Beszélgetés Forró Bencével új, Variációk boldogtalanságra című kötetéről

A közönség téged elsősorban a Duna, az M2 Petőfi TV és az M5 műsorvezetőjeként ismer. Az íráshoz mi adta a motivációt? Mindig is élt benned a titkos vágy, hogy könyvet adj ki?

Tinédzser korom óta írogatok, és mindig bennem volt egy gondolat, nevezetesen, hogy nem szeretnék úgy meghalni, hogy nem jelenik meg könyvem. Tizenévesen a stílusom és a szövegeim még nem voltak kiforrottak – csak most, harminc felett érzem úgy, hogy sikerült olyan színvonalat hoznom, ami bátran vállalható széles közönség előtt, és amilyet elvárok magamtól.

Jártál kreatív írás tanfolyamra?

Soha. De csak az lehet jó író, aki tanulja? Vagy fordítsuk meg: én először a Corvinuson kommunikáció és médiatudományból, majd a Színház- és Filmművészeti Egyetemen televíziós műsorkészítésből diplomáztam, mégis számos tapasztalatra „útközben”, a mindennapi gyakorlatban tettem szert. Így van ez az írással is.

A Variációk boldogtalanságra engem elsősorban azért fogott meg, mert tükröt tart mai életünknek. Hívószavaszámomra az utazás, mely alatt egyaránt értem a fizikai elmozdulást, illetve a lélek bebarangolását. A főszereplők között van brüsszeli erasmusos társaság, polgárpukkasztó podcaster, cipész, aki valaha nagy karrier várományosa volt, egy, az Insta-filterek által megbabonázott barátnő, egy helyzetéből kitörni vágyó eszkortlány…

Ezek a történetek arra késztetik az olvasót, hogy elgondolkodjon az életünk során elé kerülő útkereszteződéseken. A kötetben 11 novella kapott helyet, a főhősök legkisebb döntéseinek is életre meghatározó szerepe van.

A cím fosztóképzőjét dőlt betűkkel szedtétek, előrevetítve azt az izgalmas kettősséget, ami végigvonul a köteten.

Azért választottuk ezt a megoldást a szerkesztővel, mert a két részből álló novelláskötetet lehet úgy is olvasni, hogy variációk boldogságra, és úgy is, hogy variáció a boldogtalanságra. Hogy a főhősök hogyan élik meg az életüket, vállalják-e döntéseikért a felelősséget, megbékélnek-e a sorsukkal, vagy háborognak ellene, az rajtuk múlik, az azonban már az olvasón áll, hogy a történetekből milyen hangulatot akar megérezni.

Az első rész azokról szól, akik kevésbé tudnak megbarátkozni sorsukkal, a másik azokról, akik képesek életük alakulását a saját kezükbe venni. Egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy a hangulatvilág és a témaválasztás lehangoltságba tudják sodorni az olvasót, de ha úgy vesszük, a Bűn és bűnhődés, vagy a Száll a kakukk fészkére is ilyen. Most akkor ne olvassuk ezeket? Szerintem nem az lényeg, hogy az emberek vidám, vagy szomorú történeteket akarnak-e olvasni. Az emberek olyan történeteket szeretnek olvasni, amikkel azonosulni tudnak, s amik fordulatosak és tanulságosak egyszerre. Egyébként meg fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a novelláim végén nem a teljes lemondás szólal meg, sokkal inkább a remény.

Mi volt meg először a fejedben, a karakterek, vagy a történetek?

Sokkal inkább a karakterek. Megfigyeltem, hogy vonzom a különleges, olykor az irracionalitás határát súroló fura figurákat (egyébként a baráti társaságomban is szép számmal vannak ilyen emberek). Magánemberként, televíziós műsorvezetőként és történetmesélőként mindig is érdekelt, mi zajlik bennük, hogyan gondolkodnak, milyen motivációk hajtják őket, éppen ezért sokat is beszélgetek velük. Tudtam, ha egyszer könyvem írok, mindenképpen meg szeretném őket jeleníteni. Elsősorban tehát köréjük kerítettem történetet. Kisebb arányban vannak jelen a kötetben olyan novellák, amikhez előbb a történet volt meg. Ezekbe gyúrtam bele fiktív karaktereket.

Előfordult, hogy az alkotói folyamat során mélypontokat éltél meg?

Két mélypont is volt: az egyik az, amikor a kötet fele már megvolt, de valamiért belém hasított a kérdés: Minek írom én ezt?! Aztán megmutattam Szabados Áginak, a Libertine Könyvkiadó alapítójának és vezetőjének a novelláimat. Nagyon tetszettek neki, kezdettől fogva hitt bennem, és azt mondta, hogy ha megírom az egészet, kiadja. A tudat, hogy napvilágot láthat egy könyvem, elképesztő lendületet adott a továbbiakra.

A másik mélypont akkor volt, amikor már a vége felé jártam az írásnak. Egy-két dolog nem úgy állt össze, ahogy szerettük volna, és a szerkesztőktől nehezen tudtam elfogadni, hogy változtatni kell. Végül találkoztam egy olyan szerkesztővel, Krivánszky Emőkével, aki pontosan tudta és érezte, mit szeretnék, és aki csak annyit változtatott a szövegen, amennyi nekem még belefért. Utólag beismertem, hogy sokkal letisztultabbak lettek így az egyes részek.

Forró Bence, Fotó: Szabó Lilla

Előbb azt mondtad, hogy mindig is érdekeltek az emberek mind magánemberként, mind pedig televíziós műsorvezetőként és történetmesélőként. Ezek szerint sosem volt benned félsz, hogy odamenj valakihez és kérdezz tőle, igaz?

Kevesen tudják rólam, hogy gyerekként visszahúzódó és gátlásos voltam, vagyis inkább figyeltem, érdeklődve hallgattam mások történeteit, fürkésztem a gesztusaikat, és kerestem a cselekedeteik mögötti motivációt. Talán pont emiatt fogadtak hamar bizalmukba az emberek.

A kötet címében megjelenő kettősség miatt adódik a kérdés: te boldogságra, vagy inkább boldogtalanságra vagy kódolva?

Vannak olyan emberek, akik majdnem mindig ugyanolyan amplitúdóval működnek, és vagyok én, aki hajlamos vagyok hangulatingadozásra, de oly módon, hogy látszólag nem is annyira fajsúlyos helyzetekben meglehetősen nagy mélységeket és magasságokat élek meg. Ilyen emberekkel élni nem könnyű, ugyanakkor vonzó és izgalmas. Szilárd meggyőződésem, hogy az ember személyisége, alapbeállítottsága nem változik, de törekszem arra, hogy dolgozzam magamon és legalább pár dolgot, amit lehet, változtassak magamon.

Elképzelhetőnek tartod, hogy a jövőben újabb könyvvel örvendeztesd meg az olvasókat?

Fantasztikus megélni a kötetem körüli pezsgést mostanában, de úgy érzem, több van bennem, minthogy egynél megálljak. Ha sikerülne újabb könyvet kiadnom, az maga lenne a tökély. Ha nem, akkor az egészet úgy fogom fel, hogy volt egy szép mozzanata az életemnek. Mindenesetre én mindent megteszek azért, hogy legyen folytatás.