A magyar jelmeztervező, aki világsztárokat öltöztet

Prágában értük utol, ahová munkája miatt költözött. Jelmeztervezőként egy nyolcrészes, nemzetközi filmsorozat előkészítő munkálataiban, majd a forgatásán vesz részt. Choderlos de Laclos Veszedelmes viszonyok című regényéből egy újabb filmadaptáció készül, tele gyönyörű jelmezekkel, amelyek elkészítése rengeteg feladattal jár, ugyanakkor művészi fantáziája szárnyalhat. Ebben a sorozatban minden jelen van, ami egy jelmeztervező álma a jelmezbáltól kezdve a bordélyházban forgatott jelenetekig.

Lassan tíz hónapja, hogy Prágában élsz. Ez az első alkalom, hogy a munkád miatt ilyen sokáig távol vagy az otthonodtól?

Igen. Az ezt megelőző munkám miatt öt hónapot Londonban töltöttem, de az egy játékfilm volt, ez pedig most egy sorozat. Úgy élek itt Prágában, mint a prágaiak, van egy szép bérelt lakásom, innen indulok reggel a munkába és este ide érkezem haza. Nagyon megszerettem ezt a várost, csodálatos látni, hogy itt mindent megtesznek azért, hogy megőrizzék és óvják a régi épületeket. Olyan, mintha egy nyaralóhelyen lennék, mindenütt béke és nyugalom honol. Mármint, ami a várost illeti, a munkámra nem ez a jellemző.

Enyedi lldikó új filmjének, a Feleségem történetének te voltál a jelmeztervezője. Haza tudtál jönni a bemutatóra?

Sajnos nem, csak a cannes-i filmfesztiválra tudtam elugrani két napra, ott láttam először a kész filmet. Egy ilyen sorozat gyártása borzasztó nagy munka, olyan, mintha nyolc játékfilmet készítene az ember. Egymást váltják az új szereplők, folyamatosan ruhapróbázom velük, ellenőrzöm a jelmezek gyártását, és amennyire lehet, a forgatásra is el kell jutnom. Nem tűnhetek el napokra.

Elégedett voltál a Feleségem történetének jelmezeivel? Az jött le a filmvászonról, amit elterveztél?

Nagyrészt igen. A legnehezebb jelmeztervezői feladat, amikor nem látványos ruhákat kell tervezni, hanem nagyon érzékeny karakterábrázolással alátámasztani a film látványvilágát, hogy a ruhák szinte belesimuljanak a filmbe, és természetesnek tűnjenek. Ez az önmegvalósítás nehezebb formája. Ebben a filmben legtöbbet a férfi főszereplő van jelen, nem tagadhatom, hogy Léa Seydoux ruháinak elkészítése nagyobb felüdülés volt számomra.

2018-ban felmerült a neved az Oscaresélyesek között a Colette című angol-amerikai koprodukcióban nyújtott teljesítményedért. Csalódott voltál, hogy végül nem kerültél be a jelöltek közé?

Véletlenül bukkantam rá a hírre a sajtóban, hogy a Colette film kapcsán az Oscar-díj közelébe kerülök. Soha nem gondoltam arra, hogy ez velem megtörténhet, csodálatos érzés volt. Éppen ezért fájt, amikor kiderült, hogy nem kerültem be a jelöltek közé. Az Oscar-díjra való jelölés a szerencsén is múlik, nem mindegy, hogy az adott évben hány kosztümös film készült. A 2018-as év nagyon telített volt, ha egy évvel később készül a film, bármi megtörténhetett volna.

Mesélj egy kicsit Keira Knightleyról, aki a címszereplő volt. Milyen volt együtt dolgozni vele?

Keira egy nagyon nyitott, vagány nő, ráadásul gyönyörű. Ha valaki tudja viselni a ruhákat, akkor az ő. Ebből a szempontból főnyeremény volt vele dolgozni. Egy, a korát meghaladó személyiséget kellett alakítania különleges stílusérzékkel, amiben fiús alkata is a segítségemre volt. A filmhez sok eredeti ruhát használtam, amelyek általában kisméretűek, így szerencsére passzoltak Keira alakjához.

Mennyire tudsz közel kerülni a színészekhez egy-egy film forgatásakor? A ruhapróbák alkalmával van lehetőség az ismerkedésre?

Nagyon megszeretjük egymást a színészekkel a film alatt, de nincs sok idő a barátkozásra. Nyilván a ruhapróbák alatt valamennyit beszélgetünk, de én akkor arra figyelek, hogy a ruhával mi van, ilyenkor tudom learatni a munkám gyümölcsét. A forgatáson a színészek iszonyúan koncentrálnak a szerepükre, nem érnek rá mással foglalkozni. Ha külföldön forgat a stáb, és ugyanabban a szállodában lakik mindenki, akkor lehet esténként a bárban beszélgetni egymással. De ez elég ritkán fordul elő.

Jelmeztervezőként te felelsz a film összes ruhájáért, gondolom, nem egyedül végzed a munkádat.

Ha játékfilmet csinálok, mindig ott vagyok a forgatáson is, a játékfilm előkészítési menete megengedi ezt. Az utolsó simítást nem szívesen adom át másnak, azt én érzem igazán. Szeretek improvizálni, az utolsó pillanatban megváltoztatok valamit a szereplőkön, mert rájövök arra, hogy a ruhák, a kiegészítők másképp mutatnak a díszletben, mint az öltözőben. Ilyenkor másképp adom fel a ruhát a színészre, vagy lecserélek egy ékszert rajta. Egy sorozatnál ez sajnos nem megy, nincs idő az apró részletek kidolgozására, és ez nekem „fizikai fájdalmat” okoz. Ilyen szempontból közelebb áll hozzám a játékfilm. Itt alig vagyok a forgatáson, mert egyfolytában készítem elő a következő részt.

Hogyan lehet valakiből jelmeztervező? Lehet ezt a szakmát iskolában tanulni?

Szerintem csak a gyakorlatban lehet megtanulni ezt a mesterséget. Nekem is nagyon sok idő kellett ahhoz, hogy eljussak oda: a magam által meghatározott mérce szerint is elégedett legyek a munkámmal. Nem olyan régóta van, hogy én is hátba tudom veregetni magam. A ráhangolódást a rendezőre, a koncepcióra, a korokra csak a forgatásokon lehet elsajátítani. Egyfajta nagyon összetett gondolkozás elsajátítására is szükség van. Egy idő után rájön az ember a megoldásokra, csak az nem mindegy, hogy mennyi ez az idő.

A tehetségen túl egy jelmeztervezőnek milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie ahhoz, hogy sikeres legyen?

Nagy alázatra és türelemre van szükség ehhez a munkához, és nem árt a jó pszichológiai érzék. A legnagyobb kihívás az, hogy a rengeteg külső hatás ellenére ne tévesszem szem elől az eredeti elképzelést. Nekem szerencsém van, mindig imádják, amit csinálok, az utóbbi években tényleg szárnyalok. Ennek ellenére rengeteg türelemre van szükség a mindennapokban, mert mindenkinek mindig van valami baja. Amikor nekem ruhapróbára lenne szükségem, mert mindjárt forgatunk, a színésznek éppen nincs kedve hozzá, mert fáradt. Kiharcolom az időpontot, a színész odajön rosszkedvűen, és nekem az egész helyzetet valahogy át kell fordítanom, hogy ne legyen kínszenvedés a ruhapróba, és a színész utána boldogan távozzon.

Menjünk vissza egy kicsit az időben. Melyik volt az első film, amire igazán büszke vagy, ami mérföldkövet jelentett a karrieredben?

A Szomorú vasárnap Marozsán Erikával a főszerepben. Számomra ez a film ugyanolyan tökéletesre sikerült a ruhák szempontjából, mint a Colette. Annyi a különbség, hogy itt Marozsán Erika karaktere adta erre a legtöbb lehetőséget, míg a Colette-nél a kornak is köszönhetően minden karakter és jelenet. Ez volt az első nemzetközi produkció, amelyben dolgoztam, akkor azt hittem, hogy ez nyitja majd meg számomra az utat a külföldi karrier felé. De nem ez történt.

Végül melyik film hívta fel rád a külföldi rendezők figyelmét?

A Szomorú vasárnap után abban a szerencsében volt részem, hogy Peter Greenaway-jel dolgozhattam együtt, ami a legnagyobb emberi és művészi találkozásom volt az életemben. Akkor is azt gondoltam, most nyílnak meg a kapuk a külföld felé, de megint nem így történt. Egy trilógiát forgattunk együtt, ami nem lett sikeres, alig vetítették a mozikban. Hiába voltak a ruhák csodálatosak, ha a film nem fut be, a kutya sem emlékszik rájuk. Az áttörést a Duke of Burgundy című film, Peter Strickland alkotása hozta el. Bár ez egy művészfilm, ezt sem láthatták olyan sokan a világban, de aki számít a filmes világban, megnézte. Angliában kultfilm lett, ennek hatására keresett meg a londoni ügynököm, és a szakma is kezdett felfigyelni rám. Utána megcsináltam az Egy vezér gyerekkora című amerikai filmet Robert Pattinson főszereplésével, ami szintén nagy sikert aratott a szakmában. Például a mostani munkámat is ennek a filmnek köszönhetem, a rendező azóta szeretett volna velem dolgozni, amióta látta a filmet.

Szerző: László Kriszta