Megnyugtató szocreál, ami visszarepít a gyerekkorba - Interjú Bolega Niki különleges fotóprojektjéről

Aki követi az Instagramon, annak bizonyosan feltűnt, hogy Bolega Niki az utóbbi hónapokban nem az izgalmas portréiból oszt meg újabbakat a követőivel, hanem nagyon markáns hangulatú minimalista épületfotókat tesz közzé. Sőt, a képek mellett immár apró, de annál érdekesebb történetekkel is bővül a különleges gyűjtemény. El is csíptük Nikit, hogy meséljen nekünk ezekről a képekről.

Aki követ Instagramon annak nem újdonság, hogy szeretsz épületeket fotózni, de az utóbbi háromnegyed évben szinte csak épületfotókat posztolsz a faladra. Honnan az építészet iránti érdeklődésed?

Az egész 2017-ben kezdődött, amikor a szakmai fejlődés reményében beválltam egy 365 napos fotóprojektet, aminek az volt a lényege, hogy minden nap fotóznom kellett valamit, amit még aznap posztoltam is a közösségi felületeimre. Mivel fotós munka mellett lehetetlen lett volna minden napra leszervezni egy portréfotózást, így nyitottam más témák felé. Mindennapossá vált, hogy a nyakamba akasztom a fényképezőgépem és elindulok valamerre bringával, vagy gyalog.

Egy idő után azt vettem észre, hogy egészen máshogy figyelek, más dolgokban is meglátom a szépet, mint korábban, teljesen kinyílt a világ. Rákattantam a geometrikus formákra, fény-árnyék játékokra, amiket leginkább épületek adtak, ebből pedig következett, hogy magát az épületet is más szemmel kezdtem látni.

Az első néhány, amit lefotóztam a Megyeri híd, a csepeli víztorony és a Körszálló volt. A szocialista, beton épületek iránti vonzalmam pedig egyértelműen a gyerekkoromból eredeztethető, abban a környezetben nőttem fel, minden ilyen fotómban kicsit a gyerekkoromat keresem.

Tavaly október óta nagyon koncepciózusnak tűnik, hogy szinte csak épületfotók szerepelnek az Instádon. Mi motiválta, hogy ilyen erősen tematikus gyűjtést hozz létre?

A 365 napos projekt végén óriási megkönnyebbülés volt, hogy végigcsináltam, mert nagyon megterhelő volt egy évig folyamatosan azon gondolkozni, hogy aznap mit fotózzak. Aztán néhány nappal azután, hogy befejeztem és leülepedtek az események, elkezdett valami hiányozni. Akkor jöttem rá, hogy az, ami annyira fárasztó volt benne, mégis adott egyfajta kielégülést is. Egyrészt nagyon jót tettek a lelkemnek ezek a magányos, sokszor órákig tartó séták, másrészt adott egy egészen másfajta látásmódot, amit előtte nem tapasztaltam. Egy portré munka során az ember folyamatosan kifelé figyel, figyeled a portréalany rezgéseit, próbálod feloldani, hogy jól érezze magát és fél szemmel a stábot is figyeled, hogy mindenki rendben legyen. Introvertált személyiség vagyok, így ez nagyon sok energiámat emészti fel, és bár imádom csinálni, néha jó kiszakadni belőle és befelé figyelni.

Bolega Niki minimalista épületfotóján a szocreál építészet egyik emblematikus épülete a Körszálló

Fotó: Fotó: Bolega Niki

Nem mellesleg pedig beleszerettem az építészetbe, leginkább a szocmodern, brutalista, beton építészetbe. Ennek a 4 éve tartó folyamatnak köszönhetően mostanában rengeteg visszajelzést kapok arról, hogy messziről megismerik a fotóimat, ami számomra óriási elismerés. 13 év munkája van benne, nagyon hálás vagyok minden visszajelzésért, ami megerősít abban, hogy jó úton haladok.

Egy időben kifejezetten a víztornyok érdekeltek, sok ipari épületet is megörökítettél, de kifejezetten úgy tűnik, hogy a szocializmusban emelt betonépületek az abszolút kedvenceid. Miért éppen ez a korszak ihlet meg a leginkább?

Az egyik oka egyértelműen az, hogy a szocializmusban születtem. Az első 10 évem meghatározó környezete ez volt. Csodálatos gyerekkorom volt, olyan igazi utcán rohangálós. Békásmegyeren nőttem fel az Ófaluban, de a barátaim egy része a lakótelepen lakott, így rengeteg időt töltöttünk a szocialista betondzsungelben. Észrevettem, hogy az ilyen környezet megnyugtat és kicsit visszarepít abba a felelősségmentes időszakba, ami a gyerekkort jó esetben jellemzi. A felnőtté válás és az azzal járó felelősség elől elég csak elindulnom sétálni, ahol letisztulnak a gondolatok és szerencsére soha nem kell túl messzire mennem, hogy szembe jöjjön egy - a jól ismert érzést árasztó - szocmodern/szocreál épület. Ez az, ami kikapcsol, nyugalmat ad és biztonságot. Emellett persze a szocializmus épületeit jellemző geometria és rendezettség is rettenetesen vonz, imádom a minimalizmusukat, sokszor brutális, szürkés beton formáikat, vagy éppen az ellenkezőjét, a színes betéteket. Csodálattal szemlélem a bennük rejlő erőt és azt a hihetetlen munkát, amit egy ilyen megtervezése és felépítése megkíván. Bár tudom, hogy sok szempontból elavultak, mégis úgy érzem, hogy ezek az épületek vizuálisan még ma is megállják a helyüket.

Elsőre sokan azt gondolnák, hogy épületeket fotózni egyszerűbb, mint például embereket. Én pont a te képeidet nézve gondolkodtam el azon, hogy voltaképpen nem is lehet olyan egyszerű megtalálni a megfelelő szöget, megfelelő részletet, ami igazán megmutatja egy-egy épület karakterét. Számodra mi az igazi kihívás ebben?

Fontos, hogy megfelelő fényviszonyok között fotózzam őket, egyáltalán nem mindegy milyen szögből süt a nap, vagy éppen süt e egyáltalán. Teljesen más karaktert ad egy épületnek egy lapos szögben érkező fény, vagy egy déli napsütés, mély árnyékokkal. Az igazi kihívás viszont az, hogy a fotó megmaradjon a minimalizmus határain belül. Ennek leginkább az épület körül parkoló autók, oszlopok, és mindenféle ilyen típusú akadály szokott gátat szabni. Előfordul, hogy többször is körbejárok egy-egy épületet, mire megtalálom a megfelelő szöget ahhoz, hogy minden elvárásom teljesüljön. Az autók azért is zavarnak, mert szeretem megtartani az épületet a saját "korában", egy modern autó látványa ezt az érzést egy pillanat alatt tönkretenné. Időnként várok járókelőkre is, olyanokra akik öltözködésben és színvilágban passzolnak az épület hangulatához.

Mi a munkamódszered? Kapsz tippeket, vagy a szerencsére bízod, hogy beleütközöl-e egy jó épületbe? Azonnal munkához látsz, vagy vissza-visszatérsz felderíteni a terepet?

Kezdetben teljesen spontán indultam el sétálni és lefotóztam, ami szembejött velem. Mostanában többnyire eltervezem a helyszíneket, már amennyire képes vagyok rá, mert nem vagyok egy előre tervező alkat. Általában elalvás előtt, vagy ébredés után ugrik be egy fotózandó téma és még aznap, vagy néhány napon belül célirányosan odamegyek, de természetesen most is előfordul, hogy jártamban-keltemben meglátok egy épületet és lefotózom. Mindig van nálam fényképezőgép, az évek alatt megtanultam, hogyha valamit le akarok fotózni egy pillanatban, azt azonnal meg is kell csinálnom. Előfordul, hogy visszatérek egy helyszínre, de mivel impulzív alkat vagyok, szeretem azonnal megragadni az érzést, ami hatalmába kerített. Egyébként szerencsére az utóbbi időben tippeket is kapok, sokan rám írnak, hogy láttak egy helyet, ami szerintük passzolna a világomba. :)

Újabban nem csupán fotózol, hanem egy-egy épület történetéről is írsz, hogyan zajlik ez a kutatómunka?

Egy ideig csak a vizuális része érdekelt az építészetnek, aztán amikor egy-egy víztorony alatt álltam, elkezdtem azon gondolkozni, hogy vajon hogy a csudába tudták ezeket megépíteni? Semmiféle építészettel kapcsolatos előképzettségem nincs, tényleg teljesen laikus szemmel próbáltam megfejteni a kérdést. Adta magát, hogy utánaolvassak a neten, mindenféle építészeti magazinokban, vagy azzal kapcsolatos oldalakon szoktam tájékozódni, de már elkezdtem a kicsit mélyebb része felé is kacsintgatni. Szeretnék ezzel kapcsolatos könyveket venni, sőt, építészeti látványtervezés suli elvégzésén is gondolkozom már egy ideje. Néha már a fotózás előtt utánaolvasok az épület tervezőjének, és az építési folyamatnak, és próbálok mindig valami kis érdekességet is belecsempészni a sztorikba, hogy a téma iránt kevésbé érdeklődő olvasó is találjon benne valami izgalmasat.

Volt olyan épület, amit mindenképpen szerettél volna megörökíteni, de még nem sikerült (akár, mert nem voltál elégedett a végeredménnyel, akár mert még nem sikerült eljutnod oda.)?

Szerencsére az ország bővelkedik a szocializusból megmaradt épületekben, így egyelőre a határon belül maradva is van elég témám, de azért titkon már elkezdett foglalkoztatni, egy autós utazás a volt Szovjetunió országaiba kifejezetten épületekre vadászni. Elég makacs tudok lenni, így ha beakad nálam egy épület, amit le akarok fotózni, szinte biztos, hogy néhány napon belül valahogyan megoldom, hogy eljussak oda, ezért olyan épület nincs, amit nagyon szerettem volna lefotózni, de nem sikerült megoldanom még. Illetve egy víztorony van, amit ajánlottak és még nem mentem el. Ezt mindenképpen pótolni szeretném. Olyan persze van, ami fejben jónak tűnt, de a helyszínen nem jött össze olyan minőségűre, amilyennek szerettem volna. Ilyenkor hagyom kicsit lecsillapodni a dolgot és néhány napon belül visszatérek, de előfordult az is, hogy elengedtem egy témát. Ez mindig kicsit csalódás és nehezen is viselem, de mindig van hova fejlődni. :-)