A házasságon belüli nemi erőszaktól a beleegyezés oktatófilmjéig: Mérő Vera végignézte a Bridgerton című sorozatot és elgondolkodott
A Bridgerton első évadát számos kritika érte, ezek egy része jogos volt, egy másik része nagyon is vitatható. Hova jutottunk a harmadik évadra, és miért van okunk örülni? Mérő Vera (pozitív) sorozatkritikája.
Ezeket láttad már?
A Bridgerton három évada egy kosztümös Gossip Girl intrikái, valamint három fő szerelmi szál köré épül, és ahogy a karakterek fejlődnek évadról évadra, úgy tűnik, az írók látásmódja is árnyalódik. Az első évadot érte kritika azért, mert “elhazudja” a feketék - és amúgy a gyarmati India - több évszázados elnyomását, amennyiben az arisztokrácia tagjaiként ábrázolnak színesbőrű embereket.
Ez azért nem áll meg, mert eleve az a felütése a történetnek, hogy egy fiktív 18. századi Angliában játszódik, ahol III. György szerelmes lett egy fekete nőbe, akit királynőjévé tett, és egyúttal nemesi címet adományozott számos színesbőrű embernek. A sorozat egy alternatív valóságot mutat be, a történelem egy mi lett volna, ha verzióját. Azonban a világ ebben az elképzelt változatban sem ideális, még akkor sem, amikor éppen az próbál lenni.
Autonómia vagy erőszak? Nem mindegy!
Az első évad legotrombább hibája, hogy a női szexuális autonómia megnyilvánulásaként ábrázolja a nemi erőszakot. Csak mert az áldozat férfi. Az ominózus jelenet és annak előzménye a következő volt: a szerelmes főhősök, Simon és Daphne egy évadnyi viszontagság után végre összeházasodtak, és megkezdték házas életüket. Igen ám, de a férfinak meggyőződése, hogy nem szabad gyereket nemzenie, mert a kegyetlen atyai örökségnek vele meg kell szakadnia, ezért azt hazudja a nőnek, hogy terméketlen.
Daphne rájön a turpisságra, majd az egyik együttlét során, a gyönyör kapujában felülre kerekedik, leszorítja a férfit, aki így akarata ellenére a nőben élvez el. Ez pedig kérem, tankönyvi nemi erőszak. Nemi erőszak, amelyre a sorozat nem reflektál, az elkövetőjét pedig úgy mutatja meg, mint aki jogos kétségbeesésében cselekedett, és szegénynek még csak be sem vált az erőszak, amennyiben nem fogant belőle gyerek. Simon kicsit durcázik, de végül magától jobb belátásra tér, happy end.
A férfiakat érő szexuális erőszak láthatatlanságáról hamarosan írok külön cikket is, de itt is szeretném leszögezni, hogy igen, férfiakat is meg lehet erőszakolni, a sorozatban látott aktus a férfiakkal szembeni szexuális erőszaknak nem az egyetlen, de tipikus formája. A minimum lett volna, hogy az írók ezt a tényt valamilyen formában megjelenítsék, ez nem történt meg, sőt, a történetvezetés szerint középtávon éppen az erőszak vezetett a boldog végkifejlethez, amely egy közös gyermekben testesült meg. Szóval nem túl jó helyről indultunk.
Okos szépítés a visszatérésben
A második évad egy érzelmileg másképp, más okból elérhetetlen férfi - itt pont nem egy bántalmazó apa nyomasztó hagyatéka, hanem egy szerető apa korai halálának érzelmi traumája a leküzdendő akadály - jellemfejlődését mutatja be. Itt már végre eljutunk odáig, hogy a női szexualitás, a szexjelenetekben előtérbe helyezett női nézőpont és a beleegyezés jelentősége nagyjából a helyére kerül, legfeljebb nem túl érdekes vagy elgondolkodtató.
A napjainkban elvárt, papírforma szerinti minimumot látjuk Anthony Bridgerton és Kate Sharma együttlétekor: a férfi ügyel az előjátékra, a nő gyönyörére összpontosít, és többször visszakérdez, hogy a másik biztosan akarja-e a - házasságon kívüli - aktust.
Így érkezünk el a harmadik évadhoz, amely azzal a tanulsággal zárul (spoiler figyelmeztetés!), hogy a duci lányok is rátalálhatnak a szerelemre, akár egy olyan fiú oldalán is, akit az összes (nem plus size) nő is magának akar. A dilemmám pedig még mindig a szex. Penelope és Colin kapcsolata persze sok szempontból izgalmas fordulatokat tartogat, például azzal a folyamattal, ahogy Colin (óriási spoiler-veszély!) elfogadja, hogy a lány maga a titokzatos Lady Whistledown (a 18. századi Gossip girl (Pletykafészek)), és ezen nem is kíván változtatni, mert a főúri pletykák és intrikák megírásában teljesedik ki.
Most komolyan egy olyan korért rajongunk, amiben a nő túlélése a férje vagyoni helyzetétől függ?
A - megint házasság előtti - szex viszont… Nos, az inkább oktatófilm, mint művészi ábrázolás. És nem is a legjobbak közül való. Colin az aktus közben minden szexuális cselekmény előtt megáll, Penelope szemébe néz, és a lány egyértelmű, szóbeli beleegyezését megvárva halad csak tovább. Igen, ezt tanítjuk ma a gyerekeknek és fiataloknak, hogy csakis a lelkes igen számít valódi igennek.
Azonban vajon mennyire életszerű ez a katonás engedélykérés, és mennyire bír valódi, jól hasznosítható információval? A való életben nem pont az lenne a cél, hogy a másikra való odafigyelés széles eszköztárával ismertessük meg a fiataljainkat? Hogy a tekintet, a mozdulat, az érintés dekódolása is menjen? És ha az ábrázolás nem hiteles, akkor milyen pozitív hozadéka lehet?
Merthogy nem, senki nem kér minden mozdulat előtt hangos beleegyezést, ez illúzió, és nem is reális cél. A reális cél az, hogy akkor is figyeljünk egymásra, ha nagyon magával ragad a szenvedély. Hogy különbséget tudjunk tenni aközött, ha a másik magához húz, viszonozza az érintést, ha lefagy vagy nem jelzi aktívan (nem feltétlenül szóban) a lelkes igent, és ha kifejezetten eltol magától.
Mert ezek egyetlen aktuson belül is megtörténhetnek, és mindkét fél sérülhet, ha nem sikerül tisztán kommunikálni. Szavakkal, érintéssel, és olykor egyetlen tekintetváltással. Az nem lehet hiteles üzenet, hogy tankönyvízűen megmutatjuk, hogyan kell minden pillanatban a másik hangos beleegyezését kérni.
Számtalan filmes eszköz létezik a dialóguson kívül, amely támpontot adhat a szexualitást még éppen csak felfedező és a már jócskán benne járó embereknek a beleegyezés mibenlétéről. Hiszen van, hogy a szavak a célravezetőek, de van, hogy éppen azok ölik meg az intimitást és a valódi kapcsolódást.
És hogy miért állítom mégis, hogy ez egy pozitív kritika? Azért, mert a beleegyezés (consent) aktusa és gyakorlata valóban húsbavágóan fontos. Ezt nem lehet eleget hangsúlyozni. És ha valamire, a Bridgerton arra bizonyosan jó, hogy beszélgetést indítson, kérdéseket vessen fel és fontos szempontokat hozzon be. És ez mindenképp ünneplendő. A kérdés már csak az, hogy akad-e olyan felnőtt, aki vezesse ezeket a beszélgetéseket. Mert enélkül megint csak annyi történik, hogy elvárásokat mutatunk, életszerű eszköztárat pedig nem.
tSzóval a Bridgerton mindhárom évada alkalmas lehet arra, hogy a 16+ korosztályt (ez a sorozat korhatár-besorolása) érzékenyítsük, és akár iskolai keretek között közelebb hozzuk a biztonságukat szolgáló témák feldolgozásához. Ehhez már csak az iskolai kereteket kellene megteremteni.
