A gyerek internethasználók nem válnak 13 évesen gyilkossá, de nem ez az Adolescence Netflix-sorozat egyetlen hibás következtetése
Egy átlagosan induló reggelen a rendőrség betör egy tisztességesnek látszó család házába. Felrontanak az emeletre, ahol kiparancsolják az ágyból a megszeppent, ijedtében bevizelő, pizsamás gyereket és emberölés vádjával elviszik. A döbbent szülők meg vannak győződve, hogy valami félreértés történt, és az első epizód végéig maga a néző is.
Ezeket láttad már?
Unorthodox megoldásokat láthatunk – noha egy gyilkosság körül forog a történet, az, aki hagyományos, izgalmas, fordulatos bűnügyi drámát remél, csalódni fog. Az elkövető személyére hamar fény derül, és – hiába is várjuk – az Adolescence című Netflix-sorozatban nincsenek retrospektív jelenetek. Csak a következményeket láthatjuk, azokat is dokumentarista stílusban – a vágót nyugdíjazták –, látszólag feleslegesen elnyújtott, itt-ott idegesítően vontatott jelenetek formájában.
Nagyon sok nyomasztó lassúságot kell elviselni, mire végre kapunk egy-egy apró információmorzsát (amivel aztán, nesze semmi, fogd meg jól, kezdhetünk, amit akarunk). Klausztrofóbiás érzést teremt, hogy a jelenetek többsége beltérben játszódik: az első epizód a rendőrőrsön, a második az iskolában, a harmadik epizód (teljes egészében) az intézet egyetlen szobájában, ahol Jamie-t őrzik, a negyedik pedig nagyrészt a családi furgonban, illetve házban – nincs kiút és nincs feloldozás. Megoldás sincs: a lánytestvér nagyon jól tudja, hogy ha el is költöznének, az internet segítségével gyorsan kiderülne a kilétük és az új lakhelyen is zaklatnák őket.
A nyomozó esetlen, nem találja meg a hangot a gyerekekkel. Nem csoda, mert a saját fiával sem ért szót, noha az egy idő után mégis megszánja, és beavatja néhány fontos információba az incel kultúrával kapcsolatban. (Tény, meglehetősen ügyetlenek a nyomozók, ha csak addig jutnak el, hogy megnézzék az érintettek közösségi oldalát, és senkinek nem jut eszébe az egész rendőrőrsön az emojik jelentésének is utánanézni.)
Az elmúlt 25 év legjobb sorozatai: ha valami olyat néznél, amire örökre emlékezni fogsz
Kolléganője sincs a helyzet magaslatán, leginkább csak káromkodik, és szemmel láthatóan az igazságügyi szakértő pszichológust is erősen megviseli ez a megbízatás. Az ügyet felderíteni igyekvők egyike sem igazán professzionális, ahogy a tanárok sem tudják (sem empatikusan közeledve, sem katonásan üvöltözve) kezelni a zaklatott tanulókat: az iskola kaotikus, az igazgató pedig hárít. Már-már karikatúrába fullad a felnőttek inkompetenciája.
Az incel kultúra nyomában
Az incel (involuntary celibate) első használatában a kilencvenes években azokra az emberekre vonatkozott, akik nem találnak partnert. Egy Alana nevű egyetemista alapította az első internetes incel felületet, bármiféle agresszív szándék nélkül, pusztán a hasonló élethelyzetben levők segítése céljából. 2000 körül átadta a felület kezelését másnak, és nem tudta, hogy szellemet engedett ki a palackból: az incel szubkultúra hamarosan olyan férfiak gyűjtőhelyévé vált, akik a nőket hibáztatják azért, mert az általuk kiszemeltek rendszeresen visszautasítják őket, így nem alakul ki szexuális, illetve romantikus kapcsolatuk.
Dühíti őket, hogy a nőknek egyáltalán van választási lehetőségük és meg vannak róla győződve, hogy a szex alanyi jogon járna a férfiaknak. Az internet bugyraiban csoportokba tömörülve (ez a manoszféra, manosphere) hergelik egymást, például azzal a feltételezéssel, hogy a nők 80 százaléka a férfiak 20 százalékához vonzódik, így a kinézet vagy vagyon terén sikeresek aránytalan előnyben vannak. (Valahogy nem tűnik fel nekik, hogy átlagos külsejű és anyagi helyzetű emberek is szoktak párkapcsolatban élni.) Soraikból a 2010-es években több tömeggyilkos is kikerült, akik gázolás vagy lövöldözés útján végeztek bosszúból egyszerre több nővel.
Jamie egy angyalarcú kisfiú, 13 éves koránál is inkább fiatalabbnak látszik, a csalhatatlan bizonyítékig a néző sem hiszi el, hogy ilyen szörnyűséget tett. A nyomozó munkatársnője nehezményezi, hogy az elkövető van a középpontban és az áldozatról nem tudunk meg semmit, de ezt a hibát maga a sorozat is megismétli – Katie szinte teljesen a homályban marad. A szüleivel sem találkozunk – a sorozat arra fókuszál, hogy a történtek az elkövető családjára milyen hatást tesznek.
Jamie megbízhatatlan, nem tudjuk, mikor őszinte és mikor hazudik (a végsőkig bizonygatja az ártatlanságát), így azt sem tudhatjuk, mennyire ásta bele magát az incel kultúrába és az ott található nőgyűlölő nézetek bujtották-e fel a gyilkosságra. Tény, hogy – mint kiderül – randira hívta Katie-t abban a reményben, hogy a félmeztelen fotója kiszivárgása miatt összetört lány, akit mindenki becsmérlő szavakkal illet, ebben a helyzetben majd hálásan igent mond. (Arról egy szó sem esik, hogy a szivárogtató iskolatársat előveszik-e a hatóságok.) Csalódnia kell, azonban nem állítható, hogy a gyilkosságot hirtelen felindulásból követte el – a kés beszerzése által készült rá.
A kép teljesen a legvégére sem áll össze. Különösen ijesztő, hogy – noha a környezet egyértelműen a családot hibáztatja – a két összeomlott szülőről nem derül ki semmi olyan szélsőséges információ, mely megmagyarázhatná, hogyan vált fiuk képessé ilyen tettre. Követtek el a nevelésben kisebb-nagyobb hibákat, de ezek tipikusak ( túlmunka miatti kevés odafigyelés, felügyelet nélküli internethasználat biztosítása stb.) és a lánygyereknél nem is jelentkezik káros hatás. Felmerülhet esetleg, hogy az apai nagyapa agresszióját örökölhette Jamie, vagy az érinthette rosszul, hogy az apja igyekezett (erőszakmentesen, de) férfiasabbá nevelni, döntőnek azonban mégis a toxikus online közeg bizonyul. Az offline kortárs közeg is káros, Jamie bullying áldozata, vannak azonban barátai, nem teljesen elszigetelt.
Hunyadi sorozatkritika: Ha a Trónok harcában elfogadjuk a brutalitást és a meztelenséget, akkor a saját történelmünkben miért botránkozunk meg rajta?
Kérdésekkel maradunk: megfelelési vágy ide vagy oda, nem válik világossá, miért keseredett el ennyire Jamie már 13 évesen – egyúttal honnan vette már ilyen fiatalon a jogosultságtudatot, mely által azt feltételezte, hogy a visszautasítást (ráadásul ilyen drasztikus módon) megtorolhatja. Néhány évvel idősebbekkel valószínűleg jobban működne a történet – mivel egy gyerekkorú gyilkosról van szó, a néző, az alkotói szándékkal ellentétben, hajlamosabb valamilyen egyéni patológia nyomát keresni, mintsem rendszerszintű okokat. Nem, nincs az az érzésünk, hogy “ez bárkivel megtörténhet”.
Az Adolescence cselekménye kidolgozatlan, noha a kiváló alakítások ezt a hibát némileg ellensúlyozzák (a színészeknek igazi kihívás lehetett a sorozat). Témafelvetésre, társadalmi párbeszéd elindítására éppen alkalmas lehet a négy ötvenperces epizód – a szerző, Jack Thorne célja éppen ez volt –, bár ezt a feladatot hitelesebben teljesíti például a magyar Remélem, legközelebb sikerül meghalnod :) c. film. A gyerek internethasználók nem válnak 13 évesen gyilkossá, a káros hatások ennél közvetettebben jelentkeznek.
