Az amatőr természetbúvártól Sir David Attenborough-ig: ők a televíziós ismeretterjesztés nagyágyúi
A televízió térhódításának lehetőségeivel élve Jacques Cousteau, Gerald Durrell és David Attenborough lehetővé tették, hogy a nappalikba kerüljön a természet csodálatos világa, ami munkásságuk előtt csupán egy szűk kör kiváltsága volt.
Ezeket láttad már?
Remek útleírásokkal, expedíciós élménybeszámolókkal, vadászkalandokkal természetesen mindig is találkozhatott, akit érdekelt vagy éppenséggel lenyűgözött a természet világa. A technika rohamléptékű fejlődése előtt sokkal rejtelmesebb volt a nagyvilág, távoli, egzotikus helyszínekre kevesen jutottak el, ezért az utazók írásos, olykor rajzokkal, fényképekkel illusztrált könyvei felbecsülhetetlen értékű élményt és tudást adtak az arra éhezőknek. A mozikban néha tetten érhető volt egy-egy természetfilm-jellegű, ismeretterjesztő alkotás, ám a föld élővilága megismerésének valódi demokratizálódását a televízió hozta el a polgári otthonokba. Márpedig az úgynevezett szórakoztató ismeretterjesztés roppant szerteágazó és nehéz műfaj, amely az olyan emblematikus, nagy tudású és fáradhatatlan megszállottak nélkül, mint Cousteau, Durrell és Attenborough, nehezen lenne elképzelhető.
A csend világa
Piros kötött sapkájában áll a Calypso orrán kialakított megfigyelőálláson, és zord tekintettel kémleli a végtelen óceánt. Legtöbbünkben ez a kép él Jacques Yves Cousteau-ról. Hozzáértése és eltökéltsége kétségtelen, úgy mutatja be a csend világát, hogy tátva marad a szánk, minden mozdulatából, valamennyi kommentárjából árad a nagy kékség szeretete, pontos ismerete, szinte vele együtt merülünk alá a tengerbe a világ bármely pontján. Pedig Cousteau kapitány eleinte nem volt a nagy vizek megszállottja. Hivatásos hadnagyként szolgált a francia haditengerészetnél, és minden vágya az volt, hogy pilóta legyen. Egy sajnálatos autóbalesetben azonban mindkét karját eltörte, így ez az álma szertefoszlott. Bár hosszas rehabilitációjának részeként mindennap úszott a Földközi-tengerben, a második világháború alatt még mindig nem a nagy vizek élővilága foglalkoztatta, sokkal inkább az olasz csapatok mozgása, hiszen a francia ellenállás tagjaként információkat szolgáltatott a szövetségeseknek. Jól ment neki a kémkedés, a francia Becsületrendet is magkapta szolgálataiért, szabad idejében pedig egyik társával feltalálta a sűrített levegővel üzemelő „vízi tüdőt”, amely a ma is használatos könnyűbúvár-felszerelések őse és alapja. Ezt közel egy évtizedig tökéletesítette, lehetővé téve a tengerek kutatását nehéz búvárharangok és bádogruhák nélkül. Cousteau a háború után is a haditengerészetnél maradt, a francia vízi útvonalak aknamentesítésében vett részt, és ezen veszélyes küldetések közben lehetősége volt tesztelni akkor már szívügyének tekinthető találmányát is.
És ettől kezdve a tengerek világa elválaszthatatlan lett a későbbi kapitánytól, olyannyira, hogy 1950-ben megalapította a Francia Oceanográfiai Mozgalmat, és a sörfőző Guinness család egyik leszármazottjától évi egy frankért kibérelte a később emblematikussá, mintegy a védjegyévé váló Calypso hajót, amelyet kutatóállomássá alakított. Cousteau negyven évig szelte a világtengereket a Calypsóval, életének és karrierjének voltak olyan állomásai, amikor lecserélhette volna egy korszerűbb alkalmatosságra, ám a nem különösebben impozáns szerkezet éppúgy elválaszthatatlan volt tőle, mint a piros sapkája.
Cousteau kapitányt ismeretterjesztő munkássága miatt méltatjuk, holott nem volt képzett természettudós. Szinte vele együtt tanulhatta a közönsége a legújabb expedícióinak, felfedezéseinek eredményeit, amelyeket kezdetben könyvekben tett közkinccsé, majd az ugyancsak általa kifejlesztett nyomásálló kamera segítségével a mozivásznat és a televíziót is meghódította. A többi pedig már történelem. 1953-ban jelent meg könyv formájában leghíresebb műve, A csend világa, amelyből három évvel később filmet forgatott, és ezzel rögtön elnyerte az Arany Pálmát a cannes-i filmfesztiválon, majd az Oscart is a legjobb dokumentumfilmek között. Cousteau és víz alatti természetfilmjei divatba jöttek, amerikai televíziós társaságok rendeltek sorozatokat cégétől. A hatvanas évtized volt a kapitány fénykora, a világ vezető tévéadóin futottak nagy sikerrel a művei, de a könyvek írásával sem hagyott fel.
Cousteau nagyszerű természettudós és filmes volt, azonban üzletemberként nem volt ilyen sikeres. Saját bevallása szerint is azért készített természetfilmeket, és azért tárgyalt sorra a legnagyobb tévéadókkal, hogy a Calypso költséges felfedezőútjait finanszírozni tudja. 1973-ban alapította meg fiaival együtt a mai napig működő Cousteau Társaságot, és inkább olyan szenzációs felfedezések dicsfényében szeretett fürdeni, mint a Marseille mellett 41 méteres mélységben fellelt antik görög hajó kiemelése, vagy a Titanic testvérhajójának, a Britannic óceánjárónak a feltárása.
Annak ellenére, hogy roppant népszerűsége és termékeny pályafutása lehetővé tette volna számára a gondtalan sztáréletet, az örök nyughatatlan Cousteau-t nem kerülték el a tragédiák. Utódjának tekintett kisebbik fia, Philippe repülőgép-szerencsétlenségben életét vesztette, Párizs-közeli szabadidőparkja csődbe ment, a tévétársaságokkal egyre kevésbé tudott zöld ágra vergődni, cégeit hitelezők szorongatták. Egyetlen biztos pont volt akkoriban az életében, mégpedig a monacói Oceanográfiai Múzeum igazgatói széke, amelyet 1957-től harminc éven át foglalt el. Bár a tengeri merüléseket sosem hagyta abba, egészsége megromlott, és 1997. június 25-én, 87 éves korában szívrohamban meghalt. A Notre-Dame-ban ravatalozták fel, hamvait szülőfalujában szórták szét.
Jacques Yves Cousteau mintegy 120 ismeretterjesztő filmet és sorozatot forgatott, közel 50 könyvet írt, többször nyert Oscar-díjat, Ronald Reagan Elnöki Szabadság Érdemrenddel tüntette ki, a Francia Tudományos Akadémia is a tagjai közé választotta, sőt, köztársasági elnöknek is jelölték volna, de ezt nem fogadta el. Ő akkor érezte magát a legjobban, amikor a Calypso orrának megfigyelőállásáról kémlelhette a végtelen tengert, a trópusoktól a sarkvidékekig. Azt beszélik, halálában szerepe volt annak, hogy egy évvel korábban a Calypso Szingapúr kikötőjében összeütközött egy uszállyal és elsüllyedt. Az erősen megrongálódott hajó helyreállítása hatalmas összegeket emésztett volna fel. Márpedig Cousteau kapitány szeretett Calypsója nélkül már nem akart élni.
Az amatőr természetbúvár
Cousteau-val ellentétben Gerald Durrellt soha nem érdekelte más, mint a természet és az állatok világa. Édesanyja szerint a kis Gerry első szava is az állatkert volt, persze angolul ezzel könnyebb dolga akadt. Folyton ezt kiabálta, mindig oda akart menni, amikor pedig egyszer ágynak esett, és a család komornyikja agyagból mindenféle állatfigurát készített neki vigasztalásképpen, attól kezdve nem volt pardon, elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, neki lesz egy saját állatkertje.
Gerald Durrell egész életét a veszélyeztetett állatfajok megmentésének szentelte. Egyfajta modern Noéként gyűjtötte a kihalás szélén álló fajok egyedeit a világ minden tájáról. Megtehette, hiszen a családi örökség rá eső része szép kis summát tett ki, így ott hagyhatta alkalmi munkáit, hogy csakis a szenvedélyének és a küldetésének éljen. Az elismerésre méltó tevékenység azonban csak vitte a pénzt, az örökség hamar megcsappant, így Durrellnek más bevétel után kellett néznie. Bátyja tanácsára fordult az írás felé, mintegy negyven könyvet írt, egyetlen céllal, hogy fedezni tudja állatmentő tevékenységét. „Megpróbálok olyan gyorsan túlesni a könyvíráson, ahogy csak lehet. Pénzért írok, ez biztosítja számomra a lehetőséget, hogy azt csinálhassam, amit igazán szeretek. Hogy elrohanhassak Mexikóba azték nyulakat fogni” – mondta, ám akármennyire is másodlagos volt számára az írás, ösztönös tehetség volt, lebilincselő stílusban, fanyar humorral ontotta magából az állatok szeretetével átitatott sorokat, így a siker sem váratott magára.
A könyvekből származó bevételek tették lehetővé, hogy a Csatorna-szigetek egyikén, Jersey-n megnyissa saját földi paradicsomát, a Durrell Wildlife Parkot 1956-ban. Ez nem csupán állatkertként működött, egy kutatólaboratóriumot és egy afféle mini egyetemet is magában foglalt. Az évek során közel hétszáz, a világ minden tájáról érkező diák sajátította el itt azt, miként kell a különféle élőlényekkel bánni. Durrell serege – ahogy magukat a tanulók hívták – a későbbiekben a mester szellemiségében folytatta tovább tudományos munkásságát.
Durrell, Cousteau-hoz hasonlóan, szintén nem volt „felkent” természettudós, sőt, ő iskolába is alig járt, magántanárok oktatták a családi birtokon, mégis, lenyűgözően szórakoztató ismeretterjesztő művei a legendák közé emelték, neve megkerülhetetlen és megkérdőjelezhetetlen lett a természettudományok háza táján. Legismertebb műve, a Családom és egyéb állatfajták olyan publicitást adott a helyszínéül szolgáló Korfunak, hogy az addig csendes, a turisták által mellőzött szigeten valóságos invázió indult el, felbolygatva a természetes flórát és faunát. Ez Durrellt élete végéig bántotta.
Durrell könyveit számos nyelvre lefordították, a televízió azonban később jött az életébe. Első felesége, Jacquie nem tolerálta minden mást alárendelő állatimádatát, ezért elhagyta, második felesége, Lee viszont éppen az állatkertje miatt ment hozzá. Lee Durrell 27 évvel volt fiatalabb akkor 54 éves férjénél, és egy percig sem titkolta, hogy nem szerelemből, hanem tiszteletből és nagyrabecsülése jeleként lett a felesége. Lee ettől kezdve Gerald hű és legaktívabb munkatársa lett, együtt vitték az állatkert ügyeit, gondozták az alapítványukat, és készítették sorra az ismeretterjesztő, természetvédelmi filmjeiket. Minden bizonnyal a legismertebb és a leginkább közkedvelt tévésorozatuk Az amatőr természetbúvár, amelyben ők maguk szerepeltek és osztották meg élményeiket a kamera előtt.
A sikert Gerald Durrell életében is felhők árnyékolták be. A depresszióra hajlamos férfi sokkal jobban szerette az állatokat, mint az embereket, akiknek természetromboló tevékenysége miatt éktelen haragot érzett. Dühét alkoholba fojtotta, a hozzá közel állók beszámolói szerint a napjait tejbe kevert brandyvel kezdte, aztán egész délelőtt vörösborozott. Édesanyja halálát is nehezen dolgozta fel, így a feneketlen pohár kiiktathatatlanul az élete részévé vált. Sorsszerű májtranszplantációs műtétjét követően már nem épült fel, egy évvel később, 1995. január 30-án, hetvenéves korában elhunyt saját édenkertjében, Jersey-n. Temetésén David Attenborough emlékezett meg róla, mint búcsúbeszédében megfogalmazta: „a renegátról, akinek igaza volt”. Korfu városában iskola és közpark viseli a nevét, több állatfajt is elneveztek róla, és ma is hagyomány, hogy a veszélyeztetett fajok fogságban született egyedeit világszerte Gerrynek nevezik el az állatkertek.
Az élő bolygó lovagja
Durrell és Cousteau tudományos-természetvédő munkássága elvitathatatlan, ám ha ki kell neveznünk a televíziós ismeretterjesztés doyenjét, minden bizonnyal Sir David Attenborough jut eszünkbe. A Cambridge-i Egyetemen végzett, és 1957 óta készít filmeket és sorozatokat a BBC számára. A film világa amúgy sem áll távol a családtól, David öccse Richard Attenborough, akit a Jurassic Park ősz szakállú tudósaként az is könnyen beazonosít, aki esetleg nem ismeri gazdag rendezői életművét olyan nagyszerű életrajzi filmekkel, mint a Gandhi vagy a Chaplin.
Annak ellenére, hogy első főnöke a BBC-nél nem akarta képernyőre engedi David Attenborough-t, mert túl nagynak találta a fogait, később maga Attenborough lett a brit közszolgálati csatorna programigazgatója, így tulajdonképpen saját megrendelésére készítette olyan világhíres sorozatait, mint Az élő bolygó vagy az Élet a Földön. Az ő elnöklése alatt kezdett a BBC színes filmeket sugározni. Attenborough első természetfilm-sorozata a ZooQuest volt 1952-ben, amelyben egy állatkerti gyűjtőexpedíciót követett nyomon, és már akkor sikert aratott az a közvetlen, sztorizós stílus, melyet a későbbi hátizsákos világjárásai során megszoktunk és megkedveltünk. Ő maga a harminc országban forgatott Élet a Földön című sorozatát tartja a legnagyobb szabásúnak, ezt eddig száz országban tűzték műsorra, és mintegy 500 millióan látták.
Aki azt gondolja, hogy a tévés ismeretterjesztő élete csupa játék, szórakozás és utazás, az nagyon téved. Attenborough 1984-ben kis híján ott hagyta a fogát Izlandon, amikor egy éppen kitörő vulkánból kilövellő hatalmas lávadarab tőle másfél méterre csapódott be. És bár hihetnénk, hogy az időközben 32 egyetem tiszteletbeli diplomáit kiérdemlő természetbúvár minden élőlényt szeret, a patkányokat kifejezetten utálja. Történt ugyanis, hogy egy indiai forgatáson éppen elhelyezkedett a vécén, amikor egy jókora rágcsáló mászott ki az illemhelyből a lábai között.
Attenborough elsőként forgatott olyan természetfilmet, amely az állatok éjszakai viselkedésével foglalkozott természetes élőhelyükön, de az Antarktisz élővilágát bemutató, Élet a fagyban című sorozata is úttörő volt a maga műfajában.
Attenborough a közelmúltban jelentette be visszavonulását, de ahogy közeli barátai ismerik az idén kilencvenkettedik évébe lépő tudóslegendát, ez még korántsem biztos. Az utóbbi időben ugyan már nem ő forgat, de a narrátor szerepét szívesen elvállalja, noha saját bevallása szerint memóriája nem a régi. Miként a fogai is elkoptak az évtizedek alatt – mondja viccesen –, így az egykori BBC-s főnök már semmi kivetnivalót nem találhatna a képernyőre kerülésében.
Sir David Attenborough munkásságának és életművének nagyszerűségét és jelentőségét maga a királynő is elismerte, amikor 1985-ben lovaggá ütötte, de ő maga legalább ekkora megtiszteltetésnek tekinti, hogy róla neveztek el egy a kilencvenes években felfedezett hangyászsünfajt Zaglossus attenboroughinak.
Ha érdekesnek találtad a cikket és szívesen olvasnál hasonló témákról, fizess elő a GEO magazinra.
