„Nem hajszolok semmit, megyek a megérzéseim után” - Beszélgetés Medveczky Balázs színművésszel

A diploma megszerzését követően a Vígszínházhoz szerződtél. Ha már Máté Gábor és Dömötör András osztályába jártál a Színművészetin, akkor nem az lett volna a logikus lépés, hogy a Katona József Színháznál légy társulati tag?

Én már harmadév végén jelentkeztem gyakorlatra, Ember Márk barátommal mentünk a Vígszínházhoz, mert Eszenyi Enikő épp akkoriban keresett énekelni és táncolni is tudó fiatalokat a társulatába. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben a Katona mint opció, ezzel együtt szerencsésnek gondoltam magam, hogy így alakultak a dolgaim. A színészi pálya hosszú, van idő. Ezt időnként hajlamosak vagyunk elfelejteni, már holnapra sikert, hírnevet szeretnénk, ami teljesen természetes, de én valahogy a komótosabb haladásra törekszem, nem hajszolok semmit, megyek a megérzéseim után és tapasztalni, tanulni, fejlődni szeretnék.

Milyen emlékeid vannak a felvételiről?

Utólag mosolygom az egészen, de ott és akkor nagyon kemény volt az a három rosta. Az első fordulón nem éreztem túl jónak magam, a második rostán zenéltem, vittem xilofont is, aztán Máté Gábor és Dömötör Andris ízekre szedtek fél óra alatt. A harmadik rosta tulajdonképpen egy egyhetes együttélés volt a felvételizőkkel és a tanárokkal, aztán eljött a pillanat, amikor kimondták a nevem, hogy felvettek. Azóta is próbálom megfogalmazni, hogy mit éreztem akkor, de az érzés semmihez sem hasonlítható, leírhatatlan eufória.

Édesapád Medveczky Ádám Kossuth-díjas karmester, édesanyád, Csányi Valéria szintén dirigens. Milyen pluszt adott neked az, hogy a művészet és a komolyzene közvetlen közelében nőttél fel?

Elsősorban jó zenei ízlést. Édesanyám szülei Botka Valéria és Csányi László voltak, ők alapították a Rádió Gyermekkórusát az ötvenes években. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen közegben nevelkedtem. Számomra soha nem volt kérdés, hogy a művészet az, ami igazán érdekel. A szüleim nem erőltettek soha semmit, se a táncot, se a zenét, sem atlétikát, sem pedig a színészetet. Rám bízták a döntést, és támogattak. Színpadon is nagy előny a zenei háttértudás, ugyanis még a prózai jeleneteknek is megvan a maga ritmusa. Ha az ember ráérez, akkor már nagy baj nem lehet. Az első emlékem egyébként gyerekkoromból az, hogy egy műanyag fehér dobon játszom. Már akkor is imádtam a ritmust. Tízéves koromtól öt éven át a Szabolcsi Bence Zeneiskolába jártam, amit sajnos a balett időigényessége miatt abba kellett hagynom.

Apukád életbölcsességei közülmi az, amit igyekszel átültetni a saját gondolkodásodba?

Múltkor beszélgettünk a karmesteri hivatásról, és ami akkor köztünk elhangzott, az gyakorlatilag ráhúzható minden olyan művészeti ágra, amit valaha műveltem és művelek. Apukám mondta, hogy például négy negyedet bárki le tud vezényelni, de arra már nem mindenki képes, hogy egyetlen kis szemlehunyássalhúzza magával a zenekart. Ezekre az apró finomságokra és a teljes átélésre törekszem én is a szakmámban.

Három éve szerződtél a Szegedi Nemzeti Színházhoz. Hamar befogadott a társulat?

Szerencsére igen, és én is gyorsan beilleszkedtem. Tudtam, hogy egy új város, új kollégák és új rendezői szemlélet vár rám. Tény, hogy 2018 augusztusában, miközben robogtam Szeged felé, volt egy fél óra, amíg valamiféle pánik uralkodott el rajtam. De eltelt pár hét, és csodásan kezdtem magam érezni. Egyáltalán nem bántam meg a váltást. Nagy döntésnek éltem meg, amikor eljöttem Budapestről, de éreztem, hogy mozdulnom kell, mert kezdek kiégni. Ha az ember huszonnégy évesen havi huszonkilenc előadást játszik, az jó kondival is egészen megterhelő és fárasztó, ráadásul a „futószalag rendszerben” néha úgy éreztem, hogy nem tudom mindig kellőképpen átélni a szerepeimet. Szegeden szeretem, hogy sok műfajban kipróbálhatom magam, és nagyon tetszik, hogy a nézőkmegbecsülik a saját bejáratú színházukat.

Rögtön remek szerepeket kaptál.

Igen, nagyon izgalmas szerepek vártak rám, különböző beállítottságú rendezőkkel. Az első bemutatóm a Szentivánéji álom volt Horgas Ádám rendezésében, Oberont és az egyik mesterembert játszottam. Aztán jött a Valahol Európában, amiben Hosszút alakítottam, majd a Gyilkos című kortárs orosz drámában voltam főszereplő, s ezt követte az Álszentek összeesküvése, ahol XIV. Lajosszerepét játszhattam.

Hogyan tanulsz szöveget?

Nem tanulok szöveget, vagyis nem a szó szoros értelmében véve. Sosem tudtam magam elképzelni, amint ülök egy széken és magolok. Én a próbafolyamat alatt tanulom meg a szöveget, mert ilyenkor akaratlanul is rögzül. Persze van, amit tűpontosan kell tudni, például a Szentivánéji álomnál mind az ötezer jelzőt be kellett magolni. Legtöbbször viszont, ha a szerep gondolkodásmódjával rátalálokegy adott megszólalás miértjére, onnantól kezdve egyértelmű, mit kell mondanom.

Szerinted milyen egy jó színház?

Olyan, ahol a vezetés és a társulat között nincs semmiféle fal, nincsenek konfliktusok és kínos csendek, csak gördülékeny kommunikáció és jó hangulat. Fontos, hogy a kollégák között ne legyenek furkálódások, és mint színész ne féljek elmondani a problémámat és az ötleteimet a rendezőnek vagy az igazgatónak.

Ha nem színész lennél, mit csinálnál? El tudnád képzelni magad másik hivatással?

Persze! Természetesen zenélnék. Ha elkezdek zenét szerezni, zongorázni, dobolni, vagy looperrel felvenni néhány motívumot, nyolc óra úgy eltelik, hogy észre sem veszem. Teljesen bele tudok feledkezni. Mostanában csak egyedül kísérletezgetek, de a visszajelzések biztatóak. Mindenestre nagyon várom, hogy újra színházban játszhassam, közönség előtt. Remélem, hamarosan lesz rá alkalom.

Jónás Ágnes