Angelina Jolie valami elképesztő az új filmjében: hidegrázósan alakítja a világ egyik legjobb operaénekesnőjét
Maria Callas a világ egyik, ha nem a legjobb operaénekesnője volt. Erős, határozott, öntudatos nő, akinek élete utolsó napjait Angelina Jolie tolmácsolásával Pablo Larraín dolgozta fel a Velencei Filmfesztiválon debütált Mariában.
Ezeket láttad már?
Hollywood imádja az „erős nő” kifejezést, azonban valójában nem tudják, ez igazából mit jelent. Számukra az erős nő nem több, mint egy – Sigourney Weaver szavaival élve – „mérges tornatanár”. A valóságban azonban komplex, hibákkal és esendőséggel teli személyiségekről van szó, akik krízishelyzetben is képesek megmaradni önmaguknak. Éppen erre érzett rá Pablo Larraín a „nők tűsarkúban”-trilógiájában: a Jackie és a Spencer után a Maria című filmjében is egy meghatározó, az életét a média figyelő tekintete előtt élő, tragikus sorsú nőt mutat be.
Ezen felül mindhárom film alanyában közös pont, hogy egy férfiak uralta világban váltak megkerülhetetlenné: Jackie Kennedy az amerikai politikában, Diana hercegné a brit királyi családban (amit történelmileg férfiak domináltak, hiába uralkodott akkoriban éppen Erzsébet királynő), Maria Callas pedig egy olyan művészeti ágban, ahol a férfiaknak írt szerepek jóval meghaladják a nőknek szóló lehetőségeket, az operában.
Maria Callas a világ egyik, hanem a legjobb operaénekesnője volt. „A hangja minden érzéket egyszerre köt le: megszólítja a hallgató elméjét, a szívét és a lényünk legmélyéig hatol” – magyarázta Callas zsenialitását, Michel Roubinet zeneszakértő a BBC-nek. „Talán éppen ebben a mai napig lenyűgöző érzékszervi hatásban rejlik, a géniuszán kívül Maria Callas időtlensége és örök modernitása, mivel azóta sem született valódi utódja.”
Pedig a La Divinának (azaz „Az Isteni”-nek) is becézett énekesnő karrierje meglehetősen rövid volt, ám – mint látható – annál kitörölhetetlenebb nyomot hagyott a kultúrában és az opera történelmében. Technikailag briliáns, szenvedélyes, magával ragadó és bámulatosan kifejező énekesnő volt, akinek (Dianához és Jackie-hez hasonlóan) cipelnie kellett a státuszával járó roppant terheket. Csupán 53 éves volt, amikor szívroham következtében elhunyt párizsi otthonában.
Egy hullócsillag ragyogása
Pablo Larraín „nők tűsarkúban”-trilógiájának befejező részében ezt a Maria Callast ismerjük meg. Életének utolsó néhány napján találkozunk vele. Angelina Jolie alakításában Callas méltóságteljes és büszke, aki embert próbáló életének csapásait egyenes háttal viselte. Tragikus sorsának nyomai azonban ki-kibuknak a megingathatatlan díva álarca mögül.
Ahogy azt a filmben is láthatjuk, Callas ugyanis gyógyszerfüggővé vált, a mellőzöttség fájdalmát enyhítendő. Mert az operacsillag fénye amilyen ragyogóan tündöklött, olyan gyorsan hunyt ki, Callas pedig sebezhető és esendő pillanataiban nem titkolja, mennyire elemi szüksége volna még a közönség szeretetére és elismerésére.
Ezeket azonban általában csak két embernek engedi meg meglátni: komornyikjának, Ferrucciónak (Pierfrancesco Favino) és házvezetőnőjének, Brunának (Alba Rohrwacher). A két leghűségesebb embernek, akik – a való életben is – mindvégig kitartottak a gyakran nehéz természetű operaénekesnő mellett. Egyedül velük osztotta meg élete utolsó napjait – egyedül ők aggódtak érte, gondoskodtak róla és óvták Mariát. Több szeretetet kapott tőlük, mint a saját családjától: apja ekkorra már nem élt, édesanyjával és nővérével pedig már rég megromlott a kapcsolata.
Az Amerikában született görög származású Maria 13 éves korától anyjával és testvérével együtt Görögországban élt, miután a nő, megunva férje állandó hűtlenségét, visszaköltöztette családját szülőhazájába. Az 1940-es években a kamasz Mariának, aki ekkor már énekesnőnek tanult, édesanyja parancsára szórakoztatnia kellett – nem csak a hangjával – a német megszálló katonákat jobb élelemellátás és pénz reményében.
Ezeket a régi emlékeket Larraín fekete-fehér flashbackekben idézi fel. De nem csupán a fájdalmas eseményekre tekintünk vissza, hanem élete nagy pillanataira, sikereire is. Mondjuk, mint mikor 1949-ben egy másik énekesnőt helyettesített az utolsó pillanatban Velencében. Callas ugyanis meghódította a világot. Görögországban megalapozott karrierje 21 éves korára, 1945-ben már igencsak kibontakozott: az ifjú tehetség már 56 fellépést tudhatott magáénak hét különböző operában.
Az 1950-es években minden valamirevaló operaház színpadán megfordult: énekelt a milánói La Scalában, a londoni Royal Opera House-ban, a chicagói Lyric Theatre-ben vagy a New York-i Metropolitan Operában. Maria soha nem érte be az egyszerű szerepekkel, s hamarosan híressé vált a hibátlan, bel canto éneklési technikájáról, melynek lényege a tökéletes dallamformálás. Az e stílusban írt operákban a dalszerzők hangszerként tekintettek az énekhangra – Maria Callas esetében pedig nagyon nem álltak távol a valóságtól.
A megismételhetetlen hang
A film Maria Callas utolsó perceivel és a fekete-fehérben a kamerába éneklő operacsillaggal nyit. Kezdetben Angelina Jolie-t látod és Maria Callas hangját hallod – elsőre ledobja az éneket a színésznő arca. Azonban ahogy egyre inkább megismerjük Mariát, egyre többször látjuk Jolie-t az énekesnőként előadás közben a színpadon, és minél többször halljuk Callas felejthetetlen áriáit, eljutunk odáig, hogy Jolie-t szinte megszállja La Divina szelleme.
Maria Callas végső előadását nézve úgy érezzük magunkat a mozi székében ülve, mintha Callas egy fellépésének csodáját tapasztalhatnánk meg egy operaházban.Persze, hogy a filmben a Maria lakásából kihallatszó elsöprő ének megállította az embereket Párizs utcáin, hogy még egyszer utoljára hallhassanak valami megismételhetetlent. Katartikus pillanat ez mindannyiunk, így Maria számára is.
Az 1950-es évek végén, mikor Maria Callas a karrierje csúcsán volt, a gázsija egyre nőtt, a súlya azonban egyre csak csökkent. Vészesen lefogyott, és ezt okolják azért, hogy Maria hangja romlani kezdett. A hangregiszterébe egyenetlenségek költöztek, a magas hangoknál mind gyakrabban remegett meg a hangja. De mihez kezd valaki, aki elveszíti a hangszerét, a munkaeszközét, az identitása egy részét? Mindent megtesz azért, hogy megpróbálja visszaszerezni. A hasztalan, de kitartó küzdelmének állomásai szegélyezik Maria útját, miközben felidézi élete nagy pillanatait.
És hogyan is tehetné ezt másképp, mint azáltal, hogy interjút ad? De, mint ahogy azt mindig is tette, ezt is kizárólag a saját szabályai szerint teszi. A gyógyszerfüggő Callas ugyanis saját magát interjúvolja meg, mégpedig delíriumában a hipnotikus nyugtatójának kivetüléseként megjelenő, a gyógyszerről elnevezett Mandrax (Kodi Smit-McPhee) segítségével. A saját jogán meséli el a történetét – s annak csakis azon részeit, melyek számára fontosak –, úgy, ahogy azt ő megélte.
Így például feleleveníti viharos szerelmét Aristotle Onassisszel (Haluk Bilginer). Igen, a férfivel, aki később Jackie Kennedy férje lesz (a Jackie-vel való átfedés itt azonban gyakorlatilag véget ér, hiszen Jackie nem, csak John F. Kennedy tűnik fel a Mariában), s akivel Maria még Onassis házassága alatt is viszonyt folytat. Bár állítólag a férfi sosem biztosította halálos ágyán Callast arról, hogy mindvégig ő volt élete szerelme, Maria emlékeiben pontosan így történt. Ezzel jelezve ismét, hogy mindent az ő szemüvegén keresztül nézünk.
Steven Knight forgatókönyve a mágikus realizmus eszközeihez nyúlva húzza alá a tényt, hogy a Mariával beköltöztünk La Divina elméjébe. Larraín pedig gyönyörűen tolmácsolja mindezt vizuálisan. A Mandraxszal készülő interjú során (a Magyarországon forgatott) Párizs utcáin kalauzol végig minket, ahol szinte minden sarokban egy-egy előadás elevenedik meg.
Kórus képződik az egyik téren, ázsiai táncosok koreográfiája kíséri őket egy másik épület előtt. Mandrax az interjúsorozat végéhez érve megjegyzi Maria Callasnak, hogy beleszeretett. Mire a díva csak annyit válaszol: „Ez gyakran megesik”. Nem csodálkozunk. Hiszen a Maria során mi is szép lassan beleszerettünk Maria Callasba, a magával ragadó és elbűvölő, isteni tehetségbe.
