Csődöt mondott a sikerrecept, pont amikor Justin Timberlake-nek nagy szüksége lett volna rá

A tét persze sokkal inkább az volt, hogy Justin Timberlake képes lesz-e visszakapaszkodni a pop élmezőnyébe, ahová a sikerei alapján mostanában is sorolják, vagy szépen lassan fel kell adnia az úttörő szerepét. A Man of the Woods nem azt a választ adja erre a kérdésre, amit a rajongók hallani szeretnének.

Timberlake 2002-ben debütált szóló produkcióval, és a Justified című lemez abszolút megmutatta, hogy benne önálló előadóként is van potenciál. A Cry Me a River, a Like I Love You és a Rock Your Body hatalmas slágerek lettek, de ennek ellenére sem lehetett igazán eldönteni, hogy sikerül-e végleg leszakadnia a fiúcsapatos múltjáról, és Justin Timberlake önálló jogon válik sztárrá, vagy megmarad egy afféle egyszemélyes ´N Sync-nek.

Láttad már? Jessica Biel és Justin Timberlake klipben cukiskodnak

A második, FutureSex/LoveSounds lemeze viszont messze túlteljesített, nem csak a fiúbanda árnyékát sikerült átlépnie, hanem egy csapásra az vált a popzene etalonjává, amit Timberlake csinált. Az énekes és állandó játszótársai, Timbaland és Danja keverték ki a 2000-es évek második felének meghatározó hangzását, mindenki olyan slágereket akart írni, mint ők. Ugyanez a hármas juttatta csúcsra akkoriban Nelly Furtadót, helyre tették Britney Spears karrierjét, és még Madonna is hozzájuk fordult a Hard Candy lemeznél. Timberlake egyértelműen a legfontosabb hivatkozási pont lett a popzenében a 2010-es évek fordulóján. A 2013-as The 20/20 Experience duplalemez abból a pozícióból indult útnak, hogy amit Justin Timberlake csinál, az számít a zsinórmértéknek. Visszatekintve ez a lemez ugyan felmondta a sikerreceptet, de nem tudott igazán előre lépni. A fősodorban kezdte egyre inkább átvenni a stafétabotot az újhullámos funkys lüktetésű pop. Ez az irány idén ért a csúcsra, amikor Bruno Mars a Grammy-gálán mindent megnyert, amit csak lehetett. A Mars vezette The Smeezingtons, és Pharell Williams és Chad Hugo The Neptunes-a letarolta a poppiacot, ma szinte minden úgy szól a rádióban, ahogy azt ők kitalálták, vagy azért mert konkrétan a két producerduó áll az előadók mögött, vagy azért, mert a többiek rájuk akarnak hasonlítani. Justin Timberlake érezte, hogy az új lemeznél megújulásra van szükség, ezúttal azonban nem ők keverték ki az új hangzást, hanem csatlakoztak a mainstreamben már bevált recepthez.

A 2002-es debütálásnál éppen a The Neptunes, vagyis Pharrell Williamsék segítették Justin Timberlake önállósodását. Az akkor feltörekvőben lévő produkciós duó, immár befutott popgurukként tért vissza, hogy a Man of the Woods lemezen megpróbálják új pályára állítani az Instagram kedvenc apukájának a karrierjét. Nagyon úgy tűnik, hogy Justin Timberlake-nek azonban teljesen más elképzelései voltak a megújulásról, mint az eladható popslágerek után áhítozó lemezkiadónak, és a dalszerzésből, produceri munkából oroszlánrészt vállaló Williamséknek. Így egy eléggé furcsa hibrid lett a végeredmény.

Nyitódal, ami a régi időket eleveníti fel:

A nyitó Filthy című dal sokkal inkább a Timbalanddal csúcsra vitt hangzás felelevenítése, visszakacsintás a FutureSex/LoveSounds-időszakra, és mint ilyen teljesen idegen a többi számtól, hiszen az utána következő a Midnight Summer Jam már a The Neptunes-hangzást dobja játékba. A probléma csak annyi vele, hogy a Williams-Hugo páros kezd alaposan elfáradni a funky-pop témákban, az egyértelműen slágernek szánt dal alapja annyira elcsépelt, hogy Timberlake-nek nagyon kell igyekeznie a híres falzettjével, hogy megkülönböztethető legyen a hasonló tucatslágerektől. A lemez aztán nagyjából a feléig hasonló slágerkísérletekkel telik el. Igaz, a Man of the Woods címadó dalban már itt is felsejlik, hogy merre is indulna Justin Timberlake, ha nem lennének elvárások, és nyomás rajta, hogy popslágeret írjon. Ez a dal ugyanis abszolút a zenei gyökereit tükrözi, a Tennessee-ben felnőtt énekes már korábban is beszélt a klasszikus amerikai műfajokhoz, a countryhoz, a blueshoz, vagy a különféle stílusok vegyítéséből létrejött americana stílushoz fűződő viszonyához. A Man of the Woods pontosan erre mutat példát. A korszerűnek nem éppen nevezhető americana nagyon közel áll Timberlake-hez, és amikor a saját zenei gyökereiről beszél, vagy arról, hogy bensőséges lemezt akart készíteni, akkor valójában arról van szó, hogy ehhez a stílushoz akar megtérni. Az új album második fele egyértelműen erre tesz kísérletet, mindezt úgy, hogy a The Neptunes megpróbálja funky alapokkal eladhatóvá, és modernné varázsolni a klasszikus americana balladákat, tegyük hozzá kevés sikerrel.

Justin Timberlake - Man of The Woods

Könnyen lehet persze, hogy ez a stílusváltás utat talál majd a kockás inges déli, és középső államok munkásosztálya felé, ahol még mindig a country az uralkodó műfaj, de ezzel Timberlake aligha ugrik újra a popzene zászlóvivőinek élére. A lemez másik tanulsága, hogy funkyőrület nem rendelkezik túl sok munícióval, az utóbbi évek uralkodó popzenei lüktetése lassan olyan monotonná válik, mint a vonatzakatolás. Hogy tévedésnek látszik Timberlake új lemeze, az biztos, viszont ez egy szimpatikus tévedés. Az énekes valóságos családi lemezt készített, amelyen többször hallhatjuk a felesége, Jessica Biel hangját, és záró dalban, amelyet fiához, Silashoz (a kisfiú az album címadója is, hiszen a Silas név jelentés ember az erdőből) írt természetesen halljuk a sztárcsemete hangját is. És valójában szimpatikus az is, hogy Timberlake nem félt egy kevéssé trendinek számító irányba ellépni, ebből látszik, hogy nem olyan előadó, aki megelégszik azzal, hogy felmondja a betanult leckét, hanem mer kísérletezni, kutatni. Ez reményt adhat arra, hogy legközelebb több szerencsével jár a kísérletezés.