„Magyarként generációk óta belénk van kódolva, hogy ha igazán akarjuk, meg tudjuk csinálni” - Interjú az Arany Pálma-díjat nyert Buda Flóra Annával
Május 27-én Buda Flóra Anna 27 című filmje nyerte a legjobb rövidfilmnek járó Arany Pálma-díjat a 76. cannes-i filmfesztiválon. Az animációs rövidfilmért járó elismerést a zsűri elnöke, az Arany Medve-díjas Enyedi Ildikó adta át a rendezőnek.
Ezeket láttad már?
Buda Flóra Anna 2018-ban animációs rendezőként diplomázott a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, Entrópia című diplomafilmje Teddy-díjat nyert a 2019-es Berlinálén. 27 című rövidfilmje a francia Miyu és a magyar Boddah cég gyártásában készült, és a cannes-i filmfesztiválon aratott győzelmét követően hazánkban a Friss Hús Nemzetközi Rövidfilmfesztivál versenyprogramjában debütált. Buda Flórával a film sikere kapcsán beszélgettünk.
Miről szól a 27 című film?
A 27 egy fiatal nőről szól, aki 27 éves. A film gyakorlatilag a születésnapját írja le, de igazából nem teljesen lineáris történetről beszélünk, hanem egy érzetről, amit most a fiatal felnőttek tapasztalnak meg, hogy a lakhatási válság alatt milyen nehéz elköltözni otthonról. Ez a 27 éves nő otthon él a szüleivel és a kisöccsével, felnőtt ember, aki szeretné függetlenül elkezdeni a saját életét, ráadásul egy olyan korban van, amikor a szexualitás nagyon fontos téma, mindezt azonban nem tudja megtenni. A film a valóság elől való menekülésről szól, amit a fiatalok választanak ilyenkor: bulikról, drogokról, szexuális fantáziákról.
Mi inspirált a film megalkotásakor?
Valamelyest a személyes tapasztalat inspirált, mivel én is otthon éltem, és bármennyire jófejek a szüleim, azért ez egy nehéz szituáció, amikor felnőtt vagy. Szerintem nem egészséges, ha ennyi felnőtt egy helyen él. Pont akkor kezdtem el írni a történetet, amikor elköltöztem otthonról, és volt egy kis rálátásom arra, hogy ez az egész hogyan is működött, mi is történt pontosan. Mire a film elkészült, a három év alatt meg is értettem, hogy ennek milyen következményei vannak, és mi történik egy emberrel, amikor benne ragad ebben az állapotban.
És mire jutottál?
Arra, hogy minél később önállósodik valaki, annál később alakul ki a saját karaktere és a saját identitása. Amúgy is nehéz felnőni, mert ez mindig is egy hosszú és nehéz folyamat volt, de az még inkább megnehezíti az önismeret rögös útját, ha van fölötted egy kimondatlan szülői kontroll. Amíg otthon élsz a szüleiddel, addig gyerek maradsz.
Az alkotást szociopornóként jellemzed.
Ez egy fiktív műfaj. Nekem a pornóból az hiányzik, hogy megértsem, kik ezek a karakterek. Annyira személytelen, nincs történet, nem látod, hogy ki honnan érkezett, miért vonzódik bizonyos fajta szexuális módokhoz. Engem ez mindig nagyon zavart, és akartam egy olyan pornófilmet rendezni, amiben ott van a főhős a háttere. Végül nem lett pornófilm, inkább erotikus filmnek mondható, de igazából meg akartam kritizálni azt, amit a mainstreem pornóban láttam korábban, és hozzácsapni egy szociálisan érzékeny oldalt, ami számomra fontos volt.
Három évig dolgoztál a projekten. Hogyan épült fel ez az időszak?
Természetesen mind a három évet végigdolgoztam benne. Volt egy másfél éves előkészítés, ami alatt megírtam a forgatókönyvet, aztán megrajzoltam a képes forgatókönyvet, vagyis a storyboardot, amiből lett egy animatik. Ekkor már nagyjából láttam, hogy milyen hosszú lesz a film, és a jelzésértékű sound design segítségével már a hangulata is körülbelül érezhető volt. Megcsináltam a layoutot, amelyen már az összes elkészült karakter, a pózok és a háttér is szerepeltek, és ekkor léptek a képbe az animátorok. A vágóval már korábban elkezdtünk dolgozni, hogy amikor az animáció elkezdődik, már ne legyen semmi felesleg a filmben. Animációt készíteni drága, ezért előre kell megvágni a filmet, hogy végül csak azok a snittek készüljenek el, amik benne maradnak az animatikban. Az animáció után jött a színező csoport munkája, majd a kompozitálási folyamat, amikor a színes animációt ráraktuk a háttérre, így alakult ki a film képe. A zenét a COMMITTEE, azaz Mákó Mári és Mákó Rozi szolgáltatták, ami tökéletesen illett a film atmoszférájához. A zörejeken Lukács Péter Benjáminnal dolgoztunk, ezt követően el is készült a film. Tulajdonképpen másfél év előkészítés és másfél év gyártás volt az utolsó exportig.
Hogy néz ki egy nemzetközi filmfesztiválra történő nevezés?
Erről viszonylag keveset tudok, a diplomafilmemnél is az iskola intézte a fesztiváloztatást. A 27 egy francia-magyar koprodukció, a film terjesztésével és fesztiváloztatásával a Miyu Productions nevű francia cég leányvállalata, a Miyu Distribution foglalkozott. Ennek nagyon örülök, mert iszonyú sok munkáról van szó. Ezzel a jó kezdettel, hogy Cannes-ban indult a film, a fesztiválokat nem is kell keresnünk, hanem írnak, hogy küldjük el a filmet, és ez egy kiváltságos helyzet. Van azonban egy szabályrendszer, a nagy A-kategóriás fesztiválok – Cannes, Berlinale, Velence, Locarno, Sundance – ugyanis mind nemzetközi premiert kérnek. A disztribútorok nagyon jól ismerik ezt a hierarchiát, és úgy építik fel a stratégiát, hogy a film a lehető legjobb utat járja be. Először az augusztusi locarnói filmfesztivál kérte a 27-et, de időközben megtudtuk, hogy Cannes-ban több szekcióban is előválogatták. Emiatt iszonyú dilemma volt, hogy nemet mondjunk egy akkora fesztiválnak, mint Locarno, de végül kockáztattunk Cannes-ért, hiszen az mégis az egyik legrégebbi filmfesztivál. Sokáig nem kaptunk hírt, aztán amikor már teljesen elengedtem a dolgot, akkor hívtak fel telefonon, hogy a film bekerült a főszekcióba.
Hogy érezted magad a cannes-i filmfesztiválon?
Hat napig voltam ott, és elképesztő élmény volt. Megérkeztem a szakadt farmeremben, és akkor jöttem rá, hogy ez mekkora kultúrsokk számomra. Szerencsére a munkatársaimmal és a barátaimmal ott voltunk egymásnak, de nekem nagyon sok volt az egész, hiszen animátorként nem arról vagyok híres, hogy rengeteg ember között mozgok, legtöbbször a számítógép előtt ülök, és hetekig nem látok szinte senkit. Ehhez képest itt volt ez az iszonyú mennyiségű ember a strandon, hatalmas elektromos autók furikázták lesötétített ablakok mögött a celebeket, akiket rajongók tömege várt a hotelek előtt. Közben tiarás nők, 15 centiméteres magassarkúban tipegtek a part mentén. Cannes-ban van egy hangulatos szabadtéri mozi is a tengerparton, de a filmszínházban elképesztő mozitermek vannak, ahol fantasztikus minőségben vetítik a filmeket. Nagyon jó a versenyválogatás, és annyira megadják a tiszteletet a filmeknek. A 27 vetítése fantasztikus volt, nagyon jó volt a közönség, és ezer ember tapsolta meg a filmet.
A díjátadó napjára lebetegedtem. Nem tudtam előre, hogy nyerni fogok, de volt egy megérzésem, hogy van rá esély. Azt gondoltam, hogy talán a különdíjat adják majd az animációnak. Gyanús volt, hogy a szélére ültettek, és a kamera ott állt az arcomban, de amíg ki nem mondták az eredményt, addig nem akartam elhinni, szisztematikusan hárítottam az összes jelet, hogy ne érjen csalódás. Kicsit féltem, hogy nem tudok majd felmenni a színpadra a cipőmben, de amikor megláttam Enyedi Ildikót közelről, akkor már nagyon boldog voltam. Nagyon hálás vagyok az egész zsűrinek, egyrészt azért, mert animációt választottak, másrészt azért, mert ez egy olyan film, ami a középosztály bukdácsolásáról és a fiatalok helyzetéről szól. Nagyon megható volt az egész. A díjátadó után Enyedi Ildikó elmesélte, hogy az egész zsűri egyöntetűen erre a filmre szavazott, ő pedig direkt utoljára adta le a voksát, hogy magyarként és a zsűri elnökeként ne befolyásolja a szavazást.
Körülbelül 10 éve nem díjaztak animációs rövidfilmet Cannes-ban. Nagy lépés ez az animációs rövidfilmek számára?
Azt gondolom, hogy igen, és nagyon örülök neki. Szerintem az, hogy ezt most nekem ítélték egy folyamat csúcsosodása, hiszen az összes animációs szakember küzdött már egy ideje azért, hogy az animációs rövidfilmeket kezeljék egy szinten az élőszereplős rövidfilmekkel. Itt ugyanúgy filmkészítés folyik, és ez nem egy műfaj, hanem egy médium, amiben ugyanúgy vannak műfajok. Ne kategorizálják cuki, gyerekeknek szóló mesevilágba, hanem kezeljék ugyanolyan komolyan, mint az élőszereplős filmet. Főleg azért, mert egy rövidfilm animációs technikával ugyanannyi ideig tud készülni, mint egy egészestés élőszereplős film, és ugyanúgy megérdemli, hogy komolyan vegyék. Ezért már nagyon sok kollégám harcolt, ez a győzelem most ennek a folyamatnak az egyik lépcsőfoka, és szerintem innen lesz még tovább is. Várom például, hogy egészestés animáció is bekerüljön Cannes-ba, mert az azért ritkán szokott előfordulni. Most 11-ből 4 rövidfilm volt animációs, ami óriási. Nagyon erős volt a mezőny, ráadásul a rendezők majdnem fele nő volt – jó, hogy erre is odafigyeltek.
Miért döntöttél úgy, hogy Párizsban folytatod a karriered?
A film előkészítésekor a francia Miyu gyártócéggel kezdtem el dolgozni, majd útközben a Boddah is csatlakozott a projekthez. Franciaországból többféle támogatást is kaptunk, továbbá az Arte France tévécsatorna előre megvásárolta a film jogait. Közben tudtuk, hogy minden magyar filmnek 30%-os adóvisszatérítés jár a Nemzeti Filmirodán keresztül (aminek semmi köze a Nemzeti Filmintézethez), és mivel a stáb 80-90%-a magyar, ezt mi is igénybe tudtuk venni, így jöhetett létre a francia-magyar koprodukció. Ennek nagyon örülök, mert fontos volt számomra a magyar oldal. Párizsba azért költöztem, mert azt éreztem, hogy ott támogatják a művészetemet. A film miatt utaztam el, de végül ott ragadtam, beszippantott a kreativitás és a kultúra, és most úgy tűnik, hogy maradok. Persze közben sokat járok haza.
Mi a következő projekted? Elárulhatsz róla valamit?
Sok mindent nem tudok róla mondani, vannak ötleteim, de még nincsenek olyan állapotban, hogy nagyon beszéljek róluk. Van hosszabb és rövidebb filmes tervem is, maradnék a magyar dialógnál, csak valami teljesen más vizuális világgal. Van egy képzőművészeti oldalam is, sokat festek és rajzolok, most elkezdtem horgolt fejdíszeket készíteni. Korábban divattervezést is tanultam, így nagyon hiányzik, hogy anyagokkal dolgozzak, szóval ezt most nagyon élvezem.
Mit tanácsolnál a feltörekvő művészeknek?
Most nehéz helyzet van Magyarországon azoknak, akik művészettel szeretnének foglalkozni, de szerintem magyarként generációk óta belénk van kódolva, hogy ha igazán akarjuk, akkor meg tudjuk csinálni. Most azt a mesét kell olvasni, amikor a szegény gyermek megcsinálja a szerencséjét, mert kicsit ebben a helyzetben vagyunk. Kevés a lehetőség, kevés ember kap támogatást, nehezen átlátható a rendszer. Nekünk most ezt a történetet kell megismernünk, és ez sok küzdelemmel jár, viszont hatalmas sikerélménnyel is. Ha nagyobbat kockáztatunk, nagyobb sikert tudunk elérni.
