Berki Mazsi: „Szerettem volna megmutatni, hogy én is le tudok tenni valamit az asztalra”
Berki Mazsi is versenyben van a töretlen népszerűségnek örvendő Sztárboxban.
Ezeket láttad már?
Berki Mazsi Eddig mindkét ellenfelét egyhangú pontozással győzte le, így december 10-én Dobos Evelinnel vívja a végső harcot. Előtte azonban elkaptuk egy beszélgetésre, ahol többek között az őt ért támadásokról beszélt.
November 26-án legyőzted Janicsák Vecát, és így a női versenyzők közül elsőként kerültél be a döntőbe. Gondoltad volna, hogy így alakul?
Annyira felfoghatatlan még mindig ez az egész! Úgy vágtam bele a műsorba, hogy meg szeretném nyerni. Majd a sajtótájékoztatón - ahol az ember próbálja felmérni az ellenfeleit -, elkezdett hízni a májam, mert az esélylatolgatások következtében azt éreztem, hogy igen, valóban lehet esélyem.
Nagyon sok embertől megkaptam, és kapom a mai napig, hogy engem tartanak a legesélyesebbnek a végső győzelemre. Egyszer, amikor együtt forgattunk és még nem tudtuk, hogy egymás ellenfelei leszünk, akkor Veca elárulta, hogy szerinte én vagyok a legesélyesebb a szuperdöntőre. De Szabados Ági is azt nyilatkozta legutóbb, hogy örül neki, hogy nem vele kerültem össze.
Talán ezek a külső vélemények is annyira hatással tudtak lenni az önértékelésemre, hogy az elejétől kezdve elhittem, hogy tényleg győzhetek. Úgy készültem az első mérkőzésre, hogy azt gondoltam, ha nem teszek bele 100%-ot, akkor is sikerülni fog. A ringben döbbentem rá, hogy mekkora tévedésben is voltam: amikor Megyeri Csillával megvolt az első menetünk, ott olyan légszomjam lett, hogy azt hittem, végem van. Elbíztam magam, mert tehetségesnek tartottak, ráadásul az edzőm is folyamatosan azt mondta, hogy valamennyit konyítok a sporthoz, van érzékem hozzá.
Ha ennyire azt hallottad mindenkitől, hogy esélyes vagy, nem gátolt téged egyfajta bizonyítási vágy?
Azzal az ember nem számol, ami ott a csarnokban, a helyszínen éri: az az atmoszféra, az az izgatottság, az a nyomás, az a... Majdnem mondtam, igen, hogy megfelelési-kényszer, és igazából egyrészt tényleg erről van szó. Arról a fajta bizonyítási vágyról, amin keresztül meg tudod mutatni a közönségnek, az edzőidnek, a bíróknak, az ellenfelednek azt, ami benned van.
Nekem az első meccsem többnyire arról szólt, hogy az apukámnak tudjak bizonyítani. Szerettem volna megmutatni, hogy én is le tudok tenni valamit az asztalra, mert annak idején a kislányom édesapja révén kerültem a köztudatba, és akarva-akaratlanul is írtak rólam.
Sokáig trash-celebnek számítottam, és a családom sem volt mindig elégedett. Így, amikor az édesapám SMS-ben megírta, hogy végre büszkén sétálhat az utcán, mert a rólam megjelent cikkek miatt most nem kellett szégyenkeznie, az nagyon sokat jelentett. A múltját az ember nem nagyon tudja lemosni magáról, vagy legalábbis nagyon nehéz levetkőzni. Őszinte leszek, én most ezt az oldalamat próbálom kicsit megnyitni. Amikor ez az interjú megjelenik, már beszélhetek róla nyilvánosan, így örömmel osztom meg, hogy belevágtam az ingatlanozásba!
És hogyan jött a számodra ez az ingatlanprojekt?
Amikor az embernek költöznie kell és lakásokat néz, akkor egyszerűen nagyon nehéz kiigazodnia az ingatlanpiacon. Ráadásul olyan magasak az árak, hogy számomra olykor az is felfoghatatlan, hogy emberek hogyan jönnek ki a havi fizetésből. Viszont ez a mostani projekt nagyon közel áll hozzám: egy vlog-sorozatról van szó, ahol egy sikeres ingatlanos lesz a segítőtársam.
A luxusvonalat választottuk, mivel ez az, ami felkelti az emberek érdeklődését. Bemutathatnék egy teljesen átlagos lakást, viszont a luxus az, ami valójában érdekli az embereket. Éppen most voltam kint az építkezésen, és ilyenkor nem az jár a fejemben, hogy más miért tudta megvenni vagy másnak honnan van erre pénze, hanem az van bennem, hogy még milyen sokat kell dolgoznom ahhoz, hogy megteremtsek egy ehhez hasonló életet. Hogy mennyi mindent kell megtennem még azért, hogy a kislányomnak biztos jövőt tudjak teremteni.
Az előbb említett bejegyzésedre is kaptál hidegebb és melegebb reakciókat...
Igen, az ilyen pillanatokban nagyon megmutatkozik, hogy az emberek mennyire rosszindulatúvá képesek válni egyetlen másodperc alatt. Erre szerettem volna most rámutatni, és ebből a szempontból örülök neki, hogy így sült el ez az egész. Újra és újra észreveszem, hogy az embert annyi negativitás, fájdalom és kudarc éri, annyi falba ütközik a mai világban, hogy már egyből a rosszra készül. Ugyanez az előítéletesség volt korábban velem kapcsolatban is.
Mit üzennél azoknak, akik túl hamar ítélnek meg másokat?
Szerintem mindenkiben megvan az ítélkezésre való hajlam, kár is lenne tagadni. Az én véleményem azonban az, hogy ne tegyük, ne hagyjuk eluralkodni magunkon, de ha mégis, akkor vállaljuk fel. Nagyon nagyra becsülöm azt, ha valaki elém áll, és azt mondja, hogy „Mazsi, én eddig nem bírtalak, de most sokat nőttél a szememben.” Hatalmas dolog, ha valaki beismeri a hibáját, majd őszintén bocsánatot is kér. Ne féljünk megváltoztatni a véleményünket! Nem szabadna valakiről egy adott dolog miatt azonnal ítéletet mondani, mert soha nem tudhatjuk, milyen élethelyzetben van a másik, illetve, hogy kik vagy mik befolyásolják azt, amit éppen csinál.
Elhangzott az előbb tőled, hogy neked sem sikerülhet minden úgy, ahogy elképzeled. Hogyan viszonyulsz a feladáshoz, a kudarchoz?
Nagyon rosszul viselem, és nem is tudom könnyen megélni a kudarcot, mivel magammal szemben hatalmas elvárásaim vannak. Nem mindenki tudja rólam, de hajlamos vagyok sokszor félbehagyni dolgokat. Ebből a szempontból a Sztárbox a lehető legjobbkor talált meg, mert itt nem vesztem el. Nem volt olyan, hogy le akarok térni az útról, vagy valamiért meggondolom magam. El sem fáradtam. Az van bennem, hogy az egyik szemem sír, a másik meg nevet, mert hamarosan elérünk a műsor legvégéhez, és már előre érzem, mekkora űr lesz az életemben utána.
Visszatérve a kérdésre, kitartani piszkosul nehéz. Főleg, amikor családilag ránk jár a rúd: még én sem vagyok 100%-os egészségügyileg, hiszen lassan három hete benne vagyok egy influenzában, a kicsi is egyszer beteg, egyszer nem, és ilyenkor elönt az az érzés, hogy legszívesebben otthagynék mindent. Hogy miért pont most, miért pont én? Azért is érzem ezt a nyomást magamban, mert ebben az évben ez az egyik legfontosabb hetem - a szuperdöntő hete -, és dühít, hogy nem tudok úgy készülni, nem tudok úgy koncentrálni, ahogy kellene. Mégis, eszembe sem jutna feladni, ahogy tavaly például a Dancing with the Starsban tettem. Ott az elején megvolt az az érzés, hogy nagyon akarom, majd napról-napra elvették tőlem kicsit, és ennek köszönhetően fejben már akkor feladtam, mielőtt ténylegesen kiestem volna.
Hogyan élted meg a negatív cikkeket és a támadó, gyalázó kommenteket?
Iszonyat nehéz volt, és úgy gondolom, egyedül nem is nagyon tudtam volna ezt feldolgozni. Tavaly a Dancing with the Stars alatt ismerkedtem meg teljesen véletlenül a mostani párommal, és az a helyzet állt fenn, hogy az egyik oldalról rengeteg bántást kaptam, viszont volt egy ember, aki felemelt.
Azonban, mivel nem szeretem az igazságtalanságot, így rengeteget őrlődtem a negatív visszhangok és támadások miatt, amik ebben az időszakban értek. Még a mai napig annyi mindent tudnék mondani és annyi mindent tudnék mutatni, mesélni. Azt is értem, hogy az emberek kíváncsiak, magyarázatot szeretnének, de azt gondolom, hogy igenis meg kell húzni a határt egy idő után. Épp ezért tavaly meghoztam azt a döntést, hogy sokkal tudatosabban kommunikálok az életünkből a külvilágnak. Bizonyos élethelyzetek miatt pár évvel ezelőtt rávilágítottak arra, hogy csak akkor tudunk előrébb jutni az életben, ha önazonosak vagyunk.
A hamisságot és a hazugságot nem szeretem, és hiszek a sorsban. Hiszek abban, ha valaki hazudik, illetve rosszindulatú, az utána visszakapja. Szeretek egyenes lenni. Nem árulok zsákbamacskát, mert volt régen olyan, hogy én is beszéltem ki embereket, viszont ebben is változtam. Számomra az elmúlt év rengeteget adott, nagyon sokat tanultam magamról, a különféle kapcsolatok alakulásáról és a világról egyaránt. Nem kell másnak mutatnunk magunkat, nem kell polgárpukkasztónak lennünk ahhoz, hogy nézzenek, hogy kedveljenek minket. Én nem megosztó személyiség szeretnék lenni, hanem egy szerethető karakter, aki példát tud mutatni.
Mi volt számodra az elmúlt időszak egyik legnagyobb leckéje, amit a boxnak köszönhetsz?
Ez jó kérdés. Nekem az első mérkőzésen volt az egyik legnagyobb tükör amiatt, hogy soha nem szabad elbízni magunkat. Hogy senkit nem szabad alábecsülni. Bár nem becsültem le Csillát, de amennyit láttam a felkészülésből, az alapján meg se fordult volna a fejemben, hogy olyan küzdelem lesz, ami meg fog terhelni. Vannak persze olyanok, akik azóta is azt mondják, hogy simán megnyerném azzal a meccsel és technikával a döntőt, de én ezt másképp gondolom. Ha én azzal a felkészültségi állapottal mennék a döntőbe, mint amivel Megyeri Csillánál mentem neki a mérkőzésnek, és véletlenül kikapnék, soha nem bocsátanék meg magamnak.
Könnyen bocsátasz meg magadnak, vagy mások felé engedékenyebb vagy?
Az az igazság, hogy nem vagyok haragtartó típus. Történt egy trauma az életemben, és onnantól kezdve nem is szeretek úgy lefeküdni, hogy bárkivel is haragban vagyok. A saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy nem mindig van holnap, ezért másképp élem már az életemet. Persze van, amikor én is fáradtabb, nyűgösebb vagyok, és olyankor nem viselkedem mindig úgy, ahogy kellene, vagy ahogy megérdemelné a másik fél, viszont tudok bocsánatot kérni. Ahogy szerintem nagyon gyorsan meg is tudok bocsátani. Azt gondolom egyébként, hogy amilyenek mi vagyunk másokkal, olyanok lesznek velünk is.
Szerinted mi válthatta ki, hogy a rengeteg negatív ítélet pozitívvá fordult át, és hirtelen mindenki elkezdett neked szurkolni?
Szerintem az emberek egyrészt látják a versenyhez való a hozzáállásomat, másrészt pedig azt, ahogy az ellenfeleimhez viszonyulok. Szeretném azt hinni, hogy az emberek a bölcsebb, nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb Mazsit is elkezdték látni bennem: azt, amit mondjuk régen a bulvár nem mutatott meg belőlem. Igenis képes vagyok összeszedetten komoly témákról beszélni: amivel szerintem - amióta édesanya vagyok -, sok anya tud azonosulni. Például, hogy a gyermekeinkkel szemben nem szabad, hogy elvárásaink legyenek, mert el kell tudnunk fogadni, hogy a saját képességeik alapján mire képesek. Hagyni kell őket kiteljesedni.
Sokan üzengettek egymásnak a felkészülési idő alatt, rád azonban ez nem volt jellemző. Miért nem érezted szükségét ennek, illetve mennyire van hatással mindez az adott személy felkészülésére?
Szerintem sok energiát elvesz azon gondolkodni, mit üzenek és hogy üzenek, hogyan vágom meg a videót, és mikor teszem fel a közösségi oldalamra. Persze maga a felütés sem mindegy, mert például ahogyan Józan Laci és Molnár Áron párbeszédje zajlott, azt nagyon szerettem. Az a fajta humor mutatkozott meg a videóikban, amit komolyan is tudsz venni, de közben nem arról szól, hogy megsértődsz rajta, vagy azt érzed, hogy a másik alábecsül téged.
Vecával online ilyenek nem voltak, nem üzengettünk egymásnak, de a kisfilmünkben azért voltak beszólások. Épp a napokban néztem vissza ezeket, és hihetetlenül jó érzés járt át. Azt láttam, hogy átjött belőlünk az, hogy elismerjük és tiszteljük a másikat. Valamennyire még hasonló egy kicsit a sorsunk is, ezért át tudjuk érezni, amit a másik érez. Vecának egyébként is olyan jó rezgése és szép lelke van. Mint nő, ezzel tudok jobban azonosulni. Ráadásul balul is elsülhet, ha túlságosan nagy az arcunk, és én már nem iszom előre a medve bőrére. Majd ha nyerek és helytállok, akkor lehet ünnepelni.
Mit üzensz magadnak, milyen kis életbölcsesség vált be számodra a Sztárbox ideje alatt?
A végtelenbe, és tovább. Ezt szoktam a box kapcsán mondani.
