölti, egy nap arra lesz figyelmes, hogy az egyik általa készített gőzgombóc életre kel. Neveli, táplálja, óvja - talán túlságosan is -, és amikor túlnő rajta a gyermekekeként imádott gőzgombóc, és saját döntéseket hozna, egyszerűen felfalja azt. A történet természetesen feloldást kap, a vele járó katarzist azonban nem szeretnénk lelőni.
A 2018-as alkotás egyébként már csak azért is fontos, mert a Pixar rövidfilmjeinek történetében ez az első, amit nő (Domee Shi) rendezett, ez pedig kifejezetten nagy dolog annak fényében, hogy az iparágat abszolút a férfiak uralják.
Láva
A Láva című rövidfilmet a 2014-es Hirosimai Nemzetközi Animációs Fesztiválon mutatták be először a szakmai közönség előtt, 2015 júniusában pedig az Agymanókkal egyidőben eljutott a szélesebb közönségig is. Kicsit csöpögős ugyan, főleg úgy, hogy a narratívára dalszöveggel is ráerősítenek, de aki megélte már a tartós magányt, az pontosan tudja, milyen elviselhetetlen a valakihez való tartozás hiánya, és milyen fontos erőforrás egy egészséges és boldog párkapcsolat.
Szalonka
És ha már az erőforrások tudatosítása és építése: a Szalonka az egyik legszebb történet, ami végig vezet bennünket azon az élményen, mi van a félelmeinken túl (egy szalonka épp azt tanulja, hogyan juthat táplálékhoz a tengerparton, míg néhány hullám le nem teríti), miért érdemes dolgoznunk a szorongásainkon (a szalonka újra megpróbál élelemhez jutni, hiszen éhes), mekkora élmény más perspektíváján keresztül megérteni a világot, de a legfontosabb üzenete talán az, hogy a tapasztalataink átkeretezhetőek, és ha kellően reziliensek vagyunk, magabiztosan és győztesen jövünk ki a nehéz helyzetekből is.
Lebegj
Bobby Rubio 2019-es animációja nem csak azért különleges, mert az autizmust tematizálja, hanem azért is, mert a saját fia, Alex inspirálta a történetét, akinél autizmus spektrum zavart diagnosztizáltak. Rubio egy interjúban mesélt róla, hogy a diagnózis után depressziós lett, és képtelen volt kezelni a helyzetet. A felesége azonban azt javasolta, próbálja meg "kidolgozni magából" a művészetén keresztül. Eleinte képregény formájában szerette volna elmesélni a történetüket, ám akkoriban túlságosan intenzív volt számára az élmény, ezért nem tudott tovább dolgozni a projekten. 8 évvel később azonban újra előkerült az ötlet, ekkor viszont már az animáció formájában fejlesztette tovább.
A Lebegj egyszerre vázolja fel, hogy sok esetben hogyan izolálódnak el a társadalomtól az autizmus spektrum zavarban érintett családok, mennyire rettegünk mások megítélésétől, és milyen belső szabadsággal jár, amikor a spektrum zavar ellenére erősebb bennünk a közös élmények iránti vágy, mint a szorongás. Az pedig, hogy ennek a szimbolikus megjelenítéséhez az író-rendező a lebegést választotta, egyértelműen azt közvetíti, hogy azok a gyerekek, akik a társadalom szemében mások, nem kevesebbek, hanem különlegesek.
A Hold
Az Enrico Casarosa által írt és rendezett animáció vizuálisan olyan, mintha Antoine de Saint-Exupéry univerzumába csöppentünk volna, azzal a különbséggel, hogy itt három különböző generáció próbál együtt boldogulni - jobban mondva átadni tudását és szemléletét a család legfiatalabb tagjának. A generációs feszültségeket nagyon frappáns eszközökkel megragadó animáció azonban eljut odáig, hogy a család legkisebb tagja bebizonyítja: joga van a saját útját járni, megoldásaival pedig nemcsak lenyűgözi a családot, de békét is teremt abban. Az alkotó Casarosa egyébként elmagyarázta, hogy nem szerettek volna steril és tökéletes végeredményt, ezért számos ponton kézzel készítették el a történet vizuális kontextusát.
Yohji Yamamoto: „Az igazi divat eltűnőben van, de amíg élek, harcolok érte”