Csalár Bence: „Nem akarsz majd feleslegesen megvenni mindent, ha ismered önmagad”
Tele a gardrób és mégsem tudsz mit felvenni? Csalár Bence most elárulja, hogyan változtass rajta! Csalár Bence divatszakemberként, divatíróként publikál és turnézik az országban.
Ezeket láttad már?
Csalár Bence Stílustérkép című, sorban már a negyedik könyve (a Színfalak mögött magyar és angol kiadásával együtt), a BOOOK Kiadó gondozásában jelent meg. Ebben a kötetben folytatja azon misszióját, hogy a tudatos, környezetbarát és önazonos öltözködésről edukálja olvasóit.
Csalár Bence könyvein keresztül közelebbről megismerhetjük a hazai divatszcéna oszlopos tervezőit, elmélyülhetünk a divattörténelemben és a Stílustérképet forgatva holisztikus képet kapunk az öltözködésről, melyet Bence mindennapi expresszív gyakorlatként definiál. A divatszakember munkássága lámpásként mutat utat a fast fashion és a gyorsan váltakozó trendek dömpingjében, tanácsait követve pedig olyan szemléletváltásra sarkall mindenkit, ami messze túlmutat a gardrób tartalmán. A szerzővel a Stílustérkép alkotói folyamatáról és a meghatározó tinédzserkori ruhadarabokról beszélgettünk.
Én már akkor nagyon örültem a Stílustérképnek, amikor az első beharangozókat megláttam, a könyvet olvasva pedig csak erősödött bennem az érzés, mennyire hiánypótló kalauzt alkottál. Szerintem kortól függetlenül sokan vannak úgy, hogy keresik az öltözködésben az útjukat, és a textíliákon keresztül próbálják megmutatni, kik ők. Van arra tipped, hogy a mindenki számára egyedi és természetesnek ható stílust, hogyan lehet előhívni?
Úgy látom, hogy az öltözködésnél gyakran rossz sorrend alakul ki. Elsősorban valaki azért öltözik fel, hogy megfeleljen a társadalmi konvencióknak, majd utána következik az, hogy magának örömet okozzon – ez egy óriási tévedés. Az öltözködés az identitásunk, a belsőnk kiterjesztése, nem szabad mások véleményéhez igazítani. Vásárlásnál érdemes kialakítani egy rendszert, ami alapján szűrésre kerülnek a boltokban látott ruhák; például, hogy magyar tervezői darabok, környezettudatos vagy csak second hand ruhák kerülnek-e a kosárba. Ezután már könnyebb felfedezni mi az, amiben valójában jó érzés lenni, és kialakul egyfajta kötődés a darabokhoz. Mindeközben azért mindehhez vissza kell térnünk a legfontosabb tényezőhöz: a testünk elfogadásához és az önértékelés fontosságához.
Korábbi interjúdban említetted, hogy mostanra már csak két-három havonta vásárolsz új ruhákat. Általában mekkora az életciklusa a gardróbod elemeinek? Ha a tudatosság lencséjén keresztül vizsgálod a divatot, akad mégis olyan darab, amit minden válogatás ellenére sem tartasz már egy idő után önazonosnak?
Nagyon aktuális kérdés, mert nemrégen pakoltam ki a gardróbomat és elég sok mindentől megváltam. Legutóbb olyan hat-nyolc hónappal ezelőtt szelektáltam ekkorát, amikor a Stílustérkép kéziratán dolgoztam. Akkor még nehezebben váltam meg a dolgaimtól, de ez alkalommal elképesztő helyek szabadultak fel a szekrényben, mivel körvonalazódott bennem, hogy ki akarok lenni és ehhez milyen elemekre van szükségem. Egy idő után azt vettem észre, hogy már nem látom át a meglévő darabjaimból, hogy ki akarok lenni valójában. Mostanában elkezdtem játszani a színek és a minták keverésével, és visszatértem olyan szokásokhoz, amelyeket még tinédzserkoromban alakítottam ki: például elkezdtem megint esténként kikészíteni a másnapi szettjeimet.
A ruhásszekrény átforgatása egy izgalmas kaland, mert egyrészt rájövök, hogy mit rejt a gardróbom, másrészt különlegesebbé válik a megjelenésem is, mert előveszek régi ruhákat; ilyenkor érzem magamon, hogy sokkal jobban kívánom, hogy újabb és újabb kombinációkkal kísérletezzek. A Stílustérkép megírása ilyen szempontból rám is terápiaként hatott, mert kicsit visszatértem ahhoz a játékossághoz, amiről a divatnak valójában szólnia kellene. A könyvnek is ez a legfontosabb üzenete: legyél önazonos úgy, hogy nem kényszeríted bele magad semmilyen szerepbe.
Az Instagram oldaladat elnézve nagyon széles spektrumot ölel fel a stílusod: látunk színes szettben, állatmintás ingben, luxus tervezői darabban, bézs összeállításban – vagy mint most is, tetőtől-talpig feketében. Hogyan alakítod a különböző irányzatok közötti variálást?
Minden emberben egyszerre több réteg van jelen. Előfordul, hogy nem akarok beszélgetni, kicsit zárkózottabb vagyok és kapucnis pulcsit veszek fel, ami azt üzeni mások felé, hogy most nem szeretnék megnyílni. Vagy van, hogy felveszek egy olyan színt, ami akarva-akaratlan felhívja rám a figyelmet, több tekintet ér – olyankor tudom, hogy az egy tudatos lépés volt a részemről. Szerintem valahol itt kapcsolódik össze a tudatosság az egész témával, amit a Stílustérkép felölel: az a fogyasztó, aki ismeri önmagát, rendben van a testével és ismeri az igényeit, nem akar majd feleslegesen megvenni mindent.
Egy szakember említette nekem egyszer, hogy a nők egyik gyakori problémája, hogy hiába veszik meg számolatlanul a legújabb fast fashion ruhákat, mégsem érzik jól magukat a bőrükben: kényelmetlenek az új darabok, és valami egyszerűen nem kerek.
Ez egy nagyon érdekes jelenség. Amiatt fordulhat elő, mert a fast fashion márkáknak nem céljuk, hogy a vásárlók hamar megtalálják a stílusukat és az identitásukat, hanem a bizonytalan emberek útkeresését erősítik fel. Hiába vezették be az 1930-as évektől kezdve a konfekcióméretezést, mégis sokszor szembetűnő a különbség az adott bolton belüli méretek között is: ugyanazon méretű nadrágok közül az egyik nagy, a másik kicsi, a harmadik pedig szűk. Ez azt fogja előidézni, hogy nem fogod magad jól érezni a próbafülkében, márpedig statisztikailag a vásárlók 80%-nak negatív élmény az öltözőben való próbálgatás. Erre még rájön az, amikor a közösségi média hatására beviszünk társadalmi problémákat a fülkébe, és összehasonlítjuk a testünket a fotókon látottakkal. Illetve gyakran találkozni azzal is, hogy állunk a gardrób előtt, látjuk, hogy tele van ruhákkal, mégsem tudunk mit felvenni. Ez az átgondolatlan vásárlás eredménye, amikor úgy vásárolunk meg ruhákat, hogy előtte fejben nem társítjuk össze legalább három szettel, hogy lássuk, vajon tényleg beleillik-e a rotációnkba.
A Shakaila Forbes-Bellel, a Big Dress Energy szerzőjével közös interjúd kapcsán gondolkodtam el, hogy vajon ha radikálisan megváltozik a stílusunk az életben történt negatív változás hatására, van-e módja annak, hogy átlendítsük pozitív irányba az öltözködésünket?
Biztosan ismerős az az érzés, amit egy friss kapcsolat első pár hónapjában mindenki érez: virulsz, sugárzol, lépten-nyomon mindenki bókol neked, hogy milyen jól nézel ki. Mivel megváltozik a kisugárzásod ezért megváltozol a külvilág felé is. Ezzel szemben, amikor belül nem vagy rendben, hiába fogsz felvenni egy méregdrága dizájnerruhát, nem fogsz úgy csillogni. Másik hétköznapi példa: közeledik a karácsonyi időszak, amikor mindenki kicsit elengedi magát, majd az újév beköszöntével görcsösen ráfeszül a közelgő "beach body”- szezonra, le akar fogyni, viszont a sok kisebbségi érzés miatt nyáron mindenki úgy fog ülni a parton, hogy takargatja a hasát, feszeng a fürdőruhájában. És itt jön a kulcs, hogy úgy tudsz változtatni, változást előidézni, hogy először önmagaddal foglalkozol.
Az, hogy valaki fogy pár kilót, még nem azt jelenti, hogy belül meg fog változni, mert ugyanaz az ember maradt, aki aggódott a hasa miatt. A tested az adott állapotában is megérdemli a szeretetet, és fontos hálásnak lenni azért, amid van, a berögzült, negatív mantrákat pedig a legjobb lenne pozitív affirmációkká alakítani. Tehát: igen, olykor életünk negatív tapasztalásai remek lehetőségekké alakulhatnak, ha nyitottak vagyunk a belső és külső fejlődésre egyaránt.
Olyan mélységgel beszélsz a témáról, mint akinek személyes élményei is fűződnek ehhez az úthoz.
Még a pandémia alatt, a bezártságban kezdtem el először foglalkozni a testemmel. Észrevettem, hogy kerültem a teljes kontaktust a testemmel, vagy a testem tükörképével; például egy egészalakos tükör előtt inkább elsuhantam, és egyáltalán nem néztem magamra. Ez elindított bennem valamit: mi van akkor, ha ezt a negatív, elutasító hozzáállást a testem megérzi? Nem akarok hatvanéves koromban rádöbbeni arra, hogy addig nem becsültem meg eléggé a testemet, és emiatt nem tudtam maximálisan önazonosan öltözködni.
Hogyan képzelted el a Stílustérkép, mint workshop- munkafüzet feldolgozási időtartamát? Témájából és a volumenéből adódóan egyértelműen nem egy könnyed vasárnap délutáni olvasmány.
Ez egy olyan könyv, amihez mindig vissza-vissza kell térni, főleg akkor, amikor éppen rosszul érzed magad a bőrödben. Azt tanácsolom, hogy akkor is érdemes elvégezni a feladatokat, amikor éppen nincsen meg a testi-lelki egyensúly, utána pedig folytatod, amikor jó állapotban vagy. A Szűcs Gergellyel közösen elkészített csúszkás módszer alapján lehetőség van összehasonlítani a különböző állapotok közötti különbséget, ami az idő elteltével érdekes visszajelzés lehet.
A könyvben szerepelnek gyerekkori fotók, illetve egy cetli, amit motivációként írtál magadnak tizenhat évesen. Érezhető, mennyire fontosak számodra a gyerekkori impressziók. Visszatekintve a tinédzserkori kísérletezésre és a stíluskeresési időszakodra, van olyan ruhadarab vagy stílusirányzat, amit ma már letagadnál?
Érdekes, mert engem inkább egy különös büszkeséggel tölt el az, hogy sosem hagytam, hogy befolyásoljon bárki véleménye, és nem korlátoztak a külső kommentek – mindent magam miatt csináltam. Gimiben is, amikor csúfoltak, abból sosem voltam hajlandó engedni, hogy mit veszek fel, milyen ruháim vannak. Nálam az öltözködés mindig az identitásom szerves része volt, egy fontos önkifejező eszközként használtam, és számomra ez a mai napig egy fontos téma. Tisztában vagyok vele, hogy a divat nem mindenkinek az elsődleges prioritása, de amíg a törvény bünteti, hogy nem mehetünk ki meztelenül az utcára, addig az öltözködés egy kikerülhetetlen kommunikációs csatorna, és lényegében mindenkinek vannak ruházati választásai.
