Ezt a sorozatot méltatlanul mellőzik Magyarországon, pedig jobb, mint a Trónok harca
Miért van az, hogy egy sorozat, ami történetesen nem alapul valós történelmi eseményen, mint mondjuk Csernobil vagy politikai játszmákon/intrikákon, mint a House of Cards; amiben nem gyilkolnak, amiben nincsenek sárkányok vagy zombik, sem antiutópia, az a sorozat kevésbé "sztárolt"?
Ezeket láttad már?
Feltettem a költői kérdést, de nem találtam rá kielégítő választ. Csak abban reménykedem, hogy ezt a remek sorozatot előbb-utóbb (hisz sosem késő elkezdeni!) a magyar közönség is legalább annyira imádni fogja, mint a Trónok harcát vagy A szolgálólány meséjét. Ha másért nem, legalább azért, mert ahogy a (magyar) címe is mutatja: Rólunk szól. Nem jókról és rosszakról, hanem egyszerű, hétköznapi emberekről, akikkel nemes egyszerűséggel történik az élet – és millió alkotás bizonyította már, hogy olykor ez a siker biztos receptje. Hogy a főszereplő, akár én magam is lehetnék. Vagy a szomszédom. Vagy az osztálytársam.
A sorozat This is us címmel 2016. szeptember 20-án debütált az USA-ban, az NBC csatornán, és azóta is töretlen a népszerűsége; hazánkban – természetesen – kicsit megkésve volt látható, és nem volt akkora visszhangja sem. Ennek könnyen lehet például az az egyik oka, hogy a megannyi komoly téma közül, amelyekkel a sorozat foglalkozik, a feketék és a fehérek kapcsolata az Egyesült Államokban máig kardinális kérdés, a sorozatban pedig már a legelső részben tanúi lehetünk annak, hogy a fehér, középosztálybeli Pearson család ikrei mellé adoptál egy fekete csecsemőt, akit egy tűzoltóállomáson hagytak. (Őt felnőttként a zseniális Sterling K. Brown alakítja, aki ebben az alkotásban nyújtott teljesítményéért olyan díjakat zsebelt be, mint a Golden Globe; a Primetime Emmy Awards; a Gold Derby Awards; az Image Awards; a Broadcast Film Critics Assotiation Awards – fel lehet egyáltalán sorolni?!)
Merthogy a This is us számos komoly, tabudöngető, provokatív, megosztó (hosszan lehetne sorolni a jelzőket) tárgykörrel foglalkozik, úgy, mint a homoszexualitás; az alkoholizmus (sőt az ebben fellelhető örökölt önsorsrontás, tekintve 3 generáción belül is megjelenik); a családon belüli erőszak; a drogfüggőség; az adoptálás.
De foglalkozik azzal is, milyen egy rendkívül bonyolult életkorban, tinédzserként félárvává válni; és egy mellékszereplő kapcsán azzal is, hogy mehet tönkre egy teljes emberi élet az amerikai katonákat jellemzően a vietnámi háború után sújtó poszttraumatikus stresszszindróma miatt. Csupa olyan dolog, amiről nem lehet eleget beszélni, már csak azért is, mert e területeken a magyar nézőközönségre még bőven ráfér némi edukáció. Életszerű, realista szituációkban bemutatott problémák, sorsok, vívódások, dráma, és csipetnyi humor is – ezt kapjuk a Rólunk szól-tól, és arra ébredünk rá, hogy patakokban folyik a könnyünk minden-egyes-epizód-után.
A színészgárda egyetlen rövidke szóval jellemezhető: pompás. Letisztult, rendkívül hiteles és kifinomult színészi játékot láthatunk. És a hölgyeknek talán elég annyit mondani, hogy Jack Pearsont, a családfőt Milo Ventimiglia formálja meg, akit már ismerhetünk a Szívek szállodája sorozatból, amiben Jess Mariano bőrébe bújt. Sorozatbeli feleségét pedig az a Mandy Moore alakítja, aki idén márciusban kapott csillagot a Hírességek sétányán. A többieket meg sem próbálom bemutatni, hisz a Bovarynéban is olvashattuk: "Nem kell hozzányúlni a bálványokhoz, a kezünkön marad az aranyfesték." Lényeg a lényeg, csodálatosat nyújtanak az összes epizód összes percében. Már csak miattuk is érdemes lenne nézni, hogy aztán szépen, lassan behozzuk kicsit a közéletbe, magát ezt az egyébként nagyon amerikai, de univerzális problémákat feltáró alkotást. Úgy, ahogy van. Sárkányok, intrikák és fikció nélkül.
A befejező 6. évad utolsó részei vannak még hátra, én számolom a napokat.
Szöveg: P. Petra