A legőrültebb nagymama színrelép

Önnek milyen volt a kapcsolata a nagymamáival?

Kisfiú koromban mindkét nagymamámmal közeli, bensőséges kapcsolatot ápoltam. Nem igazán jártak el otthonról, mindenesetre mindketten sokat jelentettek számomra. Már nincsenek velünk, úgyhogy felnőttként más emberek nagymamáival vagyok jóban. A nagymamák gyakran a családok oszlopai. Ők tartják össze a gyerekeket. Amikor elmennek, a család elkezd széthúzni, az unokatestvérek elhidegülnek egymástól, egyes szokások, tradíciók eltűnnek… ilyenkor valami helyrehozhatatlanul elvész.

Konkrétan ki ihlette az ötletet?

Az biztos, hogy nem az én nagymamáim, ők hagyományosabb természetű emberek voltak. Azt hiszem, inkább a saját, poszt-68-as évekről alkotott benyomásom van a dolog mélyén. Akkoriban gyerek voltam, mindenesetre a mai napig kvázi az elvarázsolt, ideiglenes szabadság korszakaként tekintek erre az időszakra. "Egyedül a tiltás tilos!" Akkoriban viszont én túl fiatal voltam ahhoz, hogy ki tudjam ezt használni. Amikorra meg felnőtt lettem, már vége volt ennek a korszaknak. A buborék kipukkadt. Azt hiszem, mindent beleraktam a filmbeli nagymama figurájába, amit mindig is képzeltem arról, hogy a hetvenes évek milyen szabadsággal és extravaganciával ruházta fel az akkor élt felnőttek életét, akik rendesen kihasználták azokat az éveket. Chantal Ladesou elevensége és őrültsége pedig arra inspirált, hogy még messzebb merészkedjek.

Már azelőtt ismerte Chantal Ladesou-t (Aurore nagyi alakítója), hogy leforgatta vele az első filmet?

Nem igazán. Ami furcsának tűnhet, tekintve, hogy Chantal igazi színházi sztárnak számít. Egyszer elmentem megnézni egy fellépését, és leszerveztem, hogy utána beszélgethessünk. Egy ellenállhatatlanul vicces nőt ismertem meg, aki egyfolytában sziporkázik. Rögtön eszembe jutott, hogy ő aztán fel tudná tölteni életettel azt a kissé lökött nagymama-karaktert. És meg tudtam érteni, miért van annyi rajongója: Chantal színésznőként folyton feszegeti a határokat, és jól is teszi. Minél többet csinálja, annál jobban működik, és ő annál természetesebbnek tűnik. A ligájában egyedülálló jelenségnek számít. Nagy tehetsége van a fecsegéshez, és ritka, ösztönös érzéke a komédiázáshoz. Ugyanakkor meglepő módon nagyon paradox is a hozzáállása: félelem vagy tabu nélkül fog neki a karakterei megformálásának, egyúttal őszinte szerénység is van benne. A We Are Family (az Álomnagyi előzményfilmje - a szerk.)forgatásán nagyon jól kijöttünk egymással. Remekül éreztük magunkat. De még így is néha megizzasztott. Annyira belefeledkezett a szerepébe, hogy képes volt elfelejteni, hogy forgatáson van. Úgyhogy néha a kamera elé lépett, teljesen kitakarta a képet, vagy kis megjegyzéseket szúrt közbe, mintha a színházban lett volna. Ráadásul már az első forgatási napján komolyan megsebesítette a bokáját. Tekintve viszont, milyen energiával látja el a karakterét és színésztársait, könnyű megbocsátani neki. Csodálatos volt a vele való munka! Amikor felvetettem, hogy ő lehetne a második film főhőse, mindenki egyöntetűen pártolta az ötletet. Korábban mondta is, hogy kevesellte az időt, amit a gyerekkel töltött az első filmben. Ezúttal megkapta, amire vágyott!

A folytatásban Gulliver, a legfiatalabb gyerek a fő partnere.


Az előző film óta eltelt három évben az idősebb gyerekek kamaszok lettek. Az nem lett volna hihető, ha tizenöt-hat-hét éves gyerekeket zárunk össze a nagyival. Ezért döntöttem Gulliver mellett. Vele működött a forgatókönyv, és biztos voltam benne, hogy az őt játszó Sadio Diallo elég érett a kihíváshoz, és Chantallal fergeteges duót alkotnak majd. De arról is gondoskodni akartam, hogy a második filmből ne maradjanak ki az első főhősei, ezért mindenkit visszahoztam a csapatból, elvégre az eredeti film nekik köszönhette a sikerét.

Nehéz ilyen sokszereplős filmet forgatni?

Az nem kifejezés! (nevet) Még ha nem is mindegyikük látható ugyanannyira, mindegyikük jelen van, mindegyiküket többé-kevésbé azonos bánásmód illet meg. Az ilyen filmeknél jól meg kell dolgoztatni az agyunkat, amikor felépítjük a karaktereket és a viszonyrendszerüket. Az első filmnél részben a színészek személyiségéhez igazítottam a figurák jellemét, és megtaláltam a módját, hogy mindig felnőtteket tegyek a gyerekek jeleneteibe és vica versa. Mindig sikerült úgy intézni, hogy teljes legyen a kör, senki se maradjon ki. Az Álomnagyiban nem tudtam tökéletesen érvényesíteni ugyanezt a koncepciót, de majdnem sikerült.

Hogyan rakta össze az első film családját?

Azt akartuk, hogy hihetőnek érződjön, hogy igazodjon a kor társadalmához és a karaktereknek a társadalomban elfoglalt helyéhez, vagyis többnemzetiségűnek kellett lennie. Először a gyerekeket válogattuk ki, mert mindig ez a legmacerásabb, ez veszi el a legtöbb időt és energiát. Amikor megvoltak, jöttek a szereplőválogatások a felnőttekhez. Nagy szerencsémre egészen különböző háttérrel rendelkező színészeket sikerült megnyernünk a filmhez, és mind passzoltak a sztorihoz: Julie Gayettől Claudia Tagbóig, Lucien Jean-Baptiste-től Philippe Katerine-ig, Julie Depardieu-től Arié Elmaleh-ig, Thierry Neuvictől Nino Kirtadzéig. És persze ott volt Chantal Ladesou is!

Sok rendezőt elijesztett volna az ötlet, hogy hét gyerekkel forgasson filmet.


Én fejest ugrottam bele! A gyerekek társaságában mindig elememben vagyok. Sokat játszunk, jól érezzük magunkat. Számomra igazi öröm gyerekeket rendezni. Erre 2006-ban jöttem rá, amikor életemben először second unit directorként dolgoztam Djamel Bensalah A kisváros című filmjén. Abban harminc gyerek volt! A legfontosabb velük kapcsolatban a casting. Olyan gyerekeket kell kiválogatni, akik elég motiváltak. Ha egy forgatáson unatkoznak, az pokolian megnehezíti az életünket. Hogy akkor is dolgozzanak, amikor már nincs kedvük, egyezkedni kell, ravasz stratégiákat kidolgozni, ígéreteket tenni és ajándékokat adni. Szörnyű! Kezdő koromban, amikor rendezőasszisztensként dolgoztam, átéltem ilyen helyzeteket, de azoknál a forgatásoknál nem én válogattam a gyerekeket. Úgyhogy ezt követően már csak olyan gyerekeket vettem fel egy stábba, akiket eléggé megismertem, és ez időigényes folyamat. A We Are Family castingja fél évig tartott. Minden szerdán és szombaton találkoztam új jelöltekkel, és akit érdemes volt, visszahívtam. Nem is egyszer. És csak azok kerültek be a stábba, akikből nem veszett ki a lendület, akik ennyi idő után is élvezték a munkát. Amint minden gyerekszínész megvolt, azt akartam, hogy ismerkedjenek össze. Szerveztünk egy hétvégi kirándulást egy tágas vidéki faházba. Az asszisztensemnek támadt az a remek ötlete, hogy aludjanak egy nagy hálóban, mindenki egy szobában, lányok-fiúk, kicsik-nagyok, belvárosiak-külvárosiak vegyesen. Egészen elképesztő hangzavart tudtak csapni, de végül olyanok lettek, mint sok unokatesó, én meg a nagybácsijuk. Ezután fantasztikusan ment a forgatás. Amikor megkérdeztük őket, lenne-e kedvük egy új filmhez, rögtön igent mondtak. Nem is tartott sokáig, mire újra családi üzemmódba álltak. A felnőtt színészeinknek dettó. Kicsit olyan is volt a második film forgatása, mint egy indián nyár.

A friss film forgatókönyve legalább annyi határt áthág, mint az első, de ezúttal új csavarral: a fő szabályszegő a nagymama.

Folytatást késztettünk, vagyis új sztorit kellett írnunk, de a hangvételen nem kellett változtatnunk. Az első filmnek nonkonformista stílusa volt, de képes volt megnevettetni a közönséget. Ha pedig néhányak érzékenységét megbirizgálta, annyi baj legyen! Mozaikos társadalomban élünk, ahol az élére vasalt nadrágosak és a slamposak, a hetero- és homoszexuálisak, a fiúk és a lányok egy helyen lógnak és dolgoznak, satöbbi. Én mindenkinek írok és rendezek: egy hétévesnek is, akinek haladó szellemiségűek a szülei, és a saját anyámnak is, aki nyolcvanhét éves, és elég konzervatív. A We Are Familyben a nagymama volt az egyedüli karakter, aki fel tudta rázni a dolgokat, mivel mind a szülők, mind a gyerekek elég konvencionálisak és politikailag korrektek, mint ma olyan sokan. Mi pedig ezt teljesen kihaszáltuk. Ráadásul tökéletesen passzolt Chantal személyiségéhez. Ugyanakkor nagyon odafigyeltem rá, hogy a film ne legyen igazán megosztó. Rázza fel a dolgokat, ásson le, túlozzon és provokáljon: igen. Mert a konformitás idegesítő. De hogy sokkoljon csak a sokkolás, az elrettentés kedvéért: na, ezt nem.

Az elsődleges célja továbbra is az emberek megnevettetése.
Szituációs komédiákat készítek. A filmjeim a valóságban gyökereznek, és van mondanivalójuk. Először is természetesen nevettetni akarok, de érzelmeket is szeretnék kiváltani az emberekből, és gondolatokat is ki akarok provokálni belőlük. A harsány, extrém komédiázás nem az én asztalom. Hosszú ideig olyan remek független rendezők asszisztenseként dolgoztam, mint Leos Carax, Claire Denis, Chantal Akerman, Nicole Garcia és Elia Suleiman. Szeretem a munkáikat, csodálatosak, de néha azzal jöttem ki olyan filmek vetítéseiről, amelyeken hónapokat dolgoztam, hogy lehangolt voltam, rám telepedett a bennük lévő sötétség. Amikor rendezőnek álltam, megfogadtam, hogy csak olyan filmeket készítek, amelyekről a nézők könnyű szívvel, mosollyal az arcukon távoznak.

Amikor párbeszédeket ír, kifejezetten vadászik a jó sorokra?


Nem. Először nagy odafigyeléssel igyekszem megtalálni az adott szituáció és a karakterek igazságát. Utána elpróbálom a jeleneteket a színészekkel, és bátorítom őket, hogy nyugodtan improvizáljanak, és írják át a szövegeiket. Soha nem lehet előre tudni, melyik párbeszéd fogja különösen megihletni az adott színészt. Emlékszem, a Neuilly Yo Mama!-ban az egyik karakter azt mondja: Egyszerű vesztes vagyok. Balladur vagyok! Akkor mindenki azt mondta, ezt húzzam ki, mert az iskolában senki sem tudja, ki az a Balladur, de én megtartottam. És évekre szállóige lett belőle a suliudvarokon! A dialóg egyrészt szaktudás, másrészt ösztön, harmadrészt a színészek munkájának eredménye.

Milyen rendezőnek tartja magát?


Azt gondolom, hogy a filmkészítés nagyon is csapatjáték. Szeretek szorosan együtt dolgozni másokkal, a technikai stábbal épp úgy, mint a színészekkel. Sok munkát fektetek a tervezésbe, az előkészítésbe, és persze magába a rendezésbe is, de nem vagyok autoriter alkat. Egyeztetek másokkal, tanácsot kérek, és meghallgatom a különböző véleményeket. Ha jó csapatot válogatunk össze, könnyen előfordulhat, hogy egy színésznek vagy egy technikusnak jobb ötlete támad, mint nekünk. Én akár az utolsó percben is képes vagyok változtatni egy dialógon vagy improvizálni egy jelenetet, vagy valahogy módosítani a menetrendünkön, ha a helyzet megkívánja. Nem szeretek megfosztani másokat a lehetőségtől, hogy bedobják az ötleteiket. És csak akkor mondom, hogy csapó, ha a színészek tényleg befejezték a munkát!

Mondhatjuk, hogy az Álomnagyiba teljesen beletette magát?


Abszolút. Én írtam és rendeztem. Minden karakterben és szituációban van belőlem egy kicsi. Próbáltam belevinni a saját humoromat, ami vad, de kedves, ínyenc, provokatív és kicsit idióta. Nagyon vidám film, és remélem, sikerül közvetítenie azokat az értékeket, amelyek fontosak számomra: a kölcsönös elfogadást, a humanizmust, az oktatás fontosságát, a bátorságot és a szabadság szeretetét. Ezek nagyon komolynak hangzó szavak, de akkor is ezek töltik fel élettel ezt a filmet, ami száz százalékig családi vígjáték, amely három vagy akár négy generációt is igyekszik összehozni, és elérni, hogy mindenki jól szórakozzon.