„Mind küzdünk olyan narratívákkal a fejünkben, amelyek nem válnak a hasznunkra” - interjú a Bastille zenekar tagjaival
Mozgalmas év az idei a Bastille zenekar életében, hiszen a brit csapat februárban adta ki a negyedik nagylemezét, ami a Give Me the Future címet kapta. Dan Smith, Chris „Woody” Wood, Kyle Simmons és Will Farquarson időközben bemutató turnéra indultak, és nagy szerencsénkre augusztus 11-én a Sziget Fesztiválra is ízelítőt adtak a legújabb dalaikból. Sőt, a fellépésük előtt beszélgethettünk velük egy kicsit az album egyik központi kérdéséről, a technológiával való kapcsolatunk árnyoldalairól.
Ezeket láttad már?
Van egy mondás, miszerint jobban tesszük, ha nem találkozunk az ikonjainkkal, mert az a kép, ami a fejünkben él róluk, gyakran meg sem közelíti a valóságot. Nos, én bátran kijelenthetem, hogy a rajongó énem egyáltalán nem csalódott, ugyanis a Bastille zenekar tagjai pontosan olyan szerények, alázatosak és közvetlenek, mint amilyennek (látatlanul is) elképzeltem őket. Ráadásul még attól sem riadnak vissza, hogy beismerjék a gyenge pontjaikat. Így, amikor a Sziget Fesztiválon beszélgethettem egy kicsit Dan Smith-szel (ének), Chris „Woody” Wooddal (dob), Kyle Simmonsszal (billentyű) és Will Farquarsonnal (gitár, basszusgitár) a fellépésük előtt, eszükben sem volt letagadni, ők is hajlamosak a technológia függőjévé válni – és ez a legújabb albumuk, a Give Me the Future dalaiban is megjelenik.
Amikor az interjúnk kezdetén arról faggattam a bandát, mikor döbbentek rá, hogy egészségtelen a kapcsolatuk az okostelefonjukkal, egy emberként, nevetve fordultak az énekes, Dan felé, aki ekkor még éppen a kezében tartotta a mobilját - majd szabadkozva gyorsan félretette és magához ragadta a szót. „Azt hiszem, én valójában már régen realizáltam, hogy gondjaim vannak, de semmit sem voltam hajlandó tenni az ügy érdekében, ami szerintem az igazi probléma egyik jele” – vallotta be Dan, majd a Doom Days című daluk szövegére hivatkozott. Az említett számban a „think I'm addicted to my phone, my scrolling horror show” sorok hangzanak el, vagyis a Bastille frontembere ebben egy görgethető horror show-hoz hasonlítja a telefont, aminek a rabjai lehetünk.
A telefonfüggőség ötven árnyalata
És bár nem titkolja, hogy a mobilja addiktívvá vált – úgy érzi, a kérdés ennél sokkal összetettebb. „A legújabb, Give Me the Future című albumunkon egy kifejezetten emberi, nem ítélkező perspektívából akartuk szemléltetni a jelenben élés problémáit és komplexitását” – emelte ki, továbbá azt is kihangsúlyozta, nem a technológia kritizálása a céljuk. „A telefonoknak edukáló szerepe is lehet, és olyan dolgokat is megmutathatnak nekünk, amelyeket egyébként sosem láthatnánk – és ez hihetetlen. De el is szigetelhetnek minket. A legutóbbi lemezünkkel azt próbáltuk meg nyíltan bemutatni, hogy mindkét oldal bonyolult árnyalatokkal van tele. Megvan az oka annak, hogy mindannyian folyamatosan használjuk ezeket az eszközöket, de nem feltétlenül nagyszerűek számunkra.”
A Bastille dobosa, Woody (sokakhoz hasonlóan) a koronavírus-járvány miatti lezárások idején kényszerünk arra, hogy erőteljesebben támaszkodjon a technológiára – így például a videóhívásokra. „Rájöttem, hogy rohadtul utálom az online meetingeket” – mesélte nevetve. „Borzalmas módja ez a kommunikációnak és az emberi kapcsolattartásnak. De ezt nem is feltétlenül nevezném problémának, egyszerűen fel kell ismernünk, hogy egyensúlyra van szükségünk az életben.” A csapat billentyűse, Kyle pedig akkor ébredt rá a függőségére, amikor észrevette, hogy a telefonjára egyfajta komfortot nyújtó eszközként tekint. „Ültem a kanapén, nem tudtam, mit tegyek és a kezem ösztönösen nyúlt a mobilom után - mintha egy biztonságérzetet adó takaró lenne. Ebből tudja az ember, hogy nem a megfelelő okokból használja.” A zenekar negyedik tagja, Will viszont a social media bojkottálásának elkötelezett híve. „Gyakorlatilag minden közösségi oldalról kiléptem, csak néha posztolok a bandáról. Az életem végtelenül jobb lett.”
Úton a digitális detox felé
És ha már a gitárosuk szóba hozta a digitális detoxot, kíváncsi lettem arra is, mi jelenti az igazi kikapcsolódást a Bastille tagjai számára - hogyan definiálnák a tökéletes énidőt. Kyle például még nem tud teljesen elszakadni a készülékeitől, hiszen kirándulás, túrázás vagy séta alatt szeret podcastet hallgatni, ha otthon marad, hajlamos ottragadni egy Playstation játék előtt. „Egyelőre még a szabadidőmben is akad egy szál, egy húr, ami visszahúz a technológiához.” Dan pedig a Londont utcáit járja biciklivel a szabad perceiben, vagy futni megy. (Azt azért ő is beismeri, a lezárások alatt megtalálta a módját annak, hogy kerékpározás közben is bekapcsolódhasson egy Zoom-meetingbe. „Valószínűleg nem volt túl biztonságos.”)
Velük ellentétben Woody (aki immár kétgyermekes apuka) ilyenkor mindig félreteszi a telefonját. „Így az összes apró részletre oda tudok figyelni és képessé válok arra, hogy teljesen egészében befogadjam őket” – majd nevetve hozzátette, kénytelen is nélkülözni a mobilját, mert a gyerekei imádnak csobbanni a vízbe. Aztán Dan Willre mutat: „Mivel ő nem használja a közösségi médiát, rendkívül önfegyelmezett a folyamatos tanulásban és minden másban is.” Will egyébként nyelveket tanul a szabadidejében és könyveket olvas. („Azért vannak jó oldalai a technológiának. Ha például egy francia regényt olvasok, a telefonom egy pillanat alatt le tudja fordítani az ismeretlen szavakat. Nem kell a szótárban keresgélnem.”)
Harc a démonainkkal
Az interjúnk után alig pár órával egyébként már a Sziget Fesztivál nagyszínpadján álltak – és bár sokakat meglephet, de éppen ez az az élethelyzet, ami szorongással tölti el a frontembert, Dant. „Furcsa érzés, amikor az ember gyakorlatilag önértékelése a nullához közeli, mégis egy potenciálisan többezer fős közönség előtt kell fellépnie, akik láthatóan tényleg szeretik azt, amit csinál. Azt gondolom, mindannyian küzdünk olyan narratívákkal a fejünkben, amelyek nem válnak a hasznunkra.” És bár természetesen Dan sem tudja a tökéletes módszert a belső démonjaink legyőzésére, azt vallja, nem szabad túl szigorúnak lennünk önmagunkhoz.
„Akármennyire is aggódunk mások véleménye miatt, általában senki sem foglalkozik azzal, kik vagyunk és mit csinálunk. A jó értelemben véve. A légzésgyakorlatok pedig valóban működnek. Én általában megpróbálok megnyugodni, és tenni egy lépést hátrafelé, hogy más perspektívába helyezhessem a dolgokat. Lehet, hogy szorongok a színpadon, de aztán nézőpontot váltok és arra gondolok, mennyire szerencsések vagyunk, hogy a zenélés a munkánk, hogy egyáltalán van munkánk és tető is a fejünk felett. Nehéz ilyenkor ezekre emlékeztetni magunkat, de meg kell tennünk” – jelentette ki Dan. És ezúttal is leküzdötte a félelmét.
