A rosszfiúknak szurkoltál A nagy pénzrablásban? Ez lehet az oka!

Öt évad után kellett búcsút vennünk a Netflix sikersorozatától A nagy pénzrablástól, ami sokunk szívéhez nőtt. Azonfelül, hogy rettentően csavaros és izgalmas volt, végre azt érezhettük, nem egy újabb lerágott csontot kaptunk, hanem életet leheltek a bankrablós témába. Elejétől a végéig megragadta a figyelmünket és végig a Professzoréknak szurkoltunk. A kérdés csupán az: miért is? Adott egy csapat „rosszarc”: tolvajok, pszichopaták, bűnözők, akik nem rettenek meg a gyilkosságtól, de legalábbis az erőszaktól. Mégis szerettük őket és azt kívántuk: legyen övék a pénz.

Vajon az értékrendünkkel, a lelki világunkkal nem stimmel valami, amiért a rosszaknak szurkolunk? Egyáltalán mitől olyan átkozottul jó ez a sorozat, hogy fogcsikorgatva ledaráltunk öt évadot és jó néhányan valósággal a dali-maszkos banditák megszállottjai lettünk?

Vigyázat, a cikk spoilereket tartalmaz!

Tudjuk, hogy az élet nem egyszerűen fekete-fehér

Gyerekkorunk meséiből – és szüleink elbeszéléseiből – egyértelműen kiderült, hogy ki számít jónak: az elrabolt, a toronyban rekedt, a bajba jutott, önzetlen hercegnő. Rossznak számít a tolvaj, az útonálló, az önző, az irigy és a féltékeny boszorkány. A mesék végén mindig a jó volt az, aki győzedelmeskedett, a gonosz pedig elnyerte méltó büntetését. Gyerekként valószínűleg a Professzor is egy megátalkodott piti kis tolvaj lenne. De felnőttként tisztában vagyunk azzal, miszerint mindenre van magyarázat. Képesek vagyunk belátni az okot és az okozatot. Tehát, ahogy maga a Professzor is elmondta: vannak orvos meg ügyvéd családok és léteznek tolvaj családok is, amilyen az övé. Gyerekkorában idealizálta apját és egy pénzszerző lovagot alkotott belőle, aki ugye hősi halált halt, amikor épp a bankból próbált meglépni a zsákmánnyal. Ráadásul volt egy dédelgetett álma: egy szép napon kirabolja a Spanyol Királyi Pénzverdét. A kisfiú pedig, aki szerette apját, úgy döntött: majd ő megvalósítja az álmát.

Nem tipikus, velejéig romlott gonosztevők

A nagy pénzrablás karakterei nem a megszokott ördögfiókák, aki sátáni kacajt hallatnak, és ész nélkül gyilkolnak meg rabolnak. Ahogy gyakran elhangzik a sorozatban, a modern Robin Hood szerepére hajaznak. És bár nem mindig jártak sikerrel, de igyekeztek erőszak nélkül, minél kevesebb fizikai kárt okozni, miközben pénzt nyomtattak maguknak és megfújták a nemzet tartalékát. Emberségesen, tisztelettudóan, már-már kedvesen bántak a foglyokkal. A láncfűrészes gyilkost persze, hogy senki sem szereti, mert az egy agyatlan gyilkológép. De miért ne szimpatizálhatnánk egy csapat piros kezeslábast viselő zsivánnyal, akik igyekeztek kulturáltan rabolni?

Empátiát ébresztenek bennünk

A szereplők történetei megérintenek bennünket. Nem nehéz együttérezni Tokióval, aki elvesztette élete szerelmét. Ugyanúgy megértjük mackó Helsinkit, aki csak arra vágyott, hogy szeressék. De a legvégére a sokszor elvetemültnek tűnő Berlint is megértettük, akinek a saját fia, meg a felesége törte össze a szívét és lassú haláltusáját vívta. Denver pedig meg akarta mutatni apjának, hogy igenis érett, felnőtt férfi, akiben meg lehet bízni, és akire büszke lehet az örege. Beleképzeltük magunkat a helyükbe és megértettük, miért választották azt az utat, amit. Onnantól kezdve nem egy mocskos tolvajbandának tűntek, hanem nehézsorsú vagy éppen kalandot kereső, bizonyítani vágyó, álmodozó embereknek, amilyenek mi is vagyunk. Mi is szeretnénk, ha a szüleink büszkék lennének ránk, vagy ha valami olyan történne velünk, amitől azt érezzük, hogy élünk. Szeretnénk nagy tetteket véghezvinni és különlegesnek érezni magunkat. Biztos van, aki ezekben a pillanatokban is úgy szenved a viszonzatlan szerelem kínjától, ahogy Palermo is sínylődött Berlin közelében.

Önmagunkat látjuk némelyik karakterben

Nem nehéz azonosulni és együttérezni olyannal, akiben kicsit vagy nagyon, de önmagunkat látjuk. Ez lehet a szenvedélyes, életigenlő, a szerelméért és a szent ügyért mindenre képes Tokió vagy a mindenkivel kedves, tyúkanyóként viselkedő Nairobi. Ismerősnek találjuk a személyiségüket, a gesztusaikat, a reakcióikat, az eszméiket vagy éppenséggel a hibáikat, mert számodra sem ismeretlen beleszeretni egy rosszfiúba, ahogy az Raquelel, vagyis a későbbi Liszabonnal is megesett. Ezért veszünk telefontokot a kedvenc karakterünk nevével, mert ezzel is az önbizalmunkat erősítjük. Ugyanakkor példaképként tekintünk rá, a javított verziónkra. Nem feltétlenül azért, mert belőlünk is lehet sikeres rabló, de lehetünk olyan független és erős egyéniség, mint amilyen Tokió.

A „gonosztevők” egy szimbólumot képviselnek

A vörös kezeslábas és a Salvador Dalí-maszk ikonná vált, és ahogy a sorozat világában úgy a valóságban is büszkén viselik az emberek, mivel nem az enyveskezű haramiák képét társították hozzájuk, akik mások kárán akarnak meggazdagodni. A nagy pénzrablás karakterei az ellenállás szimbólumai, a hatalommal való szembenállás élő jelképei, ami sokak számára szimpatikus. Ők azok a lázadók, akik veszik a bátorságot, és beintenek a hatalomnak, szabályokat szegnek, hogy megmutassák: nem lehet felettük átlépni. Hiszen erről szól a sorozat „himnusza”, a Bella Ciao című régi olasz dal is. Ezeknek az embereknek van egy álmuk egy szebb, gondtalanabb életről, amelyért hajlandóak is tenni, nem csak ölbe tett kézzel várni a sült galambra. Ezek az emberek pedig tiszteletet, elismerést váltanak ki és valahol felnézünk rájuk, mert reményt és hitet adnak. Azt üzenik: állj ki magadért! Ne csak álmodozz, hanem cselekedj! Ha nem is mindjárt a bankrabláshoz jön meg a kedvünk, de ahhoz igen, hogy most már igazán felcsattanjunk azzal szemben, aki elnyom vagy készen állunk minden követ megmozgatni az álmunk megvalósításáért. Hát lehet nem szeretni azokat, akik arra emlékeztetnek bennünket, hogy mi írjuk a sorsunkat?

Szerző: Wadolowski-Balogh Orsolya