A film, aminek nem akarod, hogy vége legyen: Utazók
Nem sok dolgot lehetett várni januárban, viszont az Utazók című filmet Jennifer Lawrence-szel és Chris Pratt-tel a főszerepben nagyon is. Gyorsan meg is néztük, hogy el tudjuk mondani mit gondolunk róla, azonban vigyázat, spoilerek is lehetnek benne, úgyhogy csak saját felelősségedre olvass tovább.
Ezeket láttad már?
Az évszám 2000 valahányszáz, amikor a Föld populációja már annyira telített, hogy a túlélés érdekében kolóniákat küldenek más bolygóra. Az Avalon űrhajó fedélzetén minden a legnagyobb rendben van, az automata pilóta tökéletes működik addig a pillanatig, míg egy kis gikszer lesz a rendszerben, és a fedélzeten hibernáló 5000 utas közül az egyik Jim Preston (Chris Pratt) fel nem ébred. Ezzel még nem is lenne nagy probléma, ha az útból nem lenne még hátra 90 év.
Egymagában a gépszerelő Jim bárhogy is próbálja, nem tudja visszaaltatni magát, és el kell fogadnia, hogy ezen a hajón fog megöregedni és meghalni, míg nem találja meg a tökéletes nőt Aurora Lane (Jennifer Lawrence) személyében. A kérdés már csak az, felköltse-e, kihasználja-e a hatalmát, elvegye-e egy idegen embernek a jövőjét a saját boldogsága érdekében?
Kitaláltad, természetesen nem bír magával, és felkölti az írónőt, akivel egész gyorsan őrült szerelembe esnek, de hát semmi nem tarthat örökké, főleg, ha ilyen módon kezdődött, és a legnehezebbje még csak ezután következik.
A sztoriból ennyi elég is lesz, mert tényleg nem szeretnénk lelőni minden fordulatot. És ha már fordulatok, a film bővelkedik ilyenekben, az elejétől a végéig izgulva ülsz a székeden. Persze, közékerült azért néhány klisé, mert hát mégsem egy művészfilmről beszélünk, hanem egy mainstream, mindenkihez szóló történetről, azonban a műfajnak megfelelően ugyanennyi eredetiséget és izgalmat is sikerült belecsempészni. Ugyanakkor igencsak érdekes filozófiai kérdéseket boncolgat a történet a magányról, az élet értelméről, az idő múlásáról és két ember viszonyáról, amelyek azok számára is imponálhatnak, akik annál valamivel mélyebben szántó érzésekre kíváncsiak a moziban, mintsem, hogy két ember egymásba szeret.
Elsőre ijesztő lehet az egy-két szereplős történetmesélést nem kedvelők számára, hogy a filmben mindössze 3 (és két fél) ember bukkan fel - ha a legvégső jelenetet nem vesszük figyelembe. Azonban ez a megoldás rengeteg lehetőséget nyújt egy színésznek a kibontakozásban, és bár Chris Pratt a maga szerethetőségével együtt (ami nyilván a kinézetén, mintsem a tehetségén alapul) a legtöbbször nagyon esetlen és erőtlen, ott van Jennifer Lawrence, napjaink legkimagaslóbb színésznője, aki tényleg olyan felfoghatatlan könnyedséggel képes újabb és újabb karakterek bőrébe bújni, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A hosszabb monológjai alatt annyira magával ragadó, hogy azt érzed, az idő végezetéig tudnád őt hallgatni. De ezzel együtt sem lesz ez élete legerőteljesebb alakítása, viszont olyannyira bájos, olyan szép és természetesen, hogy ez tulajdonképpen nem is számít.
Michael Sheen, aki a mesterségesen intelligens pultos robotot alakítja, az egyik legjobb dolog a filmben:
Számos érdekes kérdés felmerülhet benned a film nézése közben, elsősorban az, hogy te mit csinálnál, ha az a lehetőséged adódna, hogy 120 évet átugorva egy teljesen új világban ébredj fel – meglépnéd? Ugyanakkor az, hogy képes lennél-e ellenállni a kísértésnek, hogy a magányodba belerángass valakit puszta emberi önzésből, illet a harmadik és talán legfontosabb, hogy mindez ugyanúgy nézne ki, hogyha nem egy férfi indítványozná, hanem egy nő? Sajnos elég erős kétségeink vannak afelől, hogy képesek lennének az emberek olyan következtetés levonások nélkül végignézni a filmet, miszerint az a nő, aki ilyet tesz egy másik emberrel, az gyenge, párkapcsolatfüggő, szeszélyes. No, de ez már egy másik történet, és ahhoz, hogy egy olyan világba ébredjünk fel, ahol nem így tekintenek a nőkre, valószínűleg nekünk is szükségünk volna egy kiadós 120 éves alvásra.
Miért igyunk kávét délután a jó alváshoz? A dietetikus elmagyarázza